Delhi - Lótusz Templom és riksakaland
Valahol ott hagytam abba a delhii kaland mesélését, hogy a Qutb Minar-tól elindultunk, hogy még gyorsan megnézzük a Lótusz Templomot. Igazából nem mint zarándokhely, hanem építészeti különlegesség vonzza a látogatókat a templom. A hatalmas lótuszformájú épület viszonylag új, a nyolcvanas évek végén nyitották meg. Betonból épült az egész, de fehér márvánnyal borították be a hatalmas virágformát. A park bejáratától nem keveset kellett gyalogolnunk, de a domb tetején álló építmény látványa miatt megérte. Sajnos nem mi voltunk az egyetlen későn érkező (lehet Indiában valahol is egyetlennek lenni?!), ezért szépen lassan hömpölyögtünk a tömeggel előre. A templomba nem lehetett cipővel bemenni, ezért azt le kellett adni megőrzésre egy hatalmas zsákban. Egyszerű az egész folyamat: sorban állsz, leadod, kapsz egy bilétát és távozol. Csak reméltem, hogy nem valami szakadt sarut kapunk vissza majd. Az Európából idevetődött önkéntes segítő már eléggé ingerülten utasította rendre az indiaiak egy kisebb csoportját, hogy menjenek már tovább, mert nem lehet tőlük haladni.
A templomba csak libasorba beállva lehetett bejutni, de csak részletekben. A látogatók szájába rágták, hogy bent csend legyen, és ne fotózzanak. Megérte kivárni ezeket a perceket, mert bent olyannal találkoztunk, amit eddig itt még nem tapasztaltam. Csenddel! Jó volt pár percig üldögélni úgy, hogy nem ordítanak a füledbe artikulálatlanul, nem dudálnak, és nem krákognak. Amint kiléptünk egy pillanat alatt visszarázódtunk az indiai valóságba. Kifelé szerencsénk volt, a megfelelő zsákot kaptuk vissza a cipőinkkel.
Azért a nap fénypontja hátra volt még. Annyit tudtunk az útikönyv térképe alapján, hogy kicsit már a külvárosban vagyunk, innen lesz egy idő mire riksával eljutunk valami metróállomásra. A kapu előtt hamar akadt is jelentkező, akinek megpróbáltam elmagyarázni, hogy vigyen a legközelebbi metróállomásra. Először azt hittem, hogy túl gyorsan mondtam el, amikor azt mondta, hogy „slowly, slowly, slowly”. De miután már tagolva is nekifutottunk a mondanivalómnak, már rájöttem, hogy ez egy begyakorlott szófordulata csak az öreg riksásnak. Hamar feltűnt egy fiatal, aki már jobban beszélt angolul. Megértette, hogy hová akarunk menni, és még meglepő módon órát (riksamétert) is indított. Minden bíztató volt az első sarokig, ahol azért megkérdezett valakit, hogy mégis merre van az arra. Annyit azért értettem a beszélgetésükből, hogy menjen el erre és arra, ahol majd lesz valami felüljáró. Mentünk rendületlenül, az óra is ketyegett szépen, de nem vészesen. Egyszer csak megálltunk, hogy itt a metróállomás. Kiszálltam, de nem fizettem egyből, hogy el ne tűnjön emberünk. Néztem a kétszer három sávos út felett átívelő gyalogosfelüljárót, a túloldalt, de sehol sem láttam a Delhi Metro jelét. Mondom sofőrünknek, hogy ez bizony nem az, gyerünk tovább. Igazából annyit tudtam, hogy nem szabad átmennünk a Yamuna folyón, és jó lenne északnak haladni. Sikerült pár épület és közlekedési tábla alapján megnyugtatni magunkat, hogy jó irányba megyünk, és ezt az utat a metró keresztezi valahol. Már ránk sötétedett, amikor a távolban megláttam az út feletti hídon lassan áthúzó metró fényeit. Örömömben megveregettem a riksásunk vállát, aki láthatóan megkönnyebbült. Az óra végül olyan tizenöt kilométer utazás után hetven rúpia körül mutatott. Hasonló távért óra nélkül egy százast simán elkértek. Nem nagy különbség magyar forintban (kb. 120 Ft), de néha jó tudni, hogy igazából mennyit is ér egy fuvar.
Mint kiderült, a metró végállomását sikerült megtalálni, ahonnan húsz perc múlva már a szállodánkban voltunk. Egy kiadós vacsora után becsomagoltunk, kértem reggelre egy reptéri fuvart, mert másnap délelőtt Khajuraho felé vettük az irányt.
A transzferünk időben ott volt a hotelnél, de még el kellett mennünk tankolni. Nem tudom megérteni, hogy miért nem korábban tette ezt meg. Majd nekivágtunk a közel húsz kilométeres útnak. Persze a külvárosban sikerült egy rendes dugót kifogni. Ott araszolva megfogadtam, hogy soha többé nem fogok későn indulni repülőtérre. Szerencsére időben megérkeztünk ahhoz a géphez, ami majdnem egy órás késéssel indult aztán Khajurahoba.
A templomba csak libasorba beállva lehetett bejutni, de csak részletekben. A látogatók szájába rágták, hogy bent csend legyen, és ne fotózzanak. Megérte kivárni ezeket a perceket, mert bent olyannal találkoztunk, amit eddig itt még nem tapasztaltam. Csenddel! Jó volt pár percig üldögélni úgy, hogy nem ordítanak a füledbe artikulálatlanul, nem dudálnak, és nem krákognak. Amint kiléptünk egy pillanat alatt visszarázódtunk az indiai valóságba. Kifelé szerencsénk volt, a megfelelő zsákot kaptuk vissza a cipőinkkel.
Azért a nap fénypontja hátra volt még. Annyit tudtunk az útikönyv térképe alapján, hogy kicsit már a külvárosban vagyunk, innen lesz egy idő mire riksával eljutunk valami metróállomásra. A kapu előtt hamar akadt is jelentkező, akinek megpróbáltam elmagyarázni, hogy vigyen a legközelebbi metróállomásra. Először azt hittem, hogy túl gyorsan mondtam el, amikor azt mondta, hogy „slowly, slowly, slowly”. De miután már tagolva is nekifutottunk a mondanivalómnak, már rájöttem, hogy ez egy begyakorlott szófordulata csak az öreg riksásnak. Hamar feltűnt egy fiatal, aki már jobban beszélt angolul. Megértette, hogy hová akarunk menni, és még meglepő módon órát (riksamétert) is indított. Minden bíztató volt az első sarokig, ahol azért megkérdezett valakit, hogy mégis merre van az arra. Annyit azért értettem a beszélgetésükből, hogy menjen el erre és arra, ahol majd lesz valami felüljáró. Mentünk rendületlenül, az óra is ketyegett szépen, de nem vészesen. Egyszer csak megálltunk, hogy itt a metróállomás. Kiszálltam, de nem fizettem egyből, hogy el ne tűnjön emberünk. Néztem a kétszer három sávos út felett átívelő gyalogosfelüljárót, a túloldalt, de sehol sem láttam a Delhi Metro jelét. Mondom sofőrünknek, hogy ez bizony nem az, gyerünk tovább. Igazából annyit tudtam, hogy nem szabad átmennünk a Yamuna folyón, és jó lenne északnak haladni. Sikerült pár épület és közlekedési tábla alapján megnyugtatni magunkat, hogy jó irányba megyünk, és ezt az utat a metró keresztezi valahol. Már ránk sötétedett, amikor a távolban megláttam az út feletti hídon lassan áthúzó metró fényeit. Örömömben megveregettem a riksásunk vállát, aki láthatóan megkönnyebbült. Az óra végül olyan tizenöt kilométer utazás után hetven rúpia körül mutatott. Hasonló távért óra nélkül egy százast simán elkértek. Nem nagy különbség magyar forintban (kb. 120 Ft), de néha jó tudni, hogy igazából mennyit is ér egy fuvar.
Mint kiderült, a metró végállomását sikerült megtalálni, ahonnan húsz perc múlva már a szállodánkban voltunk. Egy kiadós vacsora után becsomagoltunk, kértem reggelre egy reptéri fuvart, mert másnap délelőtt Khajuraho felé vettük az irányt.
A transzferünk időben ott volt a hotelnél, de még el kellett mennünk tankolni. Nem tudom megérteni, hogy miért nem korábban tette ezt meg. Majd nekivágtunk a közel húsz kilométeres útnak. Persze a külvárosban sikerült egy rendes dugót kifogni. Ott araszolva megfogadtam, hogy soha többé nem fogok későn indulni repülőtérre. Szerencsére időben megérkeztünk ahhoz a géphez, ami majdnem egy órás késéssel indult aztán Khajurahoba.