Esti harcok

Minden este megvívom a saját kis háborúmat. Nem, szó sincs arról, hogy Enikővel kéne bármi miatt is csatáznom. Ennél sokkal apróbb dologról van szó. Tényleg apró, pontosan akkora, mint egy moszkitó.

Igen, a kis zümmögő vackok ellen naponta kell harcolni. Csípnek ezek rendesen. Bár nem viszket, de nagyon nehezen gyógyul. Szép képeket lehetne rólunk készíteni az orvosi lexikonok számára, hogy milyen a moszkítócsípéses mintázat.

Napközben nyitva hagyjuk a terasz ajtaját, hogy Bonnie nyugodtan kimehessen. Sötétedéskor már csukjuk is be, de napközben a sok kellemetlen vendég betelepszik a szobába. Eddig próbálkoztam több megoldással. Volt a kőkorszaki kéttenyeres és utánakapós módszer. Be kell vallanom fárasztó volt, mert valahogy ezek gyorsabbak, mint a magyar versenyzők. Aztán beszereztem némi vegyi fegyvert. Azzal meg húsz percre kellett befújni a szobát. Illata eléggé ragaszkodó volt, és nagyanyám hajlakkjára hasonlított erősen. Külön ki volt emelve, hogy vízalapú, és ezért környezetbarát. (hahaha, amennyire egy méreg az lehet...). Annyira, hogy pár moszkitó jót röhögött rajta, és az istenért sem akartak megdögleni tőle. Pár napja újabb fegyvert rendszeresítettem! Egy még erősebb, kétszer gyorsabban ölő sprayt (így hirdeti magát). De ez nem kényelmes: meg kell keresni a dögöt, és úgy kell lefújni. Elmondani nem lehet, hogy hány rohadt hely van kb. huszonöt négyzetméteren, ahová el tudnak rejtőzni. És most itt ülök a rózsaszín elnöki ágyban, és mellém van készítve a fegyver. Tart a ma esti vadászszezon.

 

U.i.: van még egy csodafegyver! Teniszütő, amiben áram van, és azzal lehet kergetni a repkedő vackokat. Ha nem válnak be a vegyipar csodái, akkor kifejlesztek egy új sportot. A szabályok úgy lesznek megírva, hogy én vagyok a teniszütővel a kék sarokban, a moszkitók meg a pirosban (teniszütő nélkül). Aztán kiütéses győzelemig fog tartani a meccs.

Angolosan, avagy beszéljünk az időjárásról

Mivel ma nem történt igazán különös, ezért inkább az időjárásról írok. Azzal pont történt valami. Lett időjárás!

Három hete vagyok itt, de egyik nap ugyanolyan volt, mint a másik: reggel kellemesen hűvös, majd kb. 30 fokra felmelegedik. Időnként volt enyhe szellő, de egy valami ugyanaz: egy darab felhő sem volt az égen egész nap.

Erre mire ébredünk ma reggel? Felhők úsznak át, bár sok hatással nincsenek a megszokott menetrendre. De csak gyűlnek, és gyűlnek. Ebédidőre lett is egy kis zápor belőlük. Ez mostanság még nem vezető hír az újságokban, mert most éljük itt a "hűvös" évszakot. Majd márciustól, amikor a hőmérséklet egészen június végéig emelkedni fog, akkor lenne nagy dolog eső (állítólag tavaly volt egyszer, és mindenki csak pislogott).

Megnéztem az időjárás-jelentést az interneten, és véletlenül bekeveredett egy felhősáv India fölé. Meglepő, mert a Himalája annyira lezár mindent, hogy a műholdképen jól látható, a hegyen és a nyúlon túl vannak a felhők, és a nyúlon innen meg a semmi. Mármint felhők tekintetében.

 

Egy valami azért történt, ami eléggé fontos. Ezt direkt a végére hagytam, mert a jó dolgoknak ott a helyük. Úgy néz ki, hogy Enikőnek sikerült munkát találni itt. Holnap megy először, nagyon kíváncsi vagyok, hogy mennyire fog tetszeni neki.

Házi horror

Nagyon kellemetlen meglepetésben volt ma este részünk. Átmentünk vacsorázni Damanba. Ott és az úton hazafelé minden tökéletes volt. Itthon viszont lefagytunk.

A szobába belépve borzasztó látvány tárult elénk: a padlón, a falon, a fürdőben és a ruhásszekrény aljában mindenhol vérfoltok, a szekrény és a fürdő feldúlva. Bonniet itthon hagytuk, valami történhetett vele. Kutyi egyben volt, de a nyomok szerint valamitől nagyon megijedhetett, és menedéket akart keresni. Mivel rajta nem láttunk sebet, ezért csak arra tudunk gondolni, hogy valami kiálló éles részben megsérthette magát.

Az igazság az, hogy fél a petárdadurrogástól és a tűzijátéktól. Itt meg manapság naponta többször lehet hallani, látni ezt. Egyrészt fesztivál időszak van, másrészt sok esküvőt tartanak manapság. És ekkor kerülnek elő ezek, amik sokkal hangosabbak, mint otthon.

Republic Day

Tegnap, január 26-án ünnepelték Indiában a Republic Day-t (A köztársaság napját), ami munkaszüneti nap. A nagy tespedés után délután úgy döntöttünk, hogy menjünk át Damanba, és nézzünk egy kicsit körül.

Az út egész simán indult. Vapiban, és a Damanba vezető úton a forgalom teljesen normális volt, nem kellett nagyon izgulnom bármi miatt is. A határon átérve egy kis településre érünk (fogalmam sincs a nevéről), ahol a Royal Garden is van. Itt már eléggé sokan voltak az utakon, de a tipikus indiai káoszszintet még nem érte el. Kerülgettük a teheneket, riksákat és nyomtam a dudát, mert anélkül nem lehet itt élni. Közben Enikő az út bal oldalán fel-felbukkanó különböző érdekességeket próbálta fotózni.
A nyugodt utazásnak a falucska után lett vége. A forgalom egyre erősödött, bár addig nem volt vészes, amíg meg nem előzött minket egy motor. Ezen hárman ültek, iszonyatmódon kifestve. Valószínűleg férfiak voltak, mert sok időm nem volt rájuk figyelni. Dudáltak és integettek. Kiderült, hogy egy nagyobb tömeg nyomába igyekeznek. A tömeget három gépjármű alkotta (két háromkerekű piaggio és egy teherautó), és ezeken kb. negyven ember. Csüngtek rajtuk, ahol csak tudtak. A hetes busz ehhez képest kongó üresség! Az elől haladó háromkerekűn valami szobor volt felállítva, ezt követte a tömeg.
Szemből nagy forgalom volt folyamatosan. A szűk hidakon ütött-kopott busz csotrogányok jöttek szembe, mindenhol csalinkázó biciklisek, szédelgő riksák. Ki kellett kerülni egy gyalogos menetet. Két teherautó között táncolva, énekelve mentek, oldalt kötéllel voltak elzárva, nehogy a kocsik elé menjenek. Egy figura az elől haladó kocsiban ülve játszotta szintetizátoron a zenét, szóltak a dobok. Mindez fülsüketítő hangerőn.

És akkor beértünk Nani Damanba. Egyre sűrűsödő gyalogos forgalom. Lassan esélytelenné válik az előrejutás. Nehezen, dudálva jutok már csak előre a tömegben. Egyik pillanatban egy kocsi előz meg minket. Valami jön belőle… egyenesen a kocsinkra!!! A hátsó ülésen lévő kisgyerek sugárban rókázik valami vöröset. Beteríti a Suzuki jobb fényszórója környékét. Csak nevetni lehet rajta. Közben sikeresen elvétem az irányt a szállodasor felé. Szinte már haladni sem tudok, megfordulni nincs esélyem. Utolsó lehetőség gyanánt befordulok balra, és nem a tenger felé megyek. Vagyis csak fordulnék. A sok embertől és egy kerékpártól alig tudom befordítani az izomszervós öreg Suzukit a kis utcába. Fogalmam sincs, hogy merre megyünk. De nem nagy hely ez, eltévedni nem lehet. Keresünk valami nyugis utcát, hogy végre megálljunk. Rólam a légkondi ellenére folyik a víz, kissé megviselt ez a vezetés a tömegben.
Kiszállunk, Enikő fotózni kezd egy kaput. Nesz hallatszik, és nyílik az ajtó. Kedves, mosolygós férfi bújik elő, aki engedi, hogy lefotózzák. Hamarosan megjelenik a feleség is a gyerekkel. Én csak találgatok magamban, hogy mégis milyen nemű, mert a szeme láthatóan ki van festve feketével. A nő nagyon kedves, és tud angolul. Enikő csinál pár fotót, majd megmutatja. Tetszik nekik, mosolyognak. Búcsúzóul elmagyarázza a nő, hogy merre jutunk le a tengerparthoz.

Pár utca, és ott vagyunk. És nemcsak mi, hanem a szintetizátoros-mulatós tömeg, akiket még az úton előztünk meg. Hagyjuk elvonulni a népet, majd leparkolunk. Nagyon kellemes, és leginkább tiszta park van a folyótorkolat partján, a halászkikötő mellett. Damanban lehet látni közterületen kukákat, amik a lehető legelképesztőbb formákat tudják felvenni (csésze, pingvin stb.). Az utcák itt sokkal tisztábbak, mit Vapiban. Sétálgatunk, és fotózgatunk. A Nani Damanban lévő kisebb erődbe inkább nem megyünk be. Erőteljes vizeletszag terjeng a bejáratánál. Látjuk, hogy a táncoló tömeg elérte a túrájuk végállomását. Megnézzük közelebbről, de mire fotóznánk már ott is teremnek, és a homlokunkra rózsaszín (már meg kéne tudni, mégis miért olyan kedvelt itt ez a szín) csíkot és pöttyöt nyomnak. A férfiak tülekednek, hogy Enikőnek puszit nyomjanak az arcára. Az egyik repetázik, akkor inkább kicsit odébb állunk. Nekem csak a homlokomon van a rózsaszín por, de Enikő orra és fényképezőgépe is kapott belőle.

Haza indulunk, a kocsinál egy öreg, aszott testű férfi kéreget. Egyébként nemzeti zászlókat árult a mai napon. Az út vissza Vapiba már eseménytelen. Egész tempósan tudunk haladni, minden gond nélkül visszaérünk. Mindketten kifáradtunk: Enikő a tömegtől, én a vezetéstől. Homlokunkon a rózsaszín pötty jelentését próbáljuk megfejteni. Még nem teljesen tiszta, hogy pontosan mi.



További képek a 2CamDudes-ban lesznek!

Pizza Hut

Vapiban van Pizza Hut. Meglepő, hogy egy indiai mértékkel kisvárosban van ilyen franchise lánc. Már nyáron nagyon gondolkoztam, hogy ki kéne próbálni, hogy mégis milyen a pizza Indiában. Szerdán végül ki is próbáltuk Enikővel.
Gondolom most sokan húzzák fel a szemöldöküket, hogy ha valaki végre eljut oda a messzibe, akkor miért pont ilyen helyre megy enni? Részemről két oka van: az első az, hogy franchise ide vagy oda, de biztos, hogy itt más egy kicsit a pizza. A másik, hogy bármennyire is csodálatos az indiai konyha, időnként vágyom egy kis „hazai ízre”.

Szóval az elhatározást, miszerint Damanba megyünk vacsorázni az én fáradságomnak köszönhetően a helyi Pizza Hut váltotta fel. A városka egyik legigényesebb hotele és áruháza mellett van az étterem. Nagy meglepetés ért minket, amikor odaértünk: két fehér ember is vacsorázott bent. Valószínűleg ők is annyira meglepődtek, mint mi. Pláne, ha tudták volna, hogy mi itt élünk most.
Miután kényelmesen elhelyezkedtünk jött az igazán hideg zuhany. Légkondicionáló formájában. Én komolyan nem értem ezeket az indusokat! Kint nincs is meleg este (kb. 20-25 fok között lehet), bent meg beállítják a Himalája időjárását. Tombol a jeges szél, miközben ezek már a 15 foktól, ami éjjel lehet, annyira fáznak, hogy sok plédbe burkolják magukat.

Két étlapot kapunk: egy normált, amin a szokásos pizzák vannak, és egy olyant, ahol az indiai finomságokat kombinálják a pizzával. A húst (érdekes, hogy van!) a csirke jelenti. Van persze sok vegetáriánus pizza, és jelzi kis chili paprika a csípőset. Bár, mint később kiderül a nem jelzett is tud csípni rendesen. Amit szeretnénk rendelni ahhoz pont nincs valamelyik feltét. Kicsit csalódva módosítjuk vágyainkat, majd egy csirkésnél maradunk. Enikő nem kér rá chilit, én bevállalom.
Időnként veszet nagy kolompolás és erre kórusban „Thank you!”-t felelő pincéreket lehet hallani. Kiderül, hogy távozáskor az ajtónál lévő haranggal kell jelezni, ha jól érezted magad. Közben az ismerős illatoktól már összefut a szánkban a nyál. Végre hozzák egymás után a pizzáinkat, bár jelentős időeltolódással. Az asztalon két dolog van kikészítve: paradicsomszósz és chilli (utóbbi nélkül is eléggé csíp az enyém). És ismét késsel-villával eszünk. Ha nem lennének körülöttünk indus pincérek és vendégek, akkor senki meg nem mondaná, hogy hol van ez a hely.
Kellemesen jól laktunk, bár Enikő a desszertnél ismét csalódik, mert nincs a kiválasztott brownie. Sebaj, rendeljük a másik kettőt (vanília fagyit és csokis süti tömény csokiöntettel), és azokat próbáljuk ki. Fizetünk, az ár Magyarországot idézi. Hiába, a franchise már csak ilyen.

Kifelé mi is kolompolunk. Kilépve még halljuk a „Thank you!”-kórust, és élvezzük, hogy az utcán melegebb van, mint bent. Időnként visszafogunk járni ide némi európai ízért.

Két reklám

Van két kedvenc reklámom itt. Még tavaly nyáron láttam őket sokszor, de akkor hiába kerestem az interneten. Most megtaláltam mindkettőt a YouTube-on.

A rövidebb egy álláskereső oldalt reklámoz. Végtelenül ötletesen, mert három rövid jelenetben három tipikus indiai dolgot mutat (direkt nem árulok el többet!). Itt lehet megnézni.

A hosszabb az kötelező darab! Hogyan lehet másként fogfehérítő pH-értéket eladni bárgyúan vigyorgó, túlságosan tökéletesen kinéző arcok nélkül? Hiszen róluk azt sem hisszük el, hogy büdös a szájuk vagy sárgák a fogaik! Így, kérem szépen!

 

Aki lassabb internettel rendelkezik, az nyomja meg a II (pause) gombot, és várja meg, míg a piros csík a végére ér. Úgy nem fog szaggatni lejátszáskor.

Enikő és Bonnie

Eléggé sűrű és mozgalmas volt a hétfő este. Ugyanis megérkezett Mumbaiba Enikő és Bonnie. Késő délután indultunk Vapiból Satis-sal (a sofőr), és a nagy teherautó-forgalomban próbáltunk a lehető leggyorsabban elérni Mumbait. Útközben figyeltem az útszélén sorakozó rengeteg pihenőhelyet, hotelt, éttermet, műhelyt. Itt főként a teherautó sofőrökre alapozzák az üzletek a megélhetésüket. Százszámra lehet látni büfének alig nevezhető kis tákolmányokat, ahol pár rúpiáért lakhat jól az utazó. Szinte tíz kilométerenként van valamilyen hotel. Az európai színvonalat elérőtől egészen a „csak ne ma éjjel dőljön össze!” kategóriáig terjed a választék. Az országút menti gyenge megvilágítást néha hegesztés fénye törte meg. Teherautókat javítottak a műhelyekben. A régi, rozoga TATA-kat a lehető legfurcsább eszközökkel próbálják életben tartani. Sokszor lehet találkozni az utak mellett lerobbant járművet, amit négy-öt indus vesz körbe, arcukon a teljes tehetetlenség tükröződik már messziről. Sok kerékcserét is láttam a közel háromórás út alatt. Csoportos játék egy kb. akkora kereket kicserélni, mint itt a legalacsonyabb fajta indiai ember. Három-négy ilyen magasságú ember gyürkőzik neki, míg a többiek csendes szemlélőként guggolnak a kocsi tövében.
Este kilencre értük el Mumbait. A városból kifelé annyian akartak menni a kb. öt sáv széles úton (persze sávok nem voltak felfestve), hogy teljesen megállt a forgalom. Tempósan kb. tíz percig autóztunk a dugóba beragadt kocsik mellett. Mumbaiban közlekedni talán még veszélyesebb, mint vidéken. A széles autóutakon cikáznak a kis motoros riksák, az utcákon helyenként pont lakodalmi menetet kell kerülgetni. Az út másik oldalán kis színpadról szépen sorba rendezett székeken ülő muszlimokhoz beszél egy talán vallási vezető, a piros lámpánál az ablaküveget kocogtatja egy idős koldusnő, gyerekek próbálnak virágot és könyvet eladni minden várakozónak.

A reptérre este tízre értünk. Még volt egy óránk a gép érkezéséig. Elmentem sétálni az érkezési terminál elé. Be nem lehet már menni a júliusi vonatrobbantások óta. Cserébe nagy plazmatévé mutatja a terminálból kifelé tartókat.
A várakozás közben ittam két hét után ismét kávét. Bár nem volt más, mint automatában főzött, de egész jó volt, ára 6 Rs (30 Ft) volt. Nézegettem a parkolóban várakozó taxikat. Kétféle van: a normál taxi és a cool cab. Utóbbi légkondicionált. Az egyik hátulján érdekes felirat: női alkalmazott. Ha jól emlékszem ez azért van, mert az állam támogatja, ha nőket is felvesznek (de ebben nem vagyok biztos). A belvárosba csak taxit engednek be, riksák ki vannak tiltva.
Pár fehér arc is vegyült a várakozók közé. Érdekes volt látni őket, mert a többségükön látszott, hogy ide a lelki utak felfedezése miatt jött. Öltözködésük a Sziget fesztivált idézte fel. Persze lehetett látni elegáns angolokat, akik várták a szintén tökéletesen öltözött üzletfeleiket.

Az utolsó percek kifejezetten nagy fizikai erőfeszítést igényelt. A korláthoz még könnyen odafértem, de a pozíció megtartása igen komoly könyökmunkát kívánt. Gondban voltam, hogy miként fogom meglátni Enikőt a sok meg-megálló utastól, akik keresik az értük küldött embereket. Végül arra gondoltam, hogy csak azt kell figyelni, hogy mikor jelenik meg az ajtóban egy kocsi, amin egy nagy kutyaketrec lesz. Az addigra már komoly tömeggé duzzadt várakozók közül végül sikerült kiemelkednem a korlát segítségével, és így könnyen észrevett Enikő.
A kocsinál kiszabadítottuk Bonniet a ketrecéből, aki egész jól viselte az utazást. Addigra már legalább négy segítőkész rakodóember és legalább ennyi kis kolduslány volt körülöttünk. Kisebb logisztikai csoda kellett ahhoz, hogy a ketrecet és a bőröndöt berakjuk a jeep csomagtartójába, de némi tuszakolás után sikerült. A segítségük 30 Rs-ba került, mert az istenért nem akartak tágítani a kocsi mögül. A városból kiérve megálltunk az utolsó normális hotelnél, ahol sikerült aranyárban sört venni. Lehet, hogy átvágtak, de akkor nagyon jól esett. A kutyi itt is nagy sikert aratott parkolóőrök körében.

Az éjjeli autópályán kicsit nehéz volt előre jutni ismét a sok teherautótól, de valahogy egy idő után szinte eltűntek. Valószínű, hogy megálltak aludni valamelyik parkolóban az út mentén. Vapiba éjjel három körül értünk. Egyetlen embert lehetett csak látni, az is pont az autópályán próbált átjutni, amikor arra jártunk. Persze teljesen sötét ruhát viselt, csak hogy még nehezebben lehessen észre venni.

Hipó

Óh, igen!

Mennyi szúrós szagú emléket hoz elő bennem a hipó illata. Az általános iskolám hosszú, széles randa szürke kővel kirakott folyosója, ami csak úgy ontja reggel hétkor magából azt a furcsa szúrós illatot. Sokszor azután érkeztem be reggel, hogy a takarítónő felmosott. Utáltam nagyon azt a szagot.

Ezeken merengek miközben öntöm a fürdő padlólefolyójába a hipós tisztítót. A szag ugyanaz, a csomagolás kék (hol van már a régi mélyszürke flakon), a reklám elhiteti veled, hogy mást veszel. De nem, csak a minden baci és organizmus régi ellenségét: a hipót.

 

Most megkapják a kis rohadékok! Nem a bacikhoz beszélek, hanem a csótányokhoz. A kisebb fajtából való mászott tegnap este elő a fürdőben. Egy fémflakon sarkát akarta megnézni közelről. Segítettem neki. Gondoltam, kell egy kis takarítás ott a lefolyóban is. Öntöttem bele, majd vártam. Jött is az első delikvens, vett egy fürdőt benne. Három másodpercig volt még mozgásképes. Pedig ezek a genyák még feldarabolva is mozognak. Itt esélye nem volt.

 

U.i.: mielőtt bármelyik mély vegyész-lelkű emberke megszólal: a hipót azért írtam hosszú ó-val, mert úgyis mindenki így mondja. Pedig, és én is tudom, a hipo név a hipoklórossavból (HOCl) jön

Crorepati

Ismerős dallam ütöttem meg a fülemet a tv irányából ebéd közben. Felnéztem, és a Legyen Ön is milliomos! játék helyi rekláma ment. Vágó Pityu nélkül, valami igazi férfi bollywoodi arccal. Hétfőn lesz műsoron a Crorepati. Ez a neve itt, ami sokkal frappánsabb elnevezés, mint az eredeti név (Who wants to be a millionaire? vagy Legyen Ön is milliomos!). A cím megértéséhez tudni kell, hogy Indiában két, nagyobb összegre van külön szavuk: lakh (100.000) és a crore (10.000.000). Innen a név, mert a Croorepati azt jelenti, hogy olyan ember, akinek a vagyona eléri a tízmillió rúpiát (kb. 45 millió HUF). Jelenleg, a második sorozatban a főnyeremény két crore, vagyis kb. 90 millió HUF.

Különös vásárlás

Megkértem tegnap a sofőrt, hogy vigyen el ma a másik szupermarketbe, mert ott meg kéne vennem pár olyan dolgot, amit itt nem kaptam. Tízre jött értem, és pár perc alatt a boltnál voltunk. Zárva volt. A biztonságiak mondták, hogy fél tizenegykor nyitnak. Oké, addig elugrottunk pár másik helyre, majd visszatértünk. Még mindig volt negyedóra a nyitásig. Türelmesen várakozunk, amikor jön egy figura a bolt felől, hogy menjek utána. A hátsó ajtón keresztül, az eladók fürkésző tekintetén át bejutottunk a zárt szupermarketbe. Kapásból hárman teremtek ott, hogy segítsenek nekem. Nagyon kedvesek voltak, és egyből jöttek a szokásos indiai kérdések: honnan jöttem, hogy tetszik India, ízlik-e a kaja, hogy hívnak? Készségesen válaszolgattam, de amikor el akarta kérni az egyik a telefonszámomat, azt már nem adtam meg.
Szépen összegyűjtöttem minden szükséges dolgot, ami a kicsit komfortosabb és tisztább élethez kell. Pont az egyik főnökszerű kísérgetet, amikor látom, hogy a dolgozók (külön a nők, külön a férfiak) kis csoportba gyűltek, és énekelni kezdenek. Kérdem egyből, hogy miért énekelnek? Kiderült, hogy imádkoznak az istenekhez a jó, forgalmas napért, hogy jól menjen az üzlet. Az ének végeztével a főnök köszönt nekik, amire kórusban jött a "Good Morning!" válasz. Gujaratiul beszélt, de a helyi nyelvbe sokszor keverednek angol szavak, vagy csak egyszerűen minden előzmény nélkül egy időre angolra váltanak. Így nagyjából értettem, hogy miről van szó. Pár intelmet mondott el nekik, hogy miként viselkedjenek, melyik szinten mit talál meg a kedves vevő.
Miután végzett kinyitott a bolt. Én meg szépen mentem fizetni. Igazán különleges vásárlás volt.

Big Brother botrány

Az otthoni híreket olvasva szereztem tudomást az angliai BB botrányról. Egy vendég beköltöző bollywoodi színésznőt illetett durva megjegyzésekkel az egyik bentlakó angol nő. Lett is nagy országos és nemzetközi kavarodás! Nem akarom a történetet leírni, akit érdekel az előzmény (és még nem hallott róla), az olvassa el ezt.

Megnéztem az itteni visszhangokat is. Persze itt is zúgolódnak az újságok rendesen. Az utolsó szavazáson kiszavazták a sértegető nőt. Volt is a cikkekben nagy hurrá. Az egyik reakció, ami India országimázs központjától származik, nagyon tetszett: jöjjön el az említett hölgy Indiába, ahol megtisztíthatja lelkét. Ez lenne röviden a lényeg, de úgy fűzték a mondatot, hogy a lehető legtöbbet elmondjon Indiáról. Itt lehet angol nyelven elolvasni a hírt! Nézzetek egy kicsit a szöveg mögé, és lássátok benne a tökéletes országreklámot.

Jól csinálják!

Low Price Super Store

Ez a neve a város egyik legfelkapottabb boltjának. Senkit ne tévesszen meg az elnevezés! A Super Store nem valami hipermarketet takar, hanem egy nagyjából átlagos méretű boltot. A népszerűségét annak köszönheti, hogy olcsóbb, mint a többi.

Ehhez tudni kell, hogy Indiában minden csomagolt terméken (eddig egyedül az alkoholos italokon nem láttam csak) szerepel három betű: MRP. Ez nem más, mint  Maximum Retail Price, vagyis mennyiért lehet maximum eladni. Állítólag azért van szükség erre, hogy az egyszerűbb, írni-olvasni nem tudó embereket ne lehessen átverni. Jogos a kérdés: most írtam, hogy írni-olvasni nem tud, akkor ezt hogyan olvassa el? Egy dolgot mindenki ismer biztosan: a pénzt! Mert legyen bármennyire is egyszerű valaki, ő is pénzből él.

Szóval a bolt azzal csinál nagy forgalmat, hogy ennél a MRP-nél kissé olcsóbban adja az árukat. Tódul is az istenadta nép Vapi minden szegletéből! A vásárlás a szűk hely miatt nagy türelmet igényel, de a választék a kis hely ellenére nagy. Összehasonlítottam egy nagyobb helyi szupermarkettel (az tényleg az) a kínálatot. Itt is megvan szinte minden. Érthető, hogy idejönnek vásárolni. Magyarországgal összehasonlítva nem érzek itt hiányt. Persze pár dolog vagy nincs, vagy nehezen beszerezhető pl. kávé (nem Nescafé), papírzsebkendő stb. Mondjuk ezek inkább a más kultúra miatt nehezebben elérhetőek. Az árak meg kissé alacsonyabbak a boltokban, mint otthon. Bár ezt terméke válogatja. Amin meglepődtem, hogy a wc-papír milyen drága! Mivel nem sok helyen elérhető (sem boltban, sem wc-ben), ezért minden utánjárás nélkül sejti az ember, hogy itt valahogy másként oldják meg a dolgokat. Nem érdekel, hogy miként, és nem is szeretném tudni...

Robbantott csirke

Egy élmény a céges vendégházban csirkét enni! No, nem az íze miatt. Mambu (én csak így hívom, valami hasonló a neve), aki egymaga a szakács és a gondnok,  kiválókat főz indiai mércével is. Időnként csirkés ételt is kapok, ami azért különösen nagy szó, mert Gujarat erősen vegetáriánus állam (ezt már írtam korábban). Szóval minden megvan ezekben a csirkés kajákban, amit csak akarok: sok fűszerrel készült maszala vagy curry*, és persze maga a hús, amit eléggé nélkülözni kell itt. A fenséges étkezést egy dolog zavarja meg. Az időnként a szájpadlásba és fogínybe fúródó, törött csirkecsont. Gondoltam, hogy egyszer majd elmagyarázom, hogy mégis miként kéne a csirkét bontani. Persze nem értek hozzá, de némi tanáccsal csak tudtam volna szolgálni, mint pl.: a bárddal nem hasítjuk találomra ketté, néggyé a szegény állatot.

Éltem én a tudatlanok boldog életét a mai napig. Történt ugyanis, hogy az Travel & Living csatornán (kb. olyan, mint a Travel Channel, csak több az indiai téma) Floyd Kalkuttában főzött valami kacsás, maszalás ételt. Közben ő magyarázta, hogy itt mindent (csirke, kecske, kacsa, hal) csonttal együtt főznek, mert úgy sokkal jobb lesz az íze. Na tessék! Ezért kapok én robbantott csirkét.

Persze ez így nem igaz nagy általánosságban: étteremen kiváló csirkét és halat ettem csont és szálka nélkül.

 

*curry, ami helyesen kiejtve kari, és nem a fűszert jelenti, hanem azt a fűszeres alapot, amit a főzéskor készítenek (curry sokszor nincs is benne!). Gondolom sokan kaptátok már emailben "Az egy currykóstoló naplója" című vicces levelet. Első indiai látogatásomig nem értettem, hogy mit hüledezik a főszereplő a méregerős curryk kipróbálásakor, amikor az nem is csíp... Az egybemosásért kedves angol gyarmatosító barátainknak tartozunk "köszönettel".

NH 8

Vagyis a National Highway 8. Ez az autópálya(?) megy keresztül Vapin. A városban kétszer háromsávos, de azon kívül csak két sáv létezik. Európai szemmel nézve inkább gyorsforgalmi autóút (mert nincs leállósáv). A fel- és lehajtást a városokban lévő felüljárókon kívül szimplán kanyarodással lehet megoldani. Igen, akár a szembejövő sávon keresztül. Néha még kiépített sáv sincs a kanyarodásra, így csak drukkolni lehet, hogy nem trafálnak hátulról telibe várakozás közben.

Ma személyesen tapasztaltam meg kaotikusságát. Satis, a sofőr vezetésgyakorlás közben közölte, hogy menjünk az autópályára, mert ez itt nem az (célozva a kis utcákra). Ám legyen! Remegő kézzel és lábbal vágtunk neki a felhajtásnak. Az, hogy haladsz az úton nem nehéz, de leelőzni egy kamiont már az. Miért? Mert vagy előtted megy, és pár dudálásra komótosan lehúzódik (itt utalnék vissza a Horn OK Please feliratra), vagy szimplán mennél el mellette, de ő kezd áthúzódni a sávodba. Ilyenkor teljes erőből nyomni kell a dudát, nincs más lehetőség. Erre vagy visszahúzódik vagy marad a pozíciójában, és férj el. Előzékenyek, mert integetnek, hogy menj. Ennyi pozitívum van.

De a semmiből megjelenik melletted a kis helyen egy motoros, őrültek próbálnak átkelni az úton, egy nő valami repülő nylont kerget a belső sávban, hirtelen egy riksa kanyarodik be, és egy marha szembejön a forgalommal a kocsijával, mert ahol felhajtott, ott nem volt lehetőség a másik irányba menni. Káosz. És ezzel a szóval még meg sem közelítettem a valós helyzetet. Kaptam persze pár hasznos tippet dudálásra, és a villantásra. Az utóbbi ellentétben az európai szokással itt nem a előzékenységet jelenti, hanem, hogy most azonnal maradjon mindenki a helyén a kereszteződésben, mert jövök.

70 km/órával haladtunk tartósan. Eléggé úgy tűnik, hogy ez itt a maximum a nagy forgalom miatt, amit a kamionok okoznak. Megjegyzés: a Tata cégnek el kéne adni valami nyerges vontató licencjogát, mert alig látni ilyent. Ki akar beszállni?

Vapiba visszatérve keringtünk egy kicsit a városban. Ha haza megyek, akkor tuti rendezünk egy tehén-bicikli-gyalogos kerülgető szlalomversenyt. Kíváncsi lennék, hogy kinek mennyire menne. Kizárt, hogy bárki is tudjon egyszerre annyi irányba figyelni, forogni, nézni, hogy itt simán végig kacskaringózzon. A bal visszapillantó centikre a gyalogosoktól, a jobb a szemben közeledő kocsitól, majd kormányt balra rántani, mert kifordult egy riksa, két másodperc múlva satufék, mert fekvőrendőr (rengeteg van, és alig láthatóak), utána éles jobb, hogy ne szenvedj tengelytörést. Ezt időnként a laposan sütő, éles napfény és a rossz minőségű utak miatt hatalmas por nehezíti még. Be kellett mennem egy körforgalomba is. Szerencsére egyből sikerült jó irányba bemenni és az adott helyen kijönni. Ha az autópálya káosz, akkor ez annak valami szuper-felsőfok változata.

 

A munkahelyre visszatérve a kollégák nevetve hallgatták a megpróbáltatásaimat. Megnyugtattak, pár hét és úgy vezetek majd mint ők. Még nem tudom igazán, hogy ez jót vagy rosszat jelent.

Némi korrekció

Kiderült, hogy mégis létezik otthon a Honda City.

 

Thanks to Breki & FBI!

Méhek

Ma a munkahelyem bejárata irányába igyekeztem, amikor két döglött méhet láttam meg a földön. Megnéztem őket, kissé mások, mint otthon. Később az egyik épület távoli szegletében láttam valami hatalmas barna képződmény a magasban. Kérdem a kollégáktól, hogy mi az? Boldogan közlik, hogy méhkas, és lehet belőle mézet kinyerni. Ugyanis, és itt megint képbe kerül a vallás, a méhkas a házadon jó jelnek számít! Kicsit ledermedtem, és kétszer visszakérdeztem látva a kas méretét, hogy ugye nem darázs vagy lódarázs kas az. Megnyugtattak, hogy nem. Utóbbiaktól elég erős undorom van pár rossz gyermekkori emlék miatt. Elmeséltem nekik, hogy Magyarországon az emberek méheket tartanak hobbiból vagy a foglalkozásuk eleve ez. Látni kellett volna az arcukat! Azt a mosolyerdőt! Talán arra gondolhattak, hogy azok az emberek ott nálunk milyen szerencsések lehetnek a sok szorgos rovarral.

Képek

Terveim szerint készül majd egy másik blog, ahová az itt készített képeket lehet majd feltölteni. Kisebb technikai akadályai vannak még a dolognak (remélem Balázs intézkedik az ügyben...), de addig is a linkajánlóban látható 2CamDudes blogba kerülnek ki a fotók.

Biztonságban az utakon

Itt a hétköznapi ember életében nagy szerepet játszik a vallás. Ezt persze tudjuk a sok Spektrumos és NatGeo-s filmből. De megtapasztalni nagyon érdekes. Nem akarok most teljes képet adni a szokásokról, mert rengeteget lehetne írni. Majd szépen részletekben. Álljon itt egy nagyon kedves szokásuk:

Bármi, ami új (lakás, motor, autó, nagy értékű ipari gépek(!)) átesik egy szertartáson, hogy az istenek védelmezzék magát a tárgyat és a használóját is. Szerencsét hozó dolgok kellenek ehhez. És mi a legegyszerűbb szerencsét hozó dolog? A kókuszdió! Ezek után tessék mind a kókuszos golyóra, mind kókuszreszelékre úgy tekinteni, hogy az egy apró szerencsemorzsa. Valami olyasmi, mintha a japánok a „dobj vissza és kívánj hármat” aranyhalból szúsít készítenének.
Volt már részem ilyen szertartásban korábban. Szvasztikát rajzolnak a berendezésre, virágot, édességet helyeznek rá, és kókuszt törnek el rajta. Mindenki örül és tapsol. Utána az eltört kókuszt és a sütiket (amiből van egy egész doboz) körbekínálják. Mindenki kap belőle, az is, aki nem volt ott. Ezt komolyan veszik!
Ezt a kis szertartást az új céges autóval ma egy pap végezte el egy templomnál. Sajnos nem voltunk ott, de a kókuszból és a sütiből kaptunk. Az eredmény? A mellékelt képen mindenki láthatja, hogy az ideiglenes rendszámú kocsi min esett át. Megkérdeztem: kocsi esetében csak a kerék mellett törik el a kókuszt, és nem rajta.

Most már védve leszek az indiai utakon. Bár egy Ganesa szobor a kesztyűtartóban és a biztonsági öv még jól jöhet.

Keep left!

Ma nekikezdtem a vezetés gyakorlásának. Régóta van jogosítványom, de az utóbbi sok évben egy métert sem vezettem. Kicsit félve ültem be a leharcolt Suzuki Maruti Esteem (ez nálunk a régi Suzuki Swift Sedan) kormánya mögé. Két dologgal próbáltam magam nyugtatni. Az egyik, hogy talán a vezetés is azon dolgok közé tartozik, amit nem lehet elfelejteni. A másik, hogy miután régen nem vezettem, így sokkal könnyebb lesz hozzászokni a balra tarts szabályhoz. És tényleg, nem lehet elfelejteni, persze a rutinnak vissza kell jönnie. Az meg, hogy hozzá kell szokni a balra tartáshoz nem nagy feladat: akkor tartasz balra, ha jönnek szemből. Egyébként meg mindegy, hogy hol mész az úton.
A kocsi belülről csak egy fontos dologban különbözik a bal kormányosoktól: az index és az ablaktörlő van felcserélve. Időnként azért koncentrálni kellett, nehogy a száraz ablakot kezdjem maszatolni irányjelzés helyett. A váltót is könnyű kezelni, bár szokni kell, mert a bal kezem ehhez még kicsit suta.
A főnök sofőrje pattant be mellék, és mondta, hogy mit csináljak és merre menjek. A gyár környékén keringtünk negyedórát, mert ott alig van forgalom. Pár kóbor kutya, munkából haza igyekvő ember, motoros és riksa a forgalom. Minden kanyarodás előtt elismételtem magamban, amit Tamás javasolt: balra kis ívben, jobbra, nagy ívben fordulok!
Duda! Igen, az elengedhetetlen része itt a közlekedési kultúrának közlekedésnek. Tényleg szükség van rá! Sokszor így lehet egymásnak, a gyalogosoknak jelezni, hogy mit is akarsz. Volt egy útszűkület, ahol jöttek szembe. Gondoltam én megyek át előbb, ezért rádudáltam a szemből közeledőnek. Megértette. Mint ahogy a nő is akitől alig lehetett elmenni az úton.

Az egész vezetés dolog sürgős, mert így egyrészt nem leszek senkire sem ráutalva, hogy hozzon-vigyen. Másrészt ma megérkezett a céges autóm, egy Honda City (szerintem otthon nincs ez a típus). Életemben nem volt saját kocsim, nemhogy céges! Nagyon furcsa, de biztos hamar megszokom.

Otromba hirdetés

Tele van a világsajtó az Új-Delhi Nithari szegények lakta negyedében történt gyerek-sorozatgyilkossággal. Itt sincs ez másképp. Ma megnéztem a Times of India internetes változatát, hogy kicsit képbe kerüljek a helyi hírek terén. Természetesen külön blokkba vannak foglalva az üggyel kapcsolatos hírek, írások. Gondoltam elolvasok párat közülük. Az a cikk, ami a rokonok érezte fájdalomról szólt egy hirdetéssel volt megtűzdelve jobb kézről (flash-hirdetés, hogy még változzon is a kép és a szöveg időnként). A reklám szövege a következő volt (szabadon fordítva):

"Találja meg a boldogságát a Shaadi.com-nál!
A világ legnagyobb házasságközvetítő oldala."

No comment.

Makar Sankranti

Ma részese voltam életemben először egy indiai fesztiválnak. Itt a fesztivál nem feltétlenül azt jelenti, hogy nagy felvonulás és tömeg. Ez, a Makar Sankranti, például eredetileg arról szól, hogy megünneplik, hogy a Nap az északi féltekre lép át. Az egész asztrológiai gyökerekkel rendelkezik, de manapság ilyenkor erről már senki nem beszél.

Csak a sárkányeregetésről!

Ezen a napon mindenki sárkányt ereget. A házak tetőteraszain vagy az utcán összegyűlnek a családok, és mindenki próbálkozik. Az ég, bármerre is nézünk, tele van sárkányokkal. Utcai árusoktól lehet beszerezni a bambuszmerevítőből és nagyon könnyű fóliából vagy papírból készült különböző alakú és mintázatú sárkányokat. Kell még hozzá zsineg. Ezt dobra feltekerve lehet megvenni. Egész napos játékhoz elég, mert több száz méter van rajta. Speciális színes (rózsaszínt és sárgát láttam) zsineg, üveg van a szálba keverve, csillog is rendesen, hogy keményebb legyen. Pont emiatt lesz veszélyes is. Könnyen elvághatja az eregető kezét, vagy akár a nyakát is, ha beleszalad a másik zsinegébe.

Az eregetés eredetileg kétszemélyes játék. Egyik tartja a dobot, vagy megfeszíti a zsineget vagy engedi. A másik ember kezével vezeti azt, és időnként húz rajta egyet. Így lehet elérni, hogy a sárkány egyre feljebb emelkedjen. Kipróbáltam én is. Nagyon jó játék, csak a zsinegtől szép rózsaszín lesz az ember tenyere.
Néha a játékosok hatalmas sikoltozásba törnek ki. Először nem értettem, hogy mi történt, majd felvilágosítottak, hogy a sárkányok akadnak ilyenkor össze, és ezért a nagy izgalom. Persze az összeakadt sárkányok egyikének a zsinege elszakad időnként. Semmi gond, kezdik elölről a játékot.

A világ leggusztustalanabb dolga

Persze lehet szavazást tartani arról, hogy mégis mi a leggusztustalanabb dolog a világon. Fekete Pákó magyar nótái vagy Kiszel Tünde mosolya? De van itt valami a tarsolyomban, ami tuti mindenkinél kivágná a biztosítékot.

 

Bevezetésként elmondom Neked, nyájas olvasó, hogy miként kell bemenni egy indiai konyhába.

1.§  Feloltjuk a villanyt miután némi alkoholos állapotra tettünk szert.

2.§  Várunk fél percet legalább!

3.§  Belépünk, és semmitől, de semmitől nem szabad sikoltani!

 

Mert hát mit is láthatunk ottan? Jobb esetben apró kis rohangáló valamiket, amikben csótányokat vélünk felfedezni némi erőltetett fókuszálás és mozgáskövetés után. De ugye csótányt már látott a kedves olvasó? Rendben ronda, meg gusztustalan, de nem annyira, mint amire a trópusokon számíthatunk. Ugyanis itt minden sokkal nagyobb a klímának köszönhetően.

A csodálatosan villódzó neoncsövön egy hat(6) centi nagy csótány rohan ijedten a fény elől. Futna "szegény", de beleakad egy pókháló maradványába. Ijedtében olyant csinál, amit én még nem láttam ilyen dögöktől. Repülni kezd!!! Egyenesen az arcom felé!!! Hat centiméternyi mocskos gusztustalanság repül felém kitárt szárnyakkal, és nem akar kitérni. Hátrálok, fújok a repülő mocsok felé, talán eltérítem. Utolsó pillanatban kitér, és leszáll a falon, majd gyors futásba kezd.

 

Na ezt nevezem én sokkal undorítóbbnak, mint bármelyik magyar celeb (sicc!) viselt dolgát.

Royal Garden

A szombat itt munkanap, ha tetszik, ha nem. Eléggé elhúzódott a mai nap, mert adóbevallásra készülnek. Este kilenckor(21.00) jött a főnök, hogy akkor ha már eddig maradtunk, akkor ugorjunk át Damanba a Royal Garden-be és vacsorázzunk meg. Nem vagyok semmi jónak az elrontója...

Damanról azt kell tudni, hogy pici kis Union Territory (vagyis közvetlenül Delhi alá tartozik), és mivel portugál gyarmat volt, ezért itt lehet alkoholt kapni (és sok húsos kaját!). Nem úgy, mint Gujaratban, ami száraz állam (dry state) és tradicionálisan vegetáriánus. Ott virágzik a turizmus, az összes gujarati oda jár át mulatni. Rengeteg jobbnál jobb étterem van, ahogy átlépjük a határt. Szerencsére Vapiból kemény tíz perc autóval.

Ez a Royal Garden egy kifejezetten nagy kerttel ellátott családi étterem. Így hirdetik magukat. Jó, a McDonald's is így nevezi magát Indiában, de talán ne hasonlítsuk össze a kettő gasztronómiai színvonalát.

Na, vissza az étteremhez: kedvenc indiai ételeimben és étkezési szokásokban tobzódhattam ismét. Snacknek mogyoró papaddal, majd előételnek valami istenien fűszerezett filézett roston sült hal és grillen sült fűszeres csirkecomb volt. És a főétel chicken tikka masala punjabi rotival. Aki ezt az utóbbit még nem kóstolta, az nagyon gyorsan menjen el egy indiai étterembe (mondjuk a Maharajaba), mert nem tudja mit hagyott ki az életéből. Természetesen a szokásos whisky és Kingfisher (kolibri jégmadár) sör kíséri a fogásokat. Aranyos volt a pincér, mert igazi agyalágyultnak nézett a következő két ok miatt: 1. indiai nem issza a whiskyt tisztán, szóda és jég nélkül, 2. mit akarok én a sörrel, ha egyszer whiskyt iszok?! Ettől függetlenül imádom ezt az éttermet. Próbáltam már a tengerparti szállodák főztjét is, de ez valahogy sokkal jobb.

Anopheles

Más néven a moszkitó, ahogy mi otthon hívjuk ezt a drágalátos kis rovart. Nekem nem szúnyog, mert a szúnyog az nem terjeszti a maláriát. Igen, kedves olvasó, itt fogalma sincs az embernek arról, hogy melyik kis dög lesz az, aki elhozza neki a dzsungeles-trópusos filmből jól ismert kórt.
Valószínűleg európai szemmel ez a "kis légy" (mosquito) már egy bálna, és nem egy elefánt. Itt a hétköznapi élet teljesen természetes része, ahogy a tehén is a kocsid előtt az autópálya közepén. Otthon felvilágosítottak anno még nyáron: tessék szedni gyógyszer egy héttel már az indulás előtt és két héttel a hazatérés után. Nem tettem. Hogy miért? Egyszerű a válasz:
1. Nagyon májkárosítók ezek a szerek (persze hasznosak!)
2. Ihatsz rá, gondod nem lesz. De a másnap állítólag kegyetlen. Mondjuk a belső fertőtlenítés akkor számomra fontosabb volt
3. Az itt kapható gyógyszer sokkal hatásosabbak és nagyon olcsóak (a kormány támogatja)
4. Mit izguljak, ha a főnök felesége jó nevű belgyógyász itt?!

Nyáron öt hét alatt nem szedtem össze a kórt. Igaz, a monszun elején, a forró évszak után nincsenek még nagyon moszkitók. Nem úgy, mint most! Nem vészes, mert a Tisza partján vagy a Balatonnál az egy lábszárra/karra eső vérszívók száma szerintem nagyobb.
A következő védekezési módokat lehet bevetni ellenük:
1. Vegyi anyagok: hát, nem igazán riasztják őket, meg a beszerzési lehetőség itt helyben korlátozott.
2. Szúnyogháló az ablakon: szerencsére van, csak a napközben más utakon (nyitott ajtó) bejutott egyedekkel kell számolni.
3. Háló az ágy fölé: nincs, de lehet, hogy majd be kell szerezni. Csak állítólag megáll alatta a levegő.
4. Füstölő: persze jó, ha az ember a szabadban üldögél. Kár, hogy Indiáig kellett jönnöm mire végre kiderült, hogy a spirális füstölőt az asztal alá kell tenni, és nem az asztalra... Így talán még a lábunkat sem csípi meg!
5. Ventilátor(!): igen, a legjobb védekezés ellenük a plafonon pörgő ventilátor. Persze meg kell szokni a hangját, hogy nyugodtan lehessen aludni. Ha nem ócska, akkor szinte hangtalan. Szóval azért jó, mert nem tudnak a kis rohadékok normálisan repkedni a szélben (szeles nyári estén kit csípett meg szúnyog a szabadban?).

Én ezt az utóbbit használom főként éjszakánként. Csak egy a gond vele: az ágy pont alatta van, és hát a szél, amit kavar, az igazából a lapátok végeinél jön lefelé, nem középen. Nem lehet miden tökéletes!

U.i.: az egyik útikönyv szerint a malária gyógyszeres kezeléssel nem vészesebb egy influenzánál. Akkor meg hova ez az izgulás, nem?

Út Vapiba

A reptér kijáratánál Patnaik várt, akivel a múltkor is sokat dolgoztam együtt. Alig üdvözöltük egymást, máris elleptek minket a "Taxi, Sir?", "Airportbus, Sir?" és egyéb végtelenül segítőkész alakok. Sikeresen átvágtam rajtuk, majd a sofőr tolta a bőröndös kocsit. Az első gödörig. Abban szépen megfeneklett a jármű, hátulja a whiskyvel az égnek emelkedett, mint a Titanic Leonardo-val. Mondanom sem kell, hogy három(3) segítőkész figura termett ott a semmiből. Egyenruhában. Ezt tisztelem itt a nincstelen hórukk-emberekben, hogy adnak magukra. Közben kiderült, hogy a kocsit is elzárták cirka 50 poggyászkocsival. Ezt a gátat is a segítőink vágták át. Járt nekik a pénz. Igaz tőlem akarták, de nekem még egy nyavalyás rúpiám sem volt. Átirányítottam őket Patnaikhoz, aki kisebb vonakodás után megjutalmazta őket 20 rúpiával (100 Ft). Persze többet szerettek volna, de mára ennyi volt. Ha nem adsz nekik, akkor nem köpnek le, nem rontják el a karmádat öt évre. Csak egyszerűen a kocsi mögé állnak. Próbálj meg kiállni...

Még Bombayban (ahogy itt hívják Mumbai) megálltunk egy szállodánál, hogy igyunk egy sört és némi vizet vegyünk az útra. Kapásból mondták, hogy nem lehet, mert a bár zárva van. De az üzlet nagy úr, és jött valami öltönyös figura, aki közölte, hogy van sör, de csak dobozos, ha az megfelel. Én nem tudom, de nálunk ez nem probléma. Itt sem problémáztam rajta.
Az út Vapiba eseménytelen és a szokásos volt: fél percenként ledudált egy lomha teherautót (Speed 40 kmh felirattal, vagyis ennyi a max sebességük) a sofőr, aki úgy cikázott időnként, mint a vizisikló. Ismét felfedeztem valamit ezeken a teherautókon. Másik felirat a Horn OK Please (Kérlek dudálj!) mellett a STOP signal. Na most ez a tábla a baloldalon hátul, a féklámpa alatt lóg. Bár ez így nem igaz. Inkább úgy, hogy a tábla felett kell keresni a féklámpát. Azt ugyanis eltakarja valami díszítés, keret, csüngő-lógó anyámkínja vagy egyszerűen össze van törve.

A vendégház hozta szokásos formáját, bár most nem találkoztam csótánnyal (még). Helyette voltak szúnyogaim. Nem is kevés. Egy egész kannibál hadseregen törtem át a szobáig. Nem kis munkámba telt, mire megtizedeltem őket. Igaz így rontom az itteni partner üzletét. Ők ugyanis maláriaellenes szereket is gyártanak. Remélem 10-20 potenciális üzlet-hordozó likvidálásával nem okozok nagy financiális gondokat. Örültem a szép kis rózsaszín elnöki lakosztályomnak. A fiókokban megtaláltam a még Kakukk által itt hagyott újságokat, és a szekrényben a vállfákat, amiket én hagyományoztam rájuk.

Az időjárás nagyon kellemes. Nappal 28-30 fok van, és enyhe szellő. Olyan nyár eleji időjárás. Éjjel kellemesen hűvös van (18-20 fok). Ez itt annyira hideg lehet nekik, hogy esténként és reggelente csak vastag gyapjú lepelbe (shal) burkolódzott alakokat lehet látni. És ami a legjobb, hogy akik valahol posztolnak esténként, azok tüzet raknak. Ők fáznak.

BUD-FRA-BOM

Eseménytelen út, halvérű dán üléstárs, műindiai kaja.

Valahogy ezzel tudnám összefoglalni a repülőutamat.
Ferihegyen nem úgy tűnt, mintha bárkit is érdekelne ez az új biztonsági intézkedés (max 100 ml folyadék, vagy ahhoz hasonló anyag átlátszó műanyagzsákban). A biztonságiak unottan bámulnak, talán még a reggeli kávéig sem jutottak el kilenc óra magasságában. Egyedül egy pasas aktív, aki leveteti az övet.

A reptérről már Vecsés irányában szálltunk fel, hogy ne zavarjuk a kertváros nyugalmát, így semmit nem láttam a városból. Kár, pedig jó lett volna így hosszabb távollét előtt még egyszer megnézni.
Lufthansa most kicsit alul teljesített reggeli fronton. Semmi hús nem volt, és a sajtok is borzasztóak voltak. Bár a lekvár szokásos németmódon finom. Frankfurt előtt lassítunk, mert rossz idő van, így 20 percet késünk.
A reptér beleolvad a szürke betonba és égbe. Éljen a lélekmelengető építészet! Sebaj, majd a business váróban elűzöm ezeket a felhőket egy sör és egy cigaretta kíséretében.
Sör volt, dohányzásra kijelölt rész megszűnt nyár óta... Elgondolkoztam, hogy vajon az első osztályú váróban is megszüntették-e? Ott, ahol a sok vastag, kubai szivart szívogató nagykutya pihen egy hosszú úton.
Híreket olvasok: sorozatgyilkosság Delhiben... Na bumm! Pedig ezekről azt mondják, hogy bűnözés ellenes felfogásúak. Most meg mi van ott? kb. 20 tetem egy árokban feldarabolva, és sokakat még keresnek.
Mivel késtünk, ezért nincs sok időm merengeni, mennem kell a reptér szinte másik végibe. Jó, hogy már tudom a járást, mert múltkor nagyon kerestem az utat. Lépcső, mozgójárda, duty-free, alvó emberek egy sötétebb szakaszon, jobbra át, nyíl fel, balra át, nyíl le, Terminal 1, vezetőnélküli monorail (nagyon tetszett a múltkor is) A59-es kapu, LH756, Mumbai. Tömeg. Persze, Boeing 747-essel megyünk. Nem is baj, addig legalább tudok gyógy-whiskyt venni kintre. Akciós Johnnie Walker-t már viszem is a pénztárhoz. Úgy becsomagolták egy zárt műanyag zacsiba, hogy csak lestem. Persze, ez is a biztonsági intézkedések miatt van.
Amikor oszlik a tömeg, beszállok én is, folyosóba be, lépcsőn le, hídra ki, tömeg jobbra én balra. Jó, hogy több ajtaja van ennek a gépnek. Helyvadászat, 5K ablak mellett. Még nincs senki mellettem. Jön a gyönyörű indai stewardess (a többi mind német), elviszi a kabátomat, én meg küzdök a csomagjaimmal. Mint egy vásározó, komolyan. És megjött az üléstárs. A halvérű, néma és egyáltalán nem kedves dán. Elnézve azt az embert már jobban értem a Hamletet. Egy szót sem szólt egész úton (de még nem is köszönt), ami nem gond, csak ne aludt volna sokat. Így ugyanis nem lehetett tőle kimászni. Ha meg sikerült, mert pont ő is felállt, akkor nem lehetett tőle visszamászni. Simán kaptam volna vier-komma-fünf-öt a produkciómra, ahogy abszolváltam ezt a feladatot.

A repülés Frankfurtból Bombaiba eseménytelen, a Kárpátok szép hófödte csúcsai az egyetlen látnivaló a felhős időnek köszönhetően. Már a Fekete-tenger felett ránk sötétedik. Nincs mit tenni: aludni kell vagy filmet nézni. Vagy filmnézés közben elaludni. Utóbbi feladatot sikeresen teljesítettem.
A választható ételek közül még az indiai hangzott a legjobban. Jó volt, egy otthoni gyorsbüfé színvonalát meg is üti talán. Persze ez mind nagy körítéssel, hogy mennyire jó szakácsok állították össze a menüt. Semmi gond, itt a kis céges vendégház kancsal szakácsa is simán az asztal alá főzi őket!

Bombayban a reptéren nagyon meleg volt. Na, ezt jól megkaptam, és ennél csak rosszabb lesz. Szerencsére tévedtem. Kiderült, hogy ennek a "modern" reptérnek a levegőellátása nem a legjobb. Vagyis jó, ha valaki a 35 fokot és a 100%-os páratartalmat tekinti annak.
A vámosokkal is megismerkedtem. Itt az a szokás, ha mész kifelé a csomagoddal, akkor még egyszer átvilágítják. Ez természetesen jó alap a némi plusz fizetés begyűjtésének. Szóval átvilágítják, ha nem vagy elég gyors. Ugyanis aki hamar megkapja a bőröndjét, az még ki tud slisszolni úgy, hogy nincs bekapcsolva a gép. Nekem majdnem sikerült. Mindenki ment át, egy vámos sincs a gépnél, erre utánam szóltak, hogy tessék visszajönni. Nem kötöttek bele semmibe, de nagyon nézték a képernyőn a fotóstáska képét. Ezzel szerintem mindig feladom a leckét a biztonságiaknak, mert Ferihegyen többszöris csoportosan elemezték a képet. Azért hozzá kell tennem, hogy csak egy liter alkoholt lehet behozni. Nálam kettő volt. Egy a bőröndben (jóféle házi szilva betegség ellen), és az egy üveg whisky, amit Frankfurtban vettem. Az utóbbit előrelátóan letakartam a dzsekimmel, ami a kis kocsin maradt.

Végül átvergődtem még az értelmetlen emberkén, aki gyűjti a belépési nyilatkozat alján lévő cetlit (nyilatkozol, hogy mennyi csomagod van és van-e elvámolni valód). Na ez az ember és a cetlije a legfeleslegesebb az egész rendszerben. Utána nem állít már meg senki, rád sem néznek. Ő csak áll ott, néha másodmagával és szorgalmasan szedi a kis papír fecniket. Kíváncsi lennék, hogy mik ezeknek a fecniknek a sorsa, mert Indiát ismerve biztos van valami… Egyébként onnan lehet tudni, hogy ki nem járt még erre, hogy simán felakad ezen az emberen, mert nem készítette elő a papírt. Én is így jártam először.