Hipó

Óh, igen!

Mennyi szúrós szagú emléket hoz elő bennem a hipó illata. Az általános iskolám hosszú, széles randa szürke kővel kirakott folyosója, ami csak úgy ontja reggel hétkor magából azt a furcsa szúrós illatot. Sokszor azután érkeztem be reggel, hogy a takarítónő felmosott. Utáltam nagyon azt a szagot.

Ezeken merengek miközben öntöm a fürdő padlólefolyójába a hipós tisztítót. A szag ugyanaz, a csomagolás kék (hol van már a régi mélyszürke flakon), a reklám elhiteti veled, hogy mást veszel. De nem, csak a minden baci és organizmus régi ellenségét: a hipót.

 

Most megkapják a kis rohadékok! Nem a bacikhoz beszélek, hanem a csótányokhoz. A kisebb fajtából való mászott tegnap este elő a fürdőben. Egy fémflakon sarkát akarta megnézni közelről. Segítettem neki. Gondoltam, kell egy kis takarítás ott a lefolyóban is. Öntöttem bele, majd vártam. Jött is az első delikvens, vett egy fürdőt benne. Három másodpercig volt még mozgásképes. Pedig ezek a genyák még feldarabolva is mozognak. Itt esélye nem volt.

 

U.i.: mielőtt bármelyik mély vegyész-lelkű emberke megszólal: a hipót azért írtam hosszú ó-val, mert úgyis mindenki így mondja. Pedig, és én is tudom, a hipo név a hipoklórossavból (HOCl) jön