Pizza Hut

Vapiban van Pizza Hut. Meglepő, hogy egy indiai mértékkel kisvárosban van ilyen franchise lánc. Már nyáron nagyon gondolkoztam, hogy ki kéne próbálni, hogy mégis milyen a pizza Indiában. Szerdán végül ki is próbáltuk Enikővel.
Gondolom most sokan húzzák fel a szemöldöküket, hogy ha valaki végre eljut oda a messzibe, akkor miért pont ilyen helyre megy enni? Részemről két oka van: az első az, hogy franchise ide vagy oda, de biztos, hogy itt más egy kicsit a pizza. A másik, hogy bármennyire is csodálatos az indiai konyha, időnként vágyom egy kis „hazai ízre”.

Szóval az elhatározást, miszerint Damanba megyünk vacsorázni az én fáradságomnak köszönhetően a helyi Pizza Hut váltotta fel. A városka egyik legigényesebb hotele és áruháza mellett van az étterem. Nagy meglepetés ért minket, amikor odaértünk: két fehér ember is vacsorázott bent. Valószínűleg ők is annyira meglepődtek, mint mi. Pláne, ha tudták volna, hogy mi itt élünk most.
Miután kényelmesen elhelyezkedtünk jött az igazán hideg zuhany. Légkondicionáló formájában. Én komolyan nem értem ezeket az indusokat! Kint nincs is meleg este (kb. 20-25 fok között lehet), bent meg beállítják a Himalája időjárását. Tombol a jeges szél, miközben ezek már a 15 foktól, ami éjjel lehet, annyira fáznak, hogy sok plédbe burkolják magukat.

Két étlapot kapunk: egy normált, amin a szokásos pizzák vannak, és egy olyant, ahol az indiai finomságokat kombinálják a pizzával. A húst (érdekes, hogy van!) a csirke jelenti. Van persze sok vegetáriánus pizza, és jelzi kis chili paprika a csípőset. Bár, mint később kiderül a nem jelzett is tud csípni rendesen. Amit szeretnénk rendelni ahhoz pont nincs valamelyik feltét. Kicsit csalódva módosítjuk vágyainkat, majd egy csirkésnél maradunk. Enikő nem kér rá chilit, én bevállalom.
Időnként veszet nagy kolompolás és erre kórusban „Thank you!”-t felelő pincéreket lehet hallani. Kiderül, hogy távozáskor az ajtónál lévő haranggal kell jelezni, ha jól érezted magad. Közben az ismerős illatoktól már összefut a szánkban a nyál. Végre hozzák egymás után a pizzáinkat, bár jelentős időeltolódással. Az asztalon két dolog van kikészítve: paradicsomszósz és chilli (utóbbi nélkül is eléggé csíp az enyém). És ismét késsel-villával eszünk. Ha nem lennének körülöttünk indus pincérek és vendégek, akkor senki meg nem mondaná, hogy hol van ez a hely.
Kellemesen jól laktunk, bár Enikő a desszertnél ismét csalódik, mert nincs a kiválasztott brownie. Sebaj, rendeljük a másik kettőt (vanília fagyit és csokis süti tömény csokiöntettel), és azokat próbáljuk ki. Fizetünk, az ár Magyarországot idézi. Hiába, a franchise már csak ilyen.

Kifelé mi is kolompolunk. Kilépve még halljuk a „Thank you!”-kórust, és élvezzük, hogy az utcán melegebb van, mint bent. Időnként visszafogunk járni ide némi európai ízért.