A koszfészek

Eddig is tudtuk, hogy Vapi nem egy metropolis,bár az utóbbi időben azért betette a lábát pár nagyobb indiai áruházlánc. De a koszfészek most inkább annak szól, hogy mindent por borít. Naivan azt hiszi az ember, hogy majd jön a monszun, és az jól elmossa a mocskot. Na igen, amikor leszakad az ég, akkor visz mindent a víz. Kvázi tisztaság van addig, amíg a teherautók az útszélről elindulva nem hordják fel a sarat.
Most, hogy vége lett a monszunnak, pár nap alatt kiszáradt minden dagonya, az utakat is vastag por lepi. Ha egy teherautó mögé keveredek be, akkor jobb tisztes távolságot tartani, mert semmit nem lehet látni a felverődő porfelhőben. Igazán döbbenetes mégis az, hogy reggelente olyan vastag rétegben lepi be a kocsinkat a helyi kosz, hogy két nap után nem lehet kilátni a hátsó ablakon. Amit észre vettem, és ez eddig nem volt így, hogy ennek a rétegnek a színe is megváltozott, mert manapság eléggé fekete, míg régen barnás volt. Errefelé eléggé sok kéményt lehet látni, amik rendesen ontják magukból a füstöt naphosszat. Azért a korábbi helyzet legalább annyival jobb volt, hogy el lehetett hinni: ez "csak" az autópálya pora! Most meg szomorúan kell megállapítani, hogy nem is kevés kormot kapunk naponta a képünkbe.
Ideje lenne távolabb költözni már az iparvárostól és az autópályától!

Sziszifuszi lakásunk

A héten már azt hittük, hogy a célegyenesbe fordultunk a leendő lakásunkkal. Végre felszerelték az ajtókat, zárakat is raktak rájuk, kisebb szájtépés után kijavítottak minden lyukat és repedést, több réteget ráfestettek a falakra, és ami legfontosabb, hogy szépen kivakarták az egészet a koszból.

A két bútor, amit még a júliusi hazaút napjának délelőttjén rendeltünk meg, kisebb ügyetlenkedés után szombaton szállították le. Ezen felbuzdulva úgy gondoltuk, ha már minden ennyire szépen és jól halad(gat), akkor irány Surat, és nézzünk még pár bútort, amire még szükség van. Úgy két óra alatt elautóztunk szombat délelőtt, és hamar találtunk is megfelelő szekrényeket, tükröt és lámpákat. Az állólámpát kicsit nehezen, de azért sikerült a kocsiba bejátszani. A talpa fent volt a kalaptartón, a szériatartozék Hondás párnákkal támasztottuk ki, a másik vége meg pont a kézifék mellé került. Jó lett volna, ha lehajthatóak a hátsó üléstámlák, de sajnos ez valahogy kimaradt ebből a modellből. Ezzel a kicsit vásározós jelleggel, és azzal a tudattal, hogy kora délután megérkeztek az első bútorok a lakásba, elindultunk vissza Vapiba. Mivel úgy fél nyolc felé érkeztünk meg, ezért csak vasárnap ugrottunk át körbenézni. A leszállított szekrény és ülőgarnitúra az egyik szobába volt bezárva. Legalábbis ez tűnik valószínűnek, mert ebben állapodtunk meg korábban, azonban a kulcs bent van a cégnél, így nem tudtunk bejutni.

Ami viszont a lakást illeti, az eléggé kiábrándító. Ahogy azt írtam az elején, végre kitakarítottak. Sikerült az elmúlt pár napban felszerelni a kapcsolókat és a konnektorokat. Az összes csomagoló- és hézagkitöltő-anyag doboza és zacskója szétdobálva, a falakon kéznyomok, a fürdő egyik sarkában a rágott bagótól elszíneződött köpésnyom, a wc-be belevizelt valaki, de azt még egyelőre nem lehet lehúzni.
Mindkettőnket elöntött a méreg. Hétfőn az első dolgunk lesz, hogy kiverünk a kivitelezőből még egy takarítást, majd adjon oda minden egyéb szerelvényt, amivel tartozik, és húzza el a belét a lakásból! Ebben nagyon profik a helyiek, hogy miként lehet egyet előre - kettőt hátra stílusban dolgozni. Még az is megfordult a fejemben, hogy majd mi magunk felszerelünk mindent, de sajnos erre nincs nagyon időnk.

A legszomorúbb, és ezért is mondom, hogy ez egy ilyen sziszifuszi erőlködés a részünkről, hogy a Judit galériájába kitett képek öt hónapja(!) készültek. Ennyi idő nem volt elég, hogy befejezzék a munkálatokat.

Barátság-telefonszám

Én eddig azt hittem, hogy az indiaiak könnyedén barátkoznak, mert egyáltalán nem zárkózottnak ismertem meg őket. Erre mivel kellett tegnap szembesülnöm az egyik bulvárlap-szerű újságban? Azzal, hogy ha már nincs más lehetőségük, akkor telefonon próbáljanak meg barátokat szerezni.

A Mid Day nevű lap felét egy apróhirdetési rész teszi ki. Azt is átlapoztam kíváncsiságból. Végül is semmi különös, ugyanazok a rovatok vannak benne, mint otthon, de akadt egy különleges, ahol azt lehet közzétenni, ha valaki megváltoztatta a nevét. Szóval minden hirdetés nagyjából olyan mint odahaza. És pontosan ezért is "furcsálltam" egy kicsit azokat, ahol mindenféle hölgyek képeivel illusztrált barátság-telefonszámok voltak. Igazából azt nem értem, hogy miért nők fotói szerepeltek ezekben? Hiszen velük a férfiak távolságtartóak, de egymással viszont nagyon közeli viszonyt tudnak ápolni. Értsd: férfiak kézen fogva sétálnak, aminek a látványát majdnem két év alatt nem tudtam megszokni. Tessék bátran felvállalni a bajuszos férfiakat a hirdetéseken, nem kellenek szöszi macák ide!

Az újság mumbaii kiadású. Az város 14-16 millió ember otthona, ahol a keményvonalas nacionalista hindutól a modern nyugati divatot követő fiatalig mindenki megtalálható. Az előbbi esetleg Gangesz vizet rendel az apróhirdetés alapján, míg a másik barátság-telefonszámot tárcsáz esténként.

Születésnapi meglepetés

Tegnap midőn az utolsó kettessel kezdődő évemet megkezdtem, be kellett mennem a helyi Citibank fiókba. Még valamikor június közepén adtam le a hitelkártya kérelmemet, és azt hosszas tanakodás után elutasították. Kivételesen nem azért, mert elrontottam valamit, hanem mert Vapi a bank hálózatában még nem abban a státuszban szerepel, hogy automatikusan kiadjanak ide hitelkártyát. Végül is ők tudják, akad itt pár gyártulajdonos meg vállalkozó, akiket felvet a pénz, és hát jól jönne nekik egy ilyen kártya, de a bank az óvatosabb.

Na szóval Judittal a készülő lakásunk (az is megér egy bejegyzést) meglátogatása után ebéd előtt bementünk a bankba, hogy aláírjam az újabb igénylőlapot. Az ügyintézőm, Mr. Suraj már állítólag elintézte Mumbaiban, hogy most simán menjen át az igénylés. Meglátjuk majd.
Amint a rendszerben keresgélte az adataimat észrevette, hogy pont születésnapom van. Persze egyből gratulált és minden szépet és jót kívánt. Kérdezte, hogy miként fogunk ünnepelni. Csak egy büféebéd volt betervezve a Galaxy Hotelben. Akkor ne is törődjünk semmivel, mert ma a bank vendégei leszünk. Azt hiszem kicsit meglepődtem. Még nagyban hálálkodtam, amikor emberünk beszaladt a fiókvezetőért is. Vele is találkoztam már párszor. Jött ő is széles mosollyal, és heves kézrázás közepette gratulált.
Már a kocsiba szálltunk be amikor hívtak, hogy kit kell majd keresnem a hotel éttermében. Hamar odaértünk, és szerencsére egyből Mr. Ajay-ba futottam bele, akivel a bankosok beszéltek. Látásból már ismernek minket ezen a helyen, mert a Vapiba látogató kollégákkal rendszeresen itt szoktunk ebédelni. Szokás szerint nagyon jó vega és húsos fogások közül lehetett válogatni.

Délután az egyik kollégámmal beszéltem telefonon, és alig tettem le, amikor két indiai srác lépett be hozzám. Mondják, hogy a Citibanktól, és átnyújtottak két zacskót. Az egyikben egy nagy virágkosár, a másikban meg egy Fekete-erdő torta volt dobozba csomagolva. Hihetetlen, hogy mennyire figyelmesek voltak. Nagyon ki tesznek minden alkalommal magukért, amikor valamire szükségem van. Igazán örülök, hogy anno tele lett a hócipőm a másik bankkal a számlanyitás körüli huzavona során, és Citibankhoz mentem át.(X)

Ma, a napi megbeszélés után a kollégáim legnagyobb örömére elosztottuk a tortát.

Delhi - Lótusz Templom és riksakaland

Valahol ott hagytam abba a delhii kaland mesélését, hogy a Qutb Minar-tól elindultunk, hogy még gyorsan megnézzük a Lótusz Templomot. Igazából nem mint zarándokhely, hanem építészeti különlegesség vonzza a látogatókat a templom. A hatalmas lótuszformájú épület viszonylag új, a nyolcvanas évek végén nyitották meg. Betonból épült az egész, de fehér márvánnyal borították be a hatalmas virágformát. A park bejáratától nem keveset kellett gyalogolnunk, de a domb tetején álló építmény látványa miatt megérte. Sajnos nem mi voltunk az egyetlen későn érkező (lehet Indiában valahol is egyetlennek lenni?!), ezért szépen lassan hömpölyögtünk a tömeggel előre. A templomba nem lehetett cipővel bemenni, ezért azt le kellett adni megőrzésre egy hatalmas zsákban. Egyszerű az egész folyamat: sorban állsz, leadod, kapsz egy bilétát és távozol. Csak reméltem, hogy nem valami szakadt sarut kapunk vissza majd. Az Európából idevetődött önkéntes segítő már eléggé ingerülten utasította rendre az indiaiak egy kisebb csoportját, hogy menjenek már tovább, mert nem lehet tőlük haladni.
A templomba csak libasorba beállva lehetett bejutni, de csak részletekben. A látogatók szájába rágták, hogy bent csend legyen, és ne fotózzanak. Megérte kivárni ezeket a perceket, mert bent olyannal találkoztunk, amit eddig itt még nem tapasztaltam. Csenddel! Jó volt pár percig üldögélni úgy, hogy nem ordítanak a füledbe artikulálatlanul, nem dudálnak, és nem krákognak. Amint kiléptünk egy pillanat alatt visszarázódtunk az indiai valóságba. Kifelé szerencsénk volt, a megfelelő zsákot kaptuk vissza a cipőinkkel.

Azért a nap fénypontja hátra volt még. Annyit tudtunk az útikönyv térképe alapján, hogy kicsit már a külvárosban vagyunk, innen lesz egy idő mire riksával eljutunk valami metróállomásra. A kapu előtt hamar akadt is jelentkező, akinek megpróbáltam elmagyarázni, hogy vigyen a legközelebbi metróállomásra. Először azt hittem, hogy túl gyorsan mondtam el, amikor azt mondta, hogy „slowly, slowly, slowly”. De miután már tagolva is nekifutottunk a mondanivalómnak, már rájöttem, hogy ez egy begyakorlott szófordulata csak az öreg riksásnak. Hamar feltűnt egy fiatal, aki már jobban beszélt angolul. Megértette, hogy hová akarunk menni, és még meglepő módon órát (riksamétert) is indított. Minden bíztató volt az első sarokig, ahol azért megkérdezett valakit, hogy mégis merre van az arra. Annyit azért értettem a beszélgetésükből, hogy menjen el erre és arra, ahol majd lesz valami felüljáró. Mentünk rendületlenül, az óra is ketyegett szépen, de nem vészesen. Egyszer csak megálltunk, hogy itt a metróállomás. Kiszálltam, de nem fizettem egyből, hogy el ne tűnjön emberünk. Néztem a kétszer három sávos út felett átívelő gyalogosfelüljárót, a túloldalt, de sehol sem láttam a Delhi Metro jelét. Mondom sofőrünknek, hogy ez bizony nem az, gyerünk tovább. Igazából annyit tudtam, hogy nem szabad átmennünk a Yamuna folyón, és jó lenne északnak haladni. Sikerült pár épület és közlekedési tábla alapján megnyugtatni magunkat, hogy jó irányba megyünk, és ezt az utat a metró keresztezi valahol. Már ránk sötétedett, amikor a távolban megláttam az út feletti hídon lassan áthúzó metró fényeit. Örömömben megveregettem a riksásunk vállát, aki láthatóan megkönnyebbült. Az óra végül olyan tizenöt kilométer utazás után hetven rúpia körül mutatott. Hasonló távért óra nélkül egy százast simán elkértek. Nem nagy különbség magyar forintban (kb. 120 Ft), de néha jó tudni, hogy igazából mennyit is ér egy fuvar.
Mint kiderült, a metró végállomását sikerült megtalálni, ahonnan húsz perc múlva már a szállodánkban voltunk. Egy kiadós vacsora után becsomagoltunk, kértem reggelre egy reptéri fuvart, mert másnap délelőtt Khajuraho felé vettük az irányt.

A transzferünk időben ott volt a hotelnél, de még el kellett mennünk tankolni. Nem tudom megérteni, hogy miért nem korábban tette ezt meg. Majd nekivágtunk a közel húsz kilométeres útnak. Persze a külvárosban sikerült egy rendes dugót kifogni. Ott araszolva megfogadtam, hogy soha többé nem fogok későn indulni repülőtérre. Szerencsére időben megérkeztünk ahhoz a géphez, ami majdnem egy órás késéssel indult aztán Khajurahoba.

Pánik Indiában

Két napja olvastam egy hírt, hogy aszongya: Pánikot okozott Indiában az LHC beindítása - vagyis ennek a részecskegyorsítónak az üzembehelyezése. A legdöbbenetesebb, hogy egy tizenhat éves lányt annyira felkavartak a média korábbi hírei, miszerint akár itt lehet emiatt a világvége, hogy rovarirtót ivott és meghalt. A későbbi sorok szerint a tudósok előzetes magyarázatai, hogy ez veszélytelen, nem hatotta meg a mélyen babonás és vallásos indiaiakat:

A kísérlettel kapcsolatos, média sugallta félelmek rendkívül gyorsan elterjedtek az ázsiai országban, ezreket bírva rá arra, hogy akár imádkozással, akár böjtöléssel próbálják megállítani a vészesen közeledő világvégét. Egy kelet-indiai templom munkatársa elmondta, hogy az utóbbi napokban megszázszorozódott a templomba látogató hívők száma.

Azért ehhez tegyük hozzá a következőt: múlt szerdán sok helyen munkaszüneti nap volt Ghanesh Chaturthi miatt, ami előtt és után is több napos fesztiválozás volt. Ilyenkor természetes, hogy a szokásosnál többen mennek a templomokba. És akkor arról az egész utcát betöltő családi ünneplésről nem is beszéltem még, amit az egyik szomszéd rendezett, mert a kislánya nyolc napig böjtölt.

Egy túrót volt itt a világvége-hangulat az embereken, de azért sikerült megint eladni egy bulvárhírt Indiáról.

Varázslat Vapiban

Délután odajött hozzám a főnököm, és megkérdezte, hogy nincs-e kedvünk elmenni egy indiai bűvész előadására. Ő nem ért rá, vagy így utólag inkább azt gondolom, hogy nem akart elmenni, így odaadta a négy főre szóló ajándék belépőjét. Igazi VIP-helyre szólt: első sor közepe. Mivel pont itt van egyik kollégám Budapestről, így őt is beszerveztük, legalább neki is lesz esti programja.
Fél tízkor kezdődött az előadás a helyi iparszövetség színházteremhez hasonló központjában. A székek a modern mozikban lévőkre hasonlítottak, bár eléggé koszosak voltak, és meglepetésünkre kicsit előre lehetett rajtuk csúszni úgy, hogy közben a háttámla megdőlt. Kényelmesen elhelyezkedtünk, de azért az utolsó pillanatban fontos stratégiai döntést hoztunk: üljünk ki a szélére a második sorba, így könnyen ki tudunk iszkolni, ha szükséges lenne rá.

Lett. Thomas Mann Cippolája egy laza szombat délelőtti matiné volt ehhez képest.

Mindenki próbáljon elképzelni két kiégett bűvészt csicsás kosztümben. Az egyik már eléggé idős, a másik szerintem a fia. Bárgyú, belefáradt vigyorral, rajzolt bajusszal próbálják előadni eléggé egyszerű trükkjeiket borzasztóan gyenge hang- és fényeffektekkel. Mindezt kifejezetten ügyetlenül. Bárki, akinek Rodolfó bűvészdoboza volt jobban tudta elámítani a közönséget, az biztos. A fő mutatványuk, amit legalább negyedórán keresztül adtak elő, egy folyamatos esernyőtrükk volt. Színes rongyokból varázsolt elő különböző méretű esernyőket. A legszomorúbb az volt, hogy mi, kissé oldalról simán láttunk mindent: mit és honnan vettek elő. Hatvanöt (65!) ernyőt szedtek elő innen-onnan, amiket az unott arcú hölgysegítők vettek el. Azért addig a fél pillanatig, amíg a szerepük tartott, mosolyogtak.
De volt itt valami, amit még ilyen produkcióban nem láttam! Akadt egy olyan "trükk", ami igen nehezen akart összejönni. Idősebb mester egy műanyag farsangi bohócálarcban jött be, és próbált valamit kihúzni a maszk szájából. Már az egyik segítő is ott munkálkodott, de csak igen nehezen jött össze a produkció. Azért közben a segítő szeme párszor ki-kivillant a függöny mögött állókra, hogy "ti készítettétek ezt elő?!". Gondolom senki nem sejtette a közönség soraiban, hogy az álarcnak bármi köze lehet a kendőkhöz.
A legkellemetlenebb az a rész volt, amikor ugyanez varázsló megidézte Ghandit. Valaki felvett egy gumimaszkot, szemüveget, és felöltözött egy lepelben, majd botot fogva osztotta a bölcsességet a közönségnek. Ezt később még egyszer megismételték.

A fájdalom közben mindhármunkban nőtt. Én már kínomban nem tudtam eléggé takarni az arcomat a nevetés és a szégyenkezés miatt. Feri kollégám egy ideig mondogatta, hogy maradjunk, mert ki tudja mi lesz ebből. Majd két kisgyerek ült mellé, illetve egy idő után már rajta is ugráltak. Judit köztünk ült, és a kétoldali reakciók miatt folyamatosan nevetett. Ő sem akart távozni, mert hát nem lenne illő megsérteni őket.
Végül egy halovány gyenge stand-up résznél, ahol egy újabb szereplő hatalmas vicceket sütött el a másik származását illetően (közönség soraiból néma csend, némi tücsökciripelést hallani), Feri megkérdezte: megyünk?
Nem telt el öt másodperc, és már az ajtón kívül voltunk. Hátunk mögött még hallottuk a dobpergést és egy cintányér ütését. Biztos a legjobb poént sütötték el a színpadon, bár kitörő nevetés továbbra sem szűrődött ki.

Kínunkban nevetve mentünk a kocsihoz. Feri még megjegyezte, hogy holnap szóvá teszi a főnöknek, hogy ő csak azt sajnálja, hogy az a negyedik jegy kárba veszett. Itthon gyorsan kellett egy ital a nagy ijedtségre. Aztán még egy sör, hogy a rémület is elmúljon.

Újra itt vagyunk!

Valahogy ez a monszun alatti visszaérkezés most sem sikerült simára. Az egész ott kezdődött, hogy kivételesen nem éjszaka, hanem egy kora reggeli géppel értünk Mumbaiba kedd reggel. A fél hetes érkezés magyar idő szerint éjjel három óra, így érthető, hogy nem voltunk túlságosan kipihentek. A vámon megint minden gond nélkül átjutottunk, így ismét feltölthettük szalámival és hazai fűszerekkel a készletünket. A reptér épületéből kilépve tudatosodott bennem, hogy nem volt ez így jó ötlet. Az átlagosnál érezhetően sokkal magasabb páratartalmat a reggeli napsütés még nehezebben elviselhetővé tette. Satis, a sofőr már várt minket, és hamarosan úton voltunk Vapiba.
Szerencsére az indiaiak nem azok a korán munkába induló emberek, így igen hamar ki tudtunk érni a városból. Az út során csak néha volt pár kisebb dugó, amit az erős esők által elmosott útszakaszok okoztak. Amíg elérünk Vapiba három helyen kell útdíjat fizetni. A másodikhoz érve eléggé nagy sorban állás fogadott bennünket. Meglepetésünkre szinte pár pillanat alatt át is jutottunk a kapun. Mint kiderült, valamiért nem kellett senkinek sem fizetnie, csak integettek, hogy haladjon a sor. Az persze nem derült ki, hogy ennek a kedvezményes úthasználatnak mi volt az oka.

Persze az ilyen monszun alatti visszatérések legizgalmasabb pillanata a házba történő bejutás. A gondok már a bejárati ajtóval kezdődtek, de egy erőteljesebb lökéssel sikerült a beszorulást megoldani. A benti kép elsőre nem volt vészes, mert előző nap jártak erre céges takarítók, és megszabadították a tárgyakat és a padlót a több hetes portól. Az első veszteség amit felfedeztünk a dartstáblánk volt, amit még pár hónapja vettünk. Kiváló minőségű, papírból préselt kínai gyártmány, de játékra teljesen jó volt. Na ez úgy megszívhatta magát párával, hogy felpúposodott, és szétfeszítette a külső összefogó aluminium abroncsot, és darabokra esve a földre zuhant. A második kellemetlenség, hogy a nappali fala, ahol rendszeresen tévénézés közben neki dőltünk teljesen bepenészedett. Ez mondjuk nem akkor gond, Judit ma simán le tudta törölni némi mosószeres vízzel.
A konyhában pár fűszer megszívta magát párával, de különösebb kár nem ért bennünket. Az emeleten hagyott ruhákkal óvatosabbak voltunk, mert direkt úgy próbáltuk elrendezni őket, hogy ne nagyon penészedhessenek be, és lehetőleg cserélődjön a levegő azokban a szobákban. A taktika bevált, csak egy-két alig használt darabon jelentek meg foltok, a többi csak dohos szagot ereget magából. Már tegnap este megkezdtük a kimosásukat, pár nap alatt végezni is fogunk, ha nem jön tartósan szakadó eső. Ugyanis az szinte ellehetetleníti a szárítást.

Az igazi komoly meglepetés még hátra volt. Judit a telefontöltőjét kereste, amit az egyik nagyszobai fiókba rakott el még hazamenetel előtt. Húzná ki a fiókot, de nem akar kijönni. Szuper, ez is megdagadt a párától. Próbálkoztunk mindketten, én még a bicskám pengéjével is körbe feszegettem. Vagy tízperc szenvedés után sikerült kihúzni a fiókot, de egyből dobtunk is majdnem egy hátast. Először a kiáradó szag miatt, majd a látvány volt ütős. Fogalmunk sincs, hogy honnan, mert a környező szekrényekből és fiókokból nem láttuk nyomát, de ide valahogyan annyi víz folyt be, hogy kétujjnyi magasságig elárasztotta a teljes tartalmat. Úszott ebben minden: bankszámlakivonatok, garancialevelek, névjegyek és az a kábel, amit nem vittem magammal haza a laptophoz. Nehezen, de kioperáltuk a fiókot, a feketés vízben úszkáló tartalmat kihalásztuk. Egy része kapásból kukába került, a többit újságpapírokra kiterítve szárítgatjuk. A fekete lé a kertben, egy bokoraljában landolt, a bűzös bútorrész azóta az egyik erkély esővédett szegletébe van száműzve. Szerencsére a másik beragadt fiókban nem volt beázás, igaz azt már csavarhúzóval kellett feszegetni, annyira nem akart kijönni. Ha az ázott volna be, akkor kicsit jobban morcosabbak lettünk volna, mert ott volt a keresett telefontöltő és webkamera.