Rágcsabaj

Ismét gratulálhatok magamnak, mert szinte ugyanaz történt, mint tavaly ilyenkor. Ugyanis sikerült megint jól bekajálni csípősből. Már korábban bevásároltam mindenféle rágcsát, hiszen a foci EB-t itt is közvetítették. Gondoltam ideje kipróbálni valami újat, ezért vettem egy olyan mixet, amiben sokféle szájfárasztót kevertek össze. A döntő napját nem élte már meg, mert hamarabb leteszteltem, és hát igen ízlett. Csípett, fűszeres volt, de nehéz olyat találni itt, ami nem az.
Ennek az alapos előkóstolásnak meg is lett az eredménye. Vasárnapra rendesen elcsaptam a gyomromat, és ehhez még sikerült belázasodnom is. Ami ebben a fülledt időben nem a legkellemesebb érzés. Most aztán lehet koplalni, meg egy időre felejteni a hasonló étkeket.

Június 29.

Ma eszembe jutott, hogy jé, pont két évvel ezelőtt indultam el India felé először. Akkor csak öt hetet voltam itt, aztán hamarosan azon kaptam magam, hogy ismét úton vagyok, de már sokkal nagyobb bőrönddel és hosszabb időre. Egy kép és egy szag nagyon megmaradt bennem, amikor először érkeztem meg Mumbaiba.
Azt tudtam, hogy monszun van, olvastam is, írt is róla Zsolt anno, hogy mire készüljek lélekben. Ablak mellett ültem, a gép már a város felett járt, és ereszkedett. Bele-belerepültünk esőfelhőkbe, de semmi különös nem volt. Simán leszálltunk, és a parkolóhelyre gurultunk. Kinéztem, és megpillantottam egy embert, aki egy a rakomány kiszedésére szolgáló emelőasztalt kezelt. Esőkabátban volt, és úgy folyt róla le a víz, mintha pont ráöntené valaki egy vödörből. Pillanatra átfutott az agyamon, hogy biztos jó helyre jöttem? Sokat nem gondolkoztam ezen, mert amint kiléptem a repülőből, kiesett a tömés az egyik fogamból. De ez már egy másik történet.
Az illat, amire emlékszem, az nem a reptéré, pedig az sem egyszerű, hanem a monszuné. Az első ébredés után maradt meg bennem az a párás, nehéz, pálmaházi levegőre hasonlító szag. Ezzel még idén nem találkoztam, viszont tavaly ilyenkor meg majdnem úszóleckéket vettem Mumbaiban és később Vapiban.

Lakáshelyzet

Már Hofi is megmondta régen, hogy "Próbálj meg lazítani...". Persze, persze, próbálok én. Ezért is jó az a konditerem, kicsit levezeti a felgyülemlett feszültséget. Otthon talán elég is lenne, de itt nem. Hiába, túl sok olyan dologgal találkozom itt naponta, ami miatt csak telik az a bizonyos pohár. Pénteken a lakással kapcsolatban kérdeztem rá pár dologra, majd elmentünk felmérni a helyzetet. Röviden: siralmas. De nem akarok ennyire előreszaladni, inkább bemutatom az általam legrosszabbnak tartott helyi tulajdonságok toplistáját a készülő lakásunkon keresztül.

Az első helyen a hazudozás áll. Nem azért hazudnak általában, mert csalók, gonoszak vagy elvetemültek. Csak a másik kedvéért. Azt mondják, amit hallani szeretne, ami jól hangzik. A pálmát áprilisban a lakóparkot építő cég helyi vezetője vitte, aki azt állította, hogy május végére készen lesznek. Erre a kijelentésére még az építésvezető is felhúzta a szemöldökét meglepettségében. De jó beosztotthoz híven nem mondta a főnökéről, hogy marhaságokat beszél. Nem vagyok építész, de némi józan paraszti ésszel rendelkezem, és egyből láttam, hogy mekkora lódításról van szó. Az építkezés akkori helyzetét elnézve már akkor azt mondtam, hogy ha monszun elejére készen lesznek, az már meglepne. Nem lettek.

Az ezüstérmet a lassúság szerezte meg. Maszatolás az, ami munka címén folyik az építkezésen. Gép? Ilyen munkaerő árak mellett?! Ne vicceljünk már! Mindent kézi erővel, lassan, komótosan végeznek. Pláne, hogy a nőkre jut a kemény fizikai munka nagy része. Talicska, csiga vagy betonkeverő; ezeket nem is ismerik jószerivel. Még Mumbaiban is kézzel terítik az aszfaltot útépítéskor, gépet talán ha kétszer láttam eddig. Annyira rohadt jól megy itt az összes vállalkozónak, hogy baromira nem érdekli, hogy mennyi pénze van benne egy adott projektben. Nem számít, hogy valami elkészülhetne félév alatt kicsit fejlettebb eszközökkel, jók lesznek az ősi, több ezeréves megoldások, és az alaphangon is másfél éves kivitelés.
De legjobb, ami kicsit olyan, mint a Tanúban Pelikán a hatalmas téglafal előtt, ami az új gátőrház akar lenni: "Virág elvtárs! Se ajtó, se ablak?". Szóval felépít, falaz, csempéz, majd bambul-bambul, végül rájön, hogy kellett volna a falba egy vezeték! Lever, kivés, falaz, csempéz. Ez történt a lakással is. A fürdőszoba már készen volt áprilisban is, de valamiért szétverték az egyik falat és a plafont (ott mit akartak?) is. A fal már készen van, a plafon még mindig nincs.

Dobogóra állhat még a hitegetés. Itt igazat mond az illető, de amit ígér, azt nem tudja betartani. Természetesen ő sose hibás, mindig más az oka a gondnak. Komolyan erre mondjuk azt, hogy óvoda. Bő két hete rákérdeztem, hogy mégis mi a helyzet a lakással? Voltak kedvesek kinyögni, hogy hát pont nincs az a padlócsempe, amivel burkolniuk kellene. Ha már pont nincs, akkor esetleg nem akarunk valami másikat választani, mert ez porcelán, és az nem bírja a terhelést. Marha jó! Ha nem kérdezek rá, akkor sosem tudom meg, hogy jobb ha keresünk másik csempét. Oké, elmentünk kollégával egy kereskedésbe, kiválasztottuk. Az eladó megmondta, hogy ezek pont nincsenek raktáron, de három-négy napon belül be tudják szerezni. A megrendelést csak egy hét után véglegesítették, addig alkudoztak az áron. Pénteken megkérdeztem, hogy mi a helyzet, mikor lesz burkolva a lakás? Ja, hogy még legalább pár nap, mire megérkeznek a csempék. A késlekedés oka egyszerű, a gyártó nem szállította még. Az más, akkor én kérek elnézést, hogy megkérdeztem.

Szóval a lakás sehogy se áll. Alig haladtak valamit az elmúlt két hónapban. Ha monszun végére készen lesznek, akkor az kisebb csodával lesz egyenértékű. A bútorok beszerzésétől már eleve összeugrik a gyomrom. Hiába tetszik valami, jó is lenne, nem is drága, de nem, az nem jó, mert majd a helyi okosok megmondják, hogy menjünk el ide és oda, mert ott sokkal jobb darabok vannak. A legtöbbször ez azt jelenti, hogy az ő rózsaszín "ízlésüknek" megfelel, de nekünk nem.
Unom már nagyon, hogy nem lehet valami úgy, ahogy kérem. Baromi fárasztó az egész, hogy rengeteg energiám megy el kis apróságra. Annyira lassú, körülményes minden, hogy azt nem lehet visszaadni. Ezen nem lehet változtatni, és ami a legrosszabb, hogy nekik nincs is igényük erre.

A tegnapi hírek a csempéről, a lakás helyzete rendesen elrontotta a kedvemet. Ilyenkor nem lehet úgy tenni, hogy minden milyen jó és tökéletes volna. Ezért úgy gondoltuk, hogy ápoljuk az magyar-indiai kapcsolatokat: kecskeméti vegyes ágyas pálinka gyümölcságyon némi Kingfisher sörrel kísérve. Jó volt kicsit lazítani, szükség volt már rá. Lehet, hogy sűrűbben kéne. De igazán annak örülnék, ha végre az új lakásban az általunk választott bútorok között tehetnénk mindezt.

Furcsa monszun

A tavalyihoz hasonlítva eddig szinte nem is volt monszun. Visszaautóztunk Mumbaiból két hete, akkor esett, majd még pár napig főleg esténként. Volt azért olyan furcsaság is, hogy csepegő esőben vezetve láttam, ahogy előttem olyan tíz méterre már vízfüggöny van. Belehajtottam, majd pár méter megtétele után ki is értem belőle. És ez így ismétlődött, mire azt a két kilométert megtettem hazáig. Eléggé mókás volt.
Mondogattam is Juditnak, hogy lassan, de biztosan alakul a dolog, lesz itt még víz alatt az utca reggelre! Eddig még nem történt meg, pláne, hogy múlt péntek óta alig volt eső errefelé. Csak felhős az ég, fúj a szél, néha öt-tízperces záporok, oszt ennyi. Most is volt egy ötperces valami, ami csak arra jó, hogy a vizes kocsi még koszosabb legyen utána a ráfújt portól.
Mondjuk azért annyira nem hiányzik, hogy úgy ömöljön, mintha valaki fizetne érte, és folyamatosan áramszünet legyen. De az sem normális, hogy az ország keleti felében milliók menekülnek az árvizek miatt, itt meg csak csepereg. Ennek meglesz az ára: vagy leszakad itt is az ég, és visz mindent a víz, vagy a kevés csapadék miatt nagyon nagy szárazság jön.

Delhi - Qutb Minar

Miután most már monszun van, és nem rohangálunk el nagyon sehová, van idő megírni az utazáson történteket végre. Most is nyugodt vasárnap késő délután van, illetve volt, amikor elkezdtem gépelni ezeket a sorokat. A hátsó szomszéd artikulálatlanul kiabál valamit befelé a házba, a gyerekek úgy visongatnak játék közben, mintha nyúznák őket, a közeli autópályáról a teherautók különböző dallamkürtjei versenyeznek egymással, és rólam meg szokás szerint szakad a víz, pedig már nincs is harminc fok kint, csak hát a majdnem 100 %-os páratartalom, ugye.

Ott tartottam a második nap Delhiben történtek elmesélésében, hogy metróval elmentünk a Parlament közelében lévő végállomáshoz, hogy majd ott fogunk egy riksát, és irány a külváros. Nem igazán tudok kimondani betűtorlódásos szavakat, és ez az arabos név is ilyen: Qutb Minar. Na ide akarunk menni. Jött egy riksás, látta, hogy nagyon tanakodunk, meg is állt. Mutatom neki abban az útikönyvben, ahol legalább van fénykép is, hogy ez lenne a cél. Bólint, majd elhadarja a helyes kiejtést is. Az áron nem nagyon lehet alkudozni, mivel mégiscsak külvárosba megyünk, így elfogadtuk a 110 Rs-ás árat. Ez nem számított nagy átvágásnak, mint este kiderült.
Vagy jó negyedórás robogás után megérkeztünk egy kissé dombosabb környékre. A kicsit borsos jegyár kifizetése után már siettünk is befelé. Annyit tudtunk a helyről, hogy Delhi egyik jelképe, meg van itt még több épületmaradvány, meg az a bizonyos vasoszlop, de erről majd később.

A Qutb Minar egy minaret igazából, de nem olyan, mint ami először eszünkbe jut. Igazi monstrum, távolról inkább egy Szojuz űrhajóra hasonlít a formája. Közelebbről lélegzetelállítóak az erkélyes emeletek. A kövek a vörös és homokszín rengeteg árnyalatát mutatják az egyes szinteken, ahol mint valami kívülről ráhelyezett díszítőelemek, aprólékosan kidolgozott faragások és korán idézetek vannak a kövekből kivésve. Az építményt, és a hozzá tartozó mecsetet, aminek csak a romjai maradtak meg, ugyanaz az mogul uralkodódinasztia építette, akinek a nevéhez kötődik a Taj Mahal. Volt ízlésük és stílusuk, az biztos.
Nagyon tetszett minden, amit láttam, csináltam is pár képet. Aztán másik szögből még párat, majd objektívcsere, még egy-kettőt. Csak később vettem észre, hogy a pár darab lazán negyven lett.
Ott volt még annak a mecset maradványa, ami régen az iszlám hatalmasságát hivatott jelképezni. De az akkori vallás egy, az ő időszámításuk előtti időkből származó oszlop köré építette fel ezt az épületet. Van ugyanis az egykori mecset udvarán egy negyedik századból származó vasoszlop, aminek felületén szanszkrit felirat olvasható. Ez még nem lenne különös, de az oszlop nem rozsdásodik! Pedig a vizsgálatok szerint tényleg színvas, nincs ötvözve más fémmel. Pára és eső van itt bőven, elvileg illene neki. Pláne hogy legalább 1600 éve álldogál ott. Jó, persze, ha kukacoskodni akarunk, akkor van rajta pár rozsdás vonal, de az is csak egy-két sérülés mentén. Emlékszem, még talán az általános iskolás kémiakönyvben volt egy kép erről a vasoszlopról, és egy rövid leírás róla. Akkor eszembe sem jutott, hogy valaha is látni fogom közelről.

Mivel eléggé későn értünk ki ebbe a parkos régészeti parkba, ahol a Qutb Minar is magasodik, ezért nem maradt időnk körbe barangolni más részét. Ha ennyire nem is látványos, de biztos érdekes lehet. Nem baj, ezt is felvettük a „legközelebb megnézzük” listára. Heverésztünk még egy kicsit a fás parkban, néztük, ahogy mókusok szaladgáltak fel és alá körülöttünk. Még a szél is fújt egy kicsit, egész csendes volt a környék. Mintha nem is a hangos utcákról jutottunk el ide. Tanakodtunk, hogy nézzünk-e meg még valamit a városban. Végül Judit javasolta, hogy ha már a külvárosban vagyunk, akkor próbáljunk eljutni a Lótusz Templomhoz.

PAN-kártya

Komoly adminisztratív akadályt sikerült ismét leküzdenem, megszereztem a PAN-kártyát! Úgy érzem magam mint valami szuperhős, akinek görnyedt hátú pecsételős aktakukacokat kell legyőznie a különleges fegyverével, ami a hibátlanul kitöltött formanyomtatvány. Két oldalas, apró kis négyzetekkel - amibe írni sem könnyű - tűzdelt papírt kellett volna kitöltenem, hogy megkapjam az úgy nevezett PAN-kártyát. Ez a helyi étkezés utáni bételdiós rágcsa nevét hordozó dolog az adókártya szerepét tölti be. A hivatalos neve: Permanent Account Number. Vagyis nem teljesen adókártya, mert lehet nélküle munkát vállalni, ami számomra teljes rejtély, hogy akkor miként is fizették, mert megtették, utánam az adókat és járulékokat? Sok dolgot viszont ennek a meglétéhez kötnek: például adó-visszaigénylést. Marha jó! Azt igényelem vissza, amit utánam fizettek be, csak az nincs nyilvántartva, hogy mégis pontosan ki után. Mert nincs egyedi azonosítóhoz kötve a befizetés. Aztán amennyi Patel és Singh nevű ember van ebben az országban, kész csoda, hogy nem okoz ez káoszt! Vagy csak jól titkolják.

A legjobb az egész igénylésben az volt, hogy sikerült kiderítenem, van online formanyomtatvány is. Na, így csak nem lehet nagyot hibázni! Ki is töltöttem, előtte persze átrágtam magam a többoldalas útmutatón. Nem volt egyszerű az angol hivatali nyelvezet, de csak sikerült. A legnehezebb az volt, hogy valami helyi ügyintézőt kellett választanom, akinek még neve sem volt, csak egy szám- és betűkombinációt találtam a neten. Mindegy, a rendszer a második próbálkozásra elfogadta az adatokat. Az egész eljárás díját, 67 Rs-t (kb. 250 Ft) is ki lehetett fizetni netbankon keresztül. Kinyomtattam az igazolást az igénylésről, egy fényképet rá kellett ragasztani, a megfelelő keretben aláírni, és már mehetett is a postával Mumbaiba.
A teljes folyamatot lehet követni interneten, ahol megadják az aktuális státuszt, és a PAN-számot is, amint azt a hivatalban a személyhez hozzárendelik. Pár nap múlva már láttam is, hogy bekerültem a rendszerbe, és hamarosan a számot is megkaptam. Alig telt el két hét, és kezemben volt a PAN-kártyám.

Egyszerűen elképesztő számomra, és ezért is találó az országimázs jelmondata (Incredible India / Hihetetlen India), hogy egy adókártyát pár kattintással, online tudtam igényelni tíz perc alatt, míg a vízumom regisztrációjához többször személyesen kellett hivatalba szaladgálni, és végül szinte lábat csókolva folyamodtunk egy aláírásért.

Ismét itt a monszun

Visszavonhatatlanul megérkezett az idei monszun. Az előrejelzést már vagy három hete rendszeresen néztem, mit saccolnak a meteorológusok, mikorra fogja elérni Vapit az eső. Azért sokéves tapasztalat ide, számítógépes modellezés oda, az idei tipp nem teljesen jött be. Többször módosították a dátumot, az első sacc június 15-ét írta. Aztán valahogy gyorsabban történt minden, és kénytelen voltak átírni tizedikére. Ezt látva előrébb kellett hozni az utolsó monszun előtti bevásárlásunkat Mumbaiban.

Kapóra jött, hogy munkával kapcsolatos ügyben be akartunk menni péntekre. Csütörtök délután kényelmesen útnak is indultunk, hogy lehetőleg elkerüljük az esti csúcsforgalmat a városban. Ha belekerül az ember, akkor pár kilométert is órák alatt tud csak megtenni. Az úton eléggé fújt a szél, de főként napos időnk volt. Amint beértünk Mumbaiba, és a kezdeténél lévő hegyről ereszekdtünk alá, már látszott, hogy nem lesz minden annyira sima ügy: a felhők gyülekeztek a tenger felől.
Egész jó időt futottunk, még éppen csak erősödni kezdett az amúgy sem gyér forgalom. Lehajtottunk az autópálya bekötőútjáról, a Western Express Highway-ról, és amint az első kisebb dugóba bekerültünk, megkezdődött a monszun. Igaz nem ez volt az első eső ott, de onnantól kezdve már nem nagyon akart felszakadozni a felhőtakaró.
Pénteken le kellett takarítanom a bambuszlevelek és valami piros virágok garmadát az autóról, mert éjjel az eső sikeresen beterítette ezekkel. A napot már nem, az eget is csak néha, egy kis foltban láttuk mutatóban. Szombat délelőtt, amikor indultunk bevásárolni, ugyanezt a műsort adtam elő, csak nehezített formában: a balkezemmel az esernyőt markoltam, és az egyre jobban erősödő esőben próbáltam letakarítani a kocsit.

A legnehezebb feladat az volt, hogy azt a rengeteg dolgot, amit havi nagybevásárlás címen vettünk, hogyan fogjuk bepakolni az autóba?! Az égi áldás nem akart alább hagyni, és nem akadt egy fedett parkolóhely sem, ahol ez megoldható lett volna. Pláne, hogy sofőr hozta a hátsó parkolóból a kocsit, és ahol megállt, ott zubogott alá a félig kész tetőről a helyi Niagara. Persze pont az első ajtónál, ahol be kellett szállnom, hogy kicsit arrébb tudjak gurulni. Gyorsan bedobáltunk mindent a hátsó ülésre, és a vasalódeszkát is sikerült berakni. Ja, ennek az utóbbinak a klasszikus feladaton (gyűrött ruhák kisimítása) kívül lesz egy másik fontos szerepe: még mielőtt minden bepenészedne, kivasaljuk. Ha ismét minden nyirkos lesz, ki kell vasalni. Jó lesz, érzem.
Szóval én rendesen elázva ültem be, és indultunk volna a 150 km-es utunkra. Nem túl jó ez így, és még a hűtőládába sem tudtuk bedobálni a husikat, mert az a csomagtartóban volt. Átgördültünk egy szomszédos áruház parkolójába, és esernyők alatt átpakoltunk mindent hátra. Kicsit nehézkesen, és nem is túl korán indultunk vissza Vapiba. Nem szeretek sötétben vezetni itt, de tudtam, hogy nem sok esélyem van most arra, hogy megússzam ezt. Egy órába telt, mire kivergődtünk Mumbaiból (7 km-ről beszélek), majd az út kétharmada szintén esős volt. Később kicsit kitisztult az ég, az út is szárazabb volt, de látszott, hogy esett már erre is. Vapiban még az utolsó cseppek hullottak, amikor megérkeztünk. Valószínűleg nagyobb vihar lehetett, de szerencsére kimaradtunk belőle.

Szóval, elkezdődött ismét a monszun. Most is esik, de csak módjával. Sajnos az előrejelzések egyre hevesebb esőket jósolnak a következő napokra. Nagyjából már felkészültünk, de úgyis lesz meglepetés, hogy hol és mi fog bepenészedni, vagy merre talál utat magának az esővíz a ház belseje felé.

Pékség

Péntek este még be akartunk ugrani az egyik boltba, de előtte nem tudtam leparkolni. Így egy pékség előtt álltam meg. Ha már ott voltunk, megnéztük mit lehet kapni egy ilyen boltban. Már egyszer vagy kétszer láttam kicsit közelebbről a kínálatot, de még sosem néztem igazán körül.

Erősnek kellett lennünk, hogy ne csábuljunk el az édességes pult látványától. Van pár nagyon hasonló süteményük pl. feketeerdő torta, de mindegyik vegetáriánus kiadásban, vagyis nincs benne tojás. Nem is gond, legalább nem romlik meg olyan hamar.
Körbenéztünk, hátha akad valami másnap reggelire. Találtunk ilyen zöldséggel töltött sós péksüteményt, amit az otthoni virslis vagy valami egyébbel töltött párnához hasonló. Volt még egy eléggé jónak tűnő ananászos kosárka (tésztakosár megtöltve valami ananászos krémmel), vettünk abból is. Már majdnem fizettünk volna, amikor megakadt a szemünk a helyben készült vegaburgerekhez való zsömlén. Gyorsan kértünk is két darabot, majd fizettünk. Ötven rúpiát hagytunk ott, ami eléggé jónak mondható, ha az otthoni árakhoz hasonlítjuk.

Szombat reggelire a két péksütit ettük. A zöldséggel töltött finom, bár eléggé fűszeres volt, amin már meg sem lepődtünk. Én még egy sült zöld chilivel is találkoztam benne, ami szintén alapfelszerelésnek mondható ilyen ételekben. A kis édes kosárkában meg a sült ananász mellett találtam még diót és mazsolát. Legalábbis ezeket fedeztem fel pluszban. Nagyon laktató, pedig nem volt nagyobb egy kávéscsészénél. Azt hiszem máskor is be fogunk ugrani oda, és még a többi pékségnek nevezett helyre is, hátha találunk még hasonló finomságokat.

Azért egy igazi, nagy vekni kenyérnek jobban örülnék. A toast már kissé unalmas így másfél év után.