Enikő és Bonnie
Eléggé sűrű és mozgalmas volt a hétfő este. Ugyanis megérkezett Mumbaiba Enikő és Bonnie. Késő délután indultunk Vapiból Satis-sal (a sofőr), és a nagy teherautó-forgalomban próbáltunk a lehető leggyorsabban elérni Mumbait. Útközben figyeltem az útszélén sorakozó rengeteg pihenőhelyet, hotelt, éttermet, műhelyt. Itt főként a teherautó sofőrökre alapozzák az üzletek a megélhetésüket. Százszámra lehet látni büfének alig nevezhető kis tákolmányokat, ahol pár rúpiáért lakhat jól az utazó. Szinte tíz kilométerenként van valamilyen hotel. Az európai színvonalat elérőtől egészen a „csak ne ma éjjel dőljön össze!” kategóriáig terjed a választék. Az országút menti gyenge megvilágítást néha hegesztés fénye törte meg. Teherautókat javítottak a műhelyekben. A régi, rozoga TATA-kat a lehető legfurcsább eszközökkel próbálják életben tartani. Sokszor lehet találkozni az utak mellett lerobbant járművet, amit négy-öt indus vesz körbe, arcukon a teljes tehetetlenség tükröződik már messziről. Sok kerékcserét is láttam a közel háromórás út alatt. Csoportos játék egy kb. akkora kereket kicserélni, mint itt a legalacsonyabb fajta indiai ember. Három-négy ilyen magasságú ember gyürkőzik neki, míg a többiek csendes szemlélőként guggolnak a kocsi tövében.
Este kilencre értük el Mumbait. A városból kifelé annyian akartak menni a kb. öt sáv széles úton (persze sávok nem voltak felfestve), hogy teljesen megállt a forgalom. Tempósan kb. tíz percig autóztunk a dugóba beragadt kocsik mellett. Mumbaiban közlekedni talán még veszélyesebb, mint vidéken. A széles autóutakon cikáznak a kis motoros riksák, az utcákon helyenként pont lakodalmi menetet kell kerülgetni. Az út másik oldalán kis színpadról szépen sorba rendezett székeken ülő muszlimokhoz beszél egy talán vallási vezető, a piros lámpánál az ablaküveget kocogtatja egy idős koldusnő, gyerekek próbálnak virágot és könyvet eladni minden várakozónak.
A reptérre este tízre értünk. Még volt egy óránk a gép érkezéséig. Elmentem sétálni az érkezési terminál elé. Be nem lehet már menni a júliusi vonatrobbantások óta. Cserébe nagy plazmatévé mutatja a terminálból kifelé tartókat.
A várakozás közben ittam két hét után ismét kávét. Bár nem volt más, mint automatában főzött, de egész jó volt, ára 6 Rs (30 Ft) volt. Nézegettem a parkolóban várakozó taxikat. Kétféle van: a normál taxi és a cool cab. Utóbbi légkondicionált. Az egyik hátulján érdekes felirat: női alkalmazott. Ha jól emlékszem ez azért van, mert az állam támogatja, ha nőket is felvesznek (de ebben nem vagyok biztos). A belvárosba csak taxit engednek be, riksák ki vannak tiltva.
Pár fehér arc is vegyült a várakozók közé. Érdekes volt látni őket, mert a többségükön látszott, hogy ide a lelki utak felfedezése miatt jött. Öltözködésük a Sziget fesztivált idézte fel. Persze lehetett látni elegáns angolokat, akik várták a szintén tökéletesen öltözött üzletfeleiket.
Az utolsó percek kifejezetten nagy fizikai erőfeszítést igényelt. A korláthoz még könnyen odafértem, de a pozíció megtartása igen komoly könyökmunkát kívánt. Gondban voltam, hogy miként fogom meglátni Enikőt a sok meg-megálló utastól, akik keresik az értük küldött embereket. Végül arra gondoltam, hogy csak azt kell figyelni, hogy mikor jelenik meg az ajtóban egy kocsi, amin egy nagy kutyaketrec lesz. Az addigra már komoly tömeggé duzzadt várakozók közül végül sikerült kiemelkednem a korlát segítségével, és így könnyen észrevett Enikő.
A kocsinál kiszabadítottuk Bonniet a ketrecéből, aki egész jól viselte az utazást. Addigra már legalább négy segítőkész rakodóember és legalább ennyi kis kolduslány volt körülöttünk. Kisebb logisztikai csoda kellett ahhoz, hogy a ketrecet és a bőröndöt berakjuk a jeep csomagtartójába, de némi tuszakolás után sikerült. A segítségük 30 Rs-ba került, mert az istenért nem akartak tágítani a kocsi mögül. A városból kiérve megálltunk az utolsó normális hotelnél, ahol sikerült aranyárban sört venni. Lehet, hogy átvágtak, de akkor nagyon jól esett. A kutyi itt is nagy sikert aratott parkolóőrök körében.
Az éjjeli autópályán kicsit nehéz volt előre jutni ismét a sok teherautótól, de valahogy egy idő után szinte eltűntek. Valószínű, hogy megálltak aludni valamelyik parkolóban az út mentén. Vapiba éjjel három körül értünk. Egyetlen embert lehetett csak látni, az is pont az autópályán próbált átjutni, amikor arra jártunk. Persze teljesen sötét ruhát viselt, csak hogy még nehezebben lehessen észre venni.
Este kilencre értük el Mumbait. A városból kifelé annyian akartak menni a kb. öt sáv széles úton (persze sávok nem voltak felfestve), hogy teljesen megállt a forgalom. Tempósan kb. tíz percig autóztunk a dugóba beragadt kocsik mellett. Mumbaiban közlekedni talán még veszélyesebb, mint vidéken. A széles autóutakon cikáznak a kis motoros riksák, az utcákon helyenként pont lakodalmi menetet kell kerülgetni. Az út másik oldalán kis színpadról szépen sorba rendezett székeken ülő muszlimokhoz beszél egy talán vallási vezető, a piros lámpánál az ablaküveget kocogtatja egy idős koldusnő, gyerekek próbálnak virágot és könyvet eladni minden várakozónak.
A reptérre este tízre értünk. Még volt egy óránk a gép érkezéséig. Elmentem sétálni az érkezési terminál elé. Be nem lehet már menni a júliusi vonatrobbantások óta. Cserébe nagy plazmatévé mutatja a terminálból kifelé tartókat.
A várakozás közben ittam két hét után ismét kávét. Bár nem volt más, mint automatában főzött, de egész jó volt, ára 6 Rs (30 Ft) volt. Nézegettem a parkolóban várakozó taxikat. Kétféle van: a normál taxi és a cool cab. Utóbbi légkondicionált. Az egyik hátulján érdekes felirat: női alkalmazott. Ha jól emlékszem ez azért van, mert az állam támogatja, ha nőket is felvesznek (de ebben nem vagyok biztos). A belvárosba csak taxit engednek be, riksák ki vannak tiltva.
Pár fehér arc is vegyült a várakozók közé. Érdekes volt látni őket, mert a többségükön látszott, hogy ide a lelki utak felfedezése miatt jött. Öltözködésük a Sziget fesztivált idézte fel. Persze lehetett látni elegáns angolokat, akik várták a szintén tökéletesen öltözött üzletfeleiket.
Az utolsó percek kifejezetten nagy fizikai erőfeszítést igényelt. A korláthoz még könnyen odafértem, de a pozíció megtartása igen komoly könyökmunkát kívánt. Gondban voltam, hogy miként fogom meglátni Enikőt a sok meg-megálló utastól, akik keresik az értük küldött embereket. Végül arra gondoltam, hogy csak azt kell figyelni, hogy mikor jelenik meg az ajtóban egy kocsi, amin egy nagy kutyaketrec lesz. Az addigra már komoly tömeggé duzzadt várakozók közül végül sikerült kiemelkednem a korlát segítségével, és így könnyen észrevett Enikő.
A kocsinál kiszabadítottuk Bonniet a ketrecéből, aki egész jól viselte az utazást. Addigra már legalább négy segítőkész rakodóember és legalább ennyi kis kolduslány volt körülöttünk. Kisebb logisztikai csoda kellett ahhoz, hogy a ketrecet és a bőröndöt berakjuk a jeep csomagtartójába, de némi tuszakolás után sikerült. A segítségük 30 Rs-ba került, mert az istenért nem akartak tágítani a kocsi mögül. A városból kiérve megálltunk az utolsó normális hotelnél, ahol sikerült aranyárban sört venni. Lehet, hogy átvágtak, de akkor nagyon jól esett. A kutyi itt is nagy sikert aratott parkolóőrök körében.
Az éjjeli autópályán kicsit nehéz volt előre jutni ismét a sok teherautótól, de valahogy egy idő után szinte eltűntek. Valószínű, hogy megálltak aludni valamelyik parkolóban az út mentén. Vapiba éjjel három körül értünk. Egyetlen embert lehetett csak látni, az is pont az autópályán próbált átjutni, amikor arra jártunk. Persze teljesen sötét ruhát viselt, csak hogy még nehezebben lehessen észre venni.
posted by ip at
10:31
