T-4 nap

Ettől a naptól tartottunk a legjobban. Igaz reggel minden simán indult, mert kézhez kaptuk a kért dollárunkat, és a könyvek is már Mumbaiba értek reggelre. De hátra volt még a kellemetlen kötelesség, el kellett menni elintézni a vízumunk kiregisztrációját. Vagyis szólnunk kellett, hogy mi megyünk, és rakjon egy pecsétet a regisztrációs papírunkra, hogy ez tényleg így van. Valójában két pecsétről van szó, az egyik maga a szöveg, amit ki kell töltenie az ügyintézőnek, a másik meg hivatalos bélyegző.

Kedvenc utált ügyintézőnk a szokásos hatalmas iratkupacok mögött dolgozgatott amikor megérkeztünk. Pont egy kanadai és egy amerikai útlevéllel bajlódott, majd azzal az aktával, amiben a mi papírjaink voltak. Kissé nehezen de megtalálta. Számomra továbbra is érthetetlen módon, de fél perc alatt megtalálta a legalább harminc pecsétet tartalmazó kosárban azt a kettőt, amire szüksége volt. Jirí Menzel is simán tanulhatott volna tőle, hogy miként instruálja színészeit a pecsételéses jelenetek előtt. Ennyire akkurátus, megfontolt gyereknyomdázást, komolyan egy élmény végignézni! Összesen nyolc pecsétet kellett nyomnia, mert a rendőrség saját példányaira is kellett raknia, majd jött a kitöltés. Végül ezzel tizenöt perc alatt végzett is.
A dolog nehezebb része történetesen az volt, hogy a rendőrkapitánynak alá kellett írnia a dokumentumokat. Ő persze nagy és elfoglalt ember, akihez sorba kell állni. Nem biztos, hogy kíváncsi ránk, de sosem lehet tudni. A várakozást hirtelen éktelen gyerekzsivaj törte meg. Egy hatalmas, legalább ötven gyerekből álló iskoláscsoport jelent meg, és ömlött be a főrendőr irodájába. De mégis miért? Lehet, hogy az életre tanítják őket a suliban: "Gyerekek, ő itt a helyi hatalmasság, akivel nem árt kedvesnek lenni. Borítékot mindig szívesen fogad, és akkor nektek, öcsinek, apunak és anyunak is könnyebben elintéződnek a dolgai."

Na, a gyerekek vagy tíz percet voltak bent, de miután távoztak, még nem lehetett befáradni őhatalmasságához. Ami leginkább azért volt gond, mert kettőtől ebédszünet jött volna, és nekünk akkor lett volna még egy utunk Valsadba a mai napon. A trükk az volt, hogy a az irodájának bejárata fölé kitett óra 13:50-et mutatott, de az irodában lévő már 14:05. Kissé aggódtunk, hogy a bentire hivatkozva le fog lépni, de végül is sikerült elcsípni. Valamiért eléggé morcos volt, jól kioktatott mindenkit maga körül, a HR-esünk is kapott valamit. Nem nagyon értettem, de valami olyasmiről volt szó, hogy örüljünk annak, hogy egyáltalában szóba áll velünk (magyarul azt csinálja, amiért a fizetését kapja). Arrogáns és tenyérbemászó volt, de mi csak mosolyogtunk rá. Eszembe jutott Kelly hőseiből Telly Savalas, ahogy tiszteleg és szivarral mosolyog, miközben egy Dögölj meg! hagyja el a száját. Valami ilyesmi járt a fejemben, de közben már rákerültek a szignók a papírjainkra. Hamar szabadultunk az ügyintézőtől is, hiszen ő is menni akart ebédelni.


Most már nagyjából minden elrendeződött ahhoz, hogy elhagyjuk Indiát: pénzt átváltottuk, kilépési papírt megszereztük, könyvek úton. Már tényleg csak a csomagolás van hátra...