Újra itt vagyunk!

Valahogy ez a monszun alatti visszaérkezés most sem sikerült simára. Az egész ott kezdődött, hogy kivételesen nem éjszaka, hanem egy kora reggeli géppel értünk Mumbaiba kedd reggel. A fél hetes érkezés magyar idő szerint éjjel három óra, így érthető, hogy nem voltunk túlságosan kipihentek. A vámon megint minden gond nélkül átjutottunk, így ismét feltölthettük szalámival és hazai fűszerekkel a készletünket. A reptér épületéből kilépve tudatosodott bennem, hogy nem volt ez így jó ötlet. Az átlagosnál érezhetően sokkal magasabb páratartalmat a reggeli napsütés még nehezebben elviselhetővé tette. Satis, a sofőr már várt minket, és hamarosan úton voltunk Vapiba.
Szerencsére az indiaiak nem azok a korán munkába induló emberek, így igen hamar ki tudtunk érni a városból. Az út során csak néha volt pár kisebb dugó, amit az erős esők által elmosott útszakaszok okoztak. Amíg elérünk Vapiba három helyen kell útdíjat fizetni. A másodikhoz érve eléggé nagy sorban állás fogadott bennünket. Meglepetésünkre szinte pár pillanat alatt át is jutottunk a kapun. Mint kiderült, valamiért nem kellett senkinek sem fizetnie, csak integettek, hogy haladjon a sor. Az persze nem derült ki, hogy ennek a kedvezményes úthasználatnak mi volt az oka.

Persze az ilyen monszun alatti visszatérések legizgalmasabb pillanata a házba történő bejutás. A gondok már a bejárati ajtóval kezdődtek, de egy erőteljesebb lökéssel sikerült a beszorulást megoldani. A benti kép elsőre nem volt vészes, mert előző nap jártak erre céges takarítók, és megszabadították a tárgyakat és a padlót a több hetes portól. Az első veszteség amit felfedeztünk a dartstáblánk volt, amit még pár hónapja vettünk. Kiváló minőségű, papírból préselt kínai gyártmány, de játékra teljesen jó volt. Na ez úgy megszívhatta magát párával, hogy felpúposodott, és szétfeszítette a külső összefogó aluminium abroncsot, és darabokra esve a földre zuhant. A második kellemetlenség, hogy a nappali fala, ahol rendszeresen tévénézés közben neki dőltünk teljesen bepenészedett. Ez mondjuk nem akkor gond, Judit ma simán le tudta törölni némi mosószeres vízzel.
A konyhában pár fűszer megszívta magát párával, de különösebb kár nem ért bennünket. Az emeleten hagyott ruhákkal óvatosabbak voltunk, mert direkt úgy próbáltuk elrendezni őket, hogy ne nagyon penészedhessenek be, és lehetőleg cserélődjön a levegő azokban a szobákban. A taktika bevált, csak egy-két alig használt darabon jelentek meg foltok, a többi csak dohos szagot ereget magából. Már tegnap este megkezdtük a kimosásukat, pár nap alatt végezni is fogunk, ha nem jön tartósan szakadó eső. Ugyanis az szinte ellehetetleníti a szárítást.

Az igazi komoly meglepetés még hátra volt. Judit a telefontöltőjét kereste, amit az egyik nagyszobai fiókba rakott el még hazamenetel előtt. Húzná ki a fiókot, de nem akar kijönni. Szuper, ez is megdagadt a párától. Próbálkoztunk mindketten, én még a bicskám pengéjével is körbe feszegettem. Vagy tízperc szenvedés után sikerült kihúzni a fiókot, de egyből dobtunk is majdnem egy hátast. Először a kiáradó szag miatt, majd a látvány volt ütős. Fogalmunk sincs, hogy honnan, mert a környező szekrényekből és fiókokból nem láttuk nyomát, de ide valahogyan annyi víz folyt be, hogy kétujjnyi magasságig elárasztotta a teljes tartalmat. Úszott ebben minden: bankszámlakivonatok, garancialevelek, névjegyek és az a kábel, amit nem vittem magammal haza a laptophoz. Nehezen, de kioperáltuk a fiókot, a feketés vízben úszkáló tartalmat kihalásztuk. Egy része kapásból kukába került, a többit újságpapírokra kiterítve szárítgatjuk. A fekete lé a kertben, egy bokoraljában landolt, a bűzös bútorrész azóta az egyik erkély esővédett szegletébe van száműzve. Szerencsére a másik beragadt fiókban nem volt beázás, igaz azt már csavarhúzóval kellett feszegetni, annyira nem akart kijönni. Ha az ázott volna be, akkor kicsit jobban morcosabbak lettünk volna, mert ott volt a keresett telefontöltő és webkamera.