Delhi - Jantar Mantar és a Connaught Place

Már kezdett kellemesebb idő lenni késő délután, amikor kijöttünk a Ghandi Smritiből. Szerencsénkre egy riksás még pont ott parkolt, pedig már alig volt vendég a ház kertjében. Rövid alkudozás után elvitettük magunkat a Jantar Mantar névre hallgató műemlékhez. A hely neve elsőre kissé viccesen hangzik, és a látványa sem kevésbé az. Talán a legtöbb látogatónak egy hatalmas játszótér, vagy haladóbb gondolkozásúaknak gördeszkás aréna jut eszébe róla. Igazából ez nem más, mint egy hatalmas park asztrológiai építményekkel. Volt egy uralkodó (II. Jai Singh), aki eléggé magas szinten űzte a csillagászatot. Ennek a hóbortnak eredménye az lett, hogy több városban is emeltetett ehhez hasonló építményeket. A XVIII. századi mérnökök precizitást jól mutatja, hogy az időt pár másodperces pontossággal lehetett mérni a hatalmas napórával. A többi szerkezet is a Nap pályájával és mozgásával kapcsolatos, de kicsit nehéz volt kibogarászni a kissé bonyolult angol szövegből, hogy mégis miként funkcionáltak. Felkapaszkodtam a legmagasabb pontra, ahová még szabad volt. A fentről olyan benyomást keltettek a szerkezetek, mintha egy kortárs szabadtéri szoborkiállítás részei lennének. Látszólag elvont formák, az egyik kifejezetten fogaskerekekre hasonlított, a másik meg egy pikk jelre. Pedig ha közelebb mentem, és megnéztem a még nagyjából épségben maradt fehéres felületeket, akkor nagyon finom beosztású skálát lehetett észrevenni.


Sajnos lemaradtunk a működés közbeni látványról, mert először egy felhő takarta ki a Napot, később meg már egy nagyon magas toronyház tette ugyanezt. Mindenesetre jó volt üldögélni a műszereket körülvevő parkban, ahová a helyiek is szívesen járnak ki késő délutánonként. Végül napnyugta magasságában egy őr kurjongatva terelgetett ki mindenkit, hogy záróra van.

Az eset hátralévő részét egy kellemes vacsorával töltöttük, majd a legközelebbi metróállomást keresve kilyukadtunk a Connaught Place-re, ami valójában egy nagy, kerek park, ahonnan sugárirányba futnak szét az utak. A park szélén álló épületeket is angol tervek alapján építették. De manapság már nem ez a fő látványosság itt, hanem maga a park. Meglepődve tapasztaltuk, hogy rengetegen sétálgatnak ott sötétedés után. Hamar ki is derült, hogy miért. Középen a két metróvonal találkozásánál lévő állomás félig kiemelkedő épülete van. Kívülről be lehet látni a peronokra és a lépcsőkre. De nem ez az igazi látványosság, ami odavonzza az embereket, hanem az a sok szökőkút, ami a nagy üvegfelületek előtt csobog, és a sok zöld domb, ami ekörül van. Egy teljesen szimpla metrómegállóval sikerült egy fontos közösségi helyet létrehozniuk. Itt időzünk majdnem egy órát, próbáltunk beilleszkedni a többiek közé, mi is leültünk a fűbe pihenni. Persze sikerült egy családnak kiszúrnia minket, és a gyerekükkel kellett közös fotót készíteni. De nem bántuk, mert nagyon udvariasak voltak, és a kissrác is aranyos volt.

Ezzel végére is értünk az első napnak Delhiben. Eléggé mozgalmasra sikerült, rendesen el is fáradtunk. A következő nap is sok érdekességet tartogatott Old Delhiben, a város történelmi részén, és a külvárosban is, valamint egy riksában.

Delhi – Vijay Chowk és a Ghandi Smriti

Koradélután indultunk el a városnézésre. Kicsit nehézkes itt az utcákon közlekedni, mert a járda nem nagyon ismert fogalom. Ahol meg van, ott egyéb megélhetési forrásra használják, úgymint borbély, dohánybolt vagy zöldséges. Az elővárosban a metró a magasban halad, forgalmas utak felett. Pár éve adták át, azóta joggal büszkék rá a helyiek, mert bárhol a világon megállná a helyét. Vettünk turistajegyet, majd a fémdetektoros kapun és csomagátvilágító után már bent is voltunk az állomáson. Egyből jött is, és három megálló múlva a belvárosban voltunk, ahol átszálltunk egy másik vonalra, ami a Vijay Chowk közelébe vitt.

A város ezen része hallgat New Delhi névre. Tervasztalon rajzolták a múlt század tízes éveiben, és szerintem nagyon jól sikerült. Teljesen más, mint a szokásos indiai utcakép: tágas terek, széles, árnyas sugárutak. Zöld parkok, szökőkutak és medencék amerre csak néztem. Nagyon érdekes látványt nyújtott az Északi- és Déli-blokk épülete, ami jelenleg minisztériumoknak és a miniszterelnök irodájának ad otthont. Az építéskor használt kövek színei nagyon jellemzőek Indiára, de az épületek impozáns megjelenése angol eleganciát és valahol felsőbbrendűséget is sugall. Ugyanis ezek a tömbök kicsit magasabban vannak, mint a környező épületek és utak, így uralják a Rajpath széles sugárútját. Ennek az útnak a végében áll az India Gate (ez valójában egy diadalívszerű építmény), ami első világháborús és az akkortájt vívott afgán háború indiai áldozatainak állít emléket. Gyönyörű képeket lehetett volna készíteni a sugárútról és a diadalívről az egyik kereszteződés közepén álló rendőrbódé mellől, de az a fránya metróépítés belerondított a tájba. Így inkább az épületeket fotóztam.


Szombat miatt teljesen kihalt környéken elindultunk ahhoz a házhoz, ahol Mahatma Ghandit meggyilkolták. Kisebb vargabetűvel sikerült is odakeverednünk. Közben az összes metróépítő melós nagy szemekkel bámult minket, mert így április végén már nem sok turista kószál a negyven fokos melegben arrafelé. Haragudtam a legnagyobb útikönyvekre, mert nem volt benne egyikben sem, csak egy kisebb, magyarok által írtban olvastam erről a helyről. Pedig amellett, hogy illő lenne megemlíteni arról ne is beszéljünk, hogy mennyire színvonalas tárlatot lehet megnézni.
A ház alsó szintje egy átlagos múzeumra hasonlít: fotók, tárgyak, újságcikkek. De az emeleten olyan multimédiás kiállítást lehet látni, ami sokkal közelebb hozza Ghandi életét és munkásságát bárkihez. Sajnos nem volt sok időnk, mert számomra érthetetlen módon ötkor bezárt az épület, de a kert még hétig nyitva volt, így csak éppen hogy megmutatták a legtöbb installációt.
A ház mögött elterülő kertben történt hatvan évvel ezelőtt a merénylet. Azt az utat, amit azon a délutánon imára menet végigjárt, lábnyomok jelzik, és a végén egy egyszerű emlékkő jelzik a tragédia színhelyét. Az ezt körülölelő parkba csak cipő nélkül lehetett belépni. Bementünk, majd leültünk a szélében. Hátborzongató érzés volt nézni a lábnyomokat, ahogy végig jönnek a háztól a kerten át az imahelyig, és ott egy kő, ahonnan nem mennek tovább. Egy kő, amiről tudod, hogy ott egy olyan ember esett össze és halt meg, akinek a neve egyet jelent mindenkinek Indiával, és annak függetlenségével. Mert gondolom nem mindenki tudja egyből rávágni, hogy ki lett az első miniszterelnök. Ha valaki Delhiben jár, akkor a Ghandi Smritibe feltétlenül menjen el, bármit is írnak vagy nem írnak a könyvek.

Delhi - érkezés

Még péntek délután bevitettük magunkat Viktorékhoz Bombayba, mert a reggeli gépet így sokkal kényelmesebben el lehetett érni, nem kellett hajnalban indulni Vapiból. A pár éve elkészült belföldi reptérről indultunk Delhi felé. A Jet Lite nevű indiai fapados légitársaságnak már reggel fél tízre sikerült legalább negyedórás késést összeszednie. A járat nevében fapados csak, a szolgáltatásuk teljesen normális, egész jó muffint és vegafasírtos szendvicset adtak az úton. Igaz, további negyedórás késéssel érkeztünk Delhibe. Alig kapcsolom be a telefonomat, máris hív valaki. Felveszem, nyomja a sódert hindiül. Mondom, hogy nem értem, csak folytatja ékes anyanyelvén. Ennek így sok értelmét nem láttam, inkább letettem a telefont. Gondoltam, hogy talán a sofőr lehetett, aki várt minket. Ismét hívtak, de egy másik számról. Az utazási cégtől voltak, akiken keresztül foglaltuk a szállások nagyrészét. Kérdezte, hogy megtaláltam-e a sofőrt? Elújságoltam neki, hogy késtünk, és még kb. 15 perc, mire kiverekedjük magunkat az épületből. Nagyon készséges volt, és telefonon értesítette a ránk váró embert.

Hamarosan ki is értünk, és a különböző táblákat és papírcetliket tartó figurák között megtaláltuk a nevemet. Igaz kissé olvashatatlan volt a kézzel írott világoskék felirat, de sikeresen egymásra leltünk. Intett, hogy kövessük. Úgy tettünk. Kisebb parkolótúra következett, loholtunk a fickó mögött, de csak nem akartunk megérkezni. A kocsi természetesen a legeldugottabb részben parkolt. A napon. Ma Delhiben 38 fok volt amikor megérkeztünk. A kis TATA Indica csomagtartójába bepréseltük Judit hátizsákját és laptop táskáját, amivel máris tele lett. Az én zsákom került az anyósülésre, mi meg a tűzforró hátsóra. Légkondi az manuális volt, le kellett tekerni az ablakot, ha nem akartunk megsülni. Kintről mint egy hajszárítóból, úgy jött a forró levegő. Útközben szemügyre vettem leharcolt járgányunkat. A belső világítást egy éppen dizájnosnak nem mondható műanyagbúrára cserélték. Ilyet én otthon a pincénkben láttam. A sofőr visszapillantója be volt hajtva, mert nem használta rég. Mivel nem volt benne tükör. A kocsi váltója nem mindig akarta az igazat, a motor is eléggé gyengécske volt. Nem nagyon látott ez szervizt, az biztos.

Ezzel a csodás járgánnyal küzdöttük be magunkat Delhi egyik külvárosába, Karol Baghba. A szállásunk egy csendes mellékutcában van, a hotel teljesen tiszta és kultúrált. Szobánk ablaka le van függönyözve, mert egy lichthofra néz. Nem gond, legalább nem süt be a nap, és nem gyulladunk meg. A közlekedésre sem lehet panaszunk. Azért esett erre a szállásra a választás, mert pár perces sétára van az egyik metróállomástól. Onnan meg három megálló, és máris a belvárosban vagyunk.

Miután lepakoltunk, kifújtuk magunkat és ebédeltünk egy könnyűt, elindultunk a metró felé, hogy várost nézzzünk. Erről írok majd holnap reggel.

Irány Észak!

Szombattól ismét elindulunk, hogy kicsit szétnézzünk az országban. Most először Delhibe repülünk, mert múlt októberben csak megszálltunk ott, de nem láttunk semmit sem a városból. Pár nap múlva Kelet felé vesszük az irányt.
Kharjuraho sokáig elfeledett templomait látogatjuk meg először, majd India egyik legszentebb, a világ egyik legrégebbi városába, Varanasiba (régi nevén Benáresz) megyünk. Miután a Gangesznél megtisztítottuk a lelkünket, Buddha megvilágosodásának helyét keressük fel Bodh Gayában. Megtisztulva és megvilágosodva vetjük be magunkat abba a városba, ami valaha Brit-India fővárosa volt. Manapság inkább a szegénység jut eszébe róla az embernek: Kolkata, alias Calcutta.
Mire elérünk ide, már valószínűleg rendesen ki fogunk fáradni a tartósan negyven fok fölötti időjárástól. Hűsölni is lehet Indiában, csak a hegyekbe kell felkapaszkodni. Mi Darjeelingbe megyünk, ahol egyébként Kőrösi Csoma Sándor sírja is található, és forró tea mellett fogjuk kipihenni az út fáradalmait.

Remélem most nem fogja az út alatt megadni magát egyik része sem a laptopomnak, és folyamatosan tudom majd írni a beszámolókat.

Megtorlás

Igaz már kifelé tartunk a szúnyoginváziós hónapokból, de nem tudtunk tovább ellenállni a kísértésnek. Meg kellett venni a teniszütőnek álcázott, mindenféle idegesítő zümmögő és/vagy vérszívó repkedő vacak likvidálásra alkalmas céleszközt! Az igazi biológiai fegyver, semmi kemikália, csak a sokkoló feszültség. A megoldás pofonegyszerű: azt a szerkezetet alakították át ilyen formájúra, amit otthon is a hétvégi házak teraszára szoktak kiaggatni, csak annak van még egy UV-fényforrása is. Szóval van ez az ütő, aminek a felületét három réteg fémrács alkotja. Csak a középső van feszültség alatt, a másik kettő védi az esetlegesen ügyetlen használót a megrázó élményektől.

Az egészben a legjobb, hogy Murphy törvényeit a szúnyogok is ismerik, ezért el is bújt az összes mire hazaértünk a legújabb fegyverünkkel. Itt álltunk a frissen feltöltött elektromos teniszütővel, és egyetlenegy delikvens sem akarta hagyni, hogy teszteljük a hatékonyságát. A helyzetet jól érzékelteti, hogy még a ház kocsibeállóján sem mutatkoztak, pedig ott rendszeresen rajokba tömörülve szoktak esténként megjelenni. Így pár napig csak egy-egy eltévedt lúzeren tudtuk tesztelni az eszközt.

De tegnap minden megváltozott! Már jóval sötétedés után mentünk a tetőteraszra, hogy beszedjük a kiteregetett ruhákat. Hatalmas szúnyogfelhő fogadott bennünket. Igen, itt az idő egy kis revánsra! Sátáni kacaj közepette futottam le a fegyverért. Ami ezután jött, az volt az igazi elégtétel a sok éjszakai zümmögésért és viszketésért. A sötétben csak mozgatni kellett az ütőt, és az folyamatosan szikrázott, pattogott, így jelezve, hogy sikeres a megtorlás.

Tudom, hogy nem a legsportszerűbb a felállás, de hát ők számbeli fölényben vannak. Már egész szépen ment a tenyeres és a lecsapás, de fonákra még edzenem kell. Ehhez várom az újabb edzőpartnerek jelentkezését. Cím és elérhetőség a szerkesztőségben.

Vasárnapi kántáló

Nekem eléggé nagy a türelmem az összes vallás és hóbort iránt. Tőlem akár az útközepén is hódolhat valaki istenének, ha ezt kultúráltan teszi. Amit ma délután a két házzal arrébb lakók produkáltak, azt már nehezen lehetett tolerálni.
Este hét felé értünk haza Damanból, ahol szokás szerint jót ettünk és fürödtünk, és némi fehérbort is csempésztünk hoztunk onnan. A házunkhoz hajtva feltűnt, hogy a már említett szomszéd háza előtt kisebb motorkiállítás van. Leparkoltunk, és alig pár pillanattal azután, ahogy beléptünk a házba, iszonyatos kántálást lehetett hallani. Kiléptem a teraszra, és hamar be lehetett azonosítani a hang forrását: a kora esti motorgyülekezet pontosan ezt meghallgatni gyűlt össze.

Egy férfi kántált, de ami a legrosszabb volt, hogy mindezt kihangosítva tette. Recsegett a hangszóró, néha a kántáló is. Hallottam én már többször ilyet itt, de ennek a figurának még hangja sem volt. Rekedten és érezhetően hamisan szólt. Komolyan fizikai fájdalmat okozott. Az egész úgy hangzott, mintha egy tehén harapott volna a hátsójába, és kínjában vinnyogna.

Azon gondolkoztam, hogy mégis milyen alkalomból kínozza az egybegyűlteket és a környék lakóit. Valaki meghalt és siratja? Azonnal feléledt volna szerencsétlen. Születésnap? Az ünnepelt inkább meg akart volna halni, hacsak nem süket az illető. Esküvő? A pár inkább sosem mondja ki a boldogító igent. Újszülött? Abban a pillanatban megáll a fejlődésben. Könyörgés valamelyik istenhez? Annak helyében azonnal megjelennék, és a gyülekezet okulására az első kezembe kerülő tárggyal úgy fejbe vágnám, hogy nyolcfelé szaladna.

Szerencsére tíz, akkor végtelennek tűnő perc után befejeződött a kihangosított idegtépő kántálás. Azóta is tikkel a szemem, ha eszembe jut.

Tiltakozom!

Ezt a reklámot nem tegnap láttam először, de így a forróság közeledtével, amikor egyre jobban esik egy üveg sör esténként, ismételten mélységesen felháborított, amit láttam benne. Komolyan el sem tudom képzelni, hogy egy híres sörgyár hogy tudott ilyen mélyre süllyedni. Van ennél még lejjebb? Tudom, hogy meg akarják hódítani ezt a többségében antialkoholista óriási piacot, de miért így? Miért nem egy alkoholmentes sörutánzattal? Tiltakozásként nem fogok sokáig Foster's sört inni itt! Gazdagodjanak meg abból, amit reklámoznak. A sörivók nemzetközi megvetése sújtsa a céget! A Foster's monnyon le!

Kiemelt ügyfél

Tegnap este hívott kedvenc Citibankos emberem, akivel mindig nagyon jót tudok beszélgetni, ha a bankfiókban járok. Gondoltam, hogy megint van valami adminisztratív nyűgük, mert különben nem keresnének, és érdeklődnének hogylétem felől. A legújabb gond az volt, hogy jó lenne, ha prezentálnám a legfrissebb vízumomat, mert a régi fénymásolata van csak meg náluk. Itt a legtöbb ügyintézés során kell valami igazolványról másolatot csatolni. Nem elég, ha megnézik és rendben találják. Másolat, és írd is alá.

Oké, nem nagy ügy, elvittem munka után. A gond ott kezdődött, hogy nem lehet csak úgy besétálni ebbe a bankfiókba. Pláne nem a hivatalos nyitva tartási idő után. Ez itt persze nem jelenti azt, hogy mindenki hazament, csak már kicsit nehézkesebb átvergődni az angolul egy hangot sem beszélő biztonsági őrön. Szokás szerint elfelejtettem emberem nevét (most sem jut eszembe), ezért mutogatva magyaráztam, hogy annál az asztalnál ülő Mr. … na, segíts má’ hogy is hívjákhoz mennék.
Apké nám? – jött a hirtelen kérdés. Ennyit azért már megértek, mondom: Mr. Peter. Telefonál, és pár pillanat múlva jött is a fiókvezető hatalmas mosollyal az arcán. Úgy üdvözölt, mint ha egy svájci bankfiók kiemelt fontosságú ügyfele lennék. Hamarosan előkerült az is, akihez eredetileg jöttem. Másolatot átadtam, majd ha már ott vagyok, akkor érdeklődtem Judit számlájáról is.
Próbálunk neki is számlát nyitni, de alig meglepő módon nem igazán megy gördülékenyen. Először az nem tetszett nekik, hogy nem az útlevélben szereplő sorrendben van az aláírása. Ezzel itt rendszeresen meggyűlik a magyar ember baja. Jó, ezt kijavította. Utána valami lakcímigazolás kellett volna. Ha indiai nincs, mert honnan is lenne pár nap után, adjon valami magyart. Az meg honnan lenne, minek hoztuk volna magunkkal? Itt még a jogsiban és az útlevélben is szerepel a lakcím. Amikor megmutattam, hogy nálunk ilyen információt sajnos nem tartalmaz, akkor voltak csak igazán bajban. Amikor nekem nyitották a számlát, akkor sokkal rugalmasabbak voltak, elég volt valamikor november-december magasságában vinnem egy papírt, amiben a cégem igazolta a lakásbérlést számomra. Na, egy ilyen pont jó lesz Judit részére is. Holnap átíratom azt a papírt, amit én is átadtam a banknak, és délután a kezébe fogom nyomni a helyi Citibank fiókvezetőjének, mert pont a cégünk felé fog járni. Remélem ezzel végre pontot tehetünk ennek az ügynek a végére is.

A kellemes citromos tea elfogyasztása után még adtak két kisebb ajándékot. Az egyik egy Citigold feliratú határidőnapló, ami mellesleg India állatvilágának védelmét is hirdeti egyszerre. A másik egy számomra igen hasznos kuponfüzet volt. Számos kedvezményt és ajándékot lehet bezsebelni, ha ezeket használom. Pont a napokban terveztem, hogy veszek egy Bose házimozirendszert és egy Audit. Az előbbihez egy húszezer rúpiás (közel kilencvenezer forintos) vásárlási utalvány, az utóbbihoz meg ingyen navigációs rendszer jár. Tiszta nyereség!

Problémás hétfő

Eléggé nehézkesen indul ez a hét is. Valahogy India mindig gondoskodik arról, hogy az ember ne tudjon unatkozni. Pár napja még csak a vízhiány okát kerestük, ma már egésznapos áramszünettel kellett szembenézni. Ez nem lenne annyira nagy gond, ha nem tárolnánk a fagyasztóban húst, és Judit nem pont mára betegedett volna le. Ő is alászaladt egy hasonló gyomorbajnak, amivel én is meg voltam áldva tavaly júliusban, amikor utaztam haza. Nincs benne az első százban, hogy az ember itt elkapjon valami nyavalyát. Pláne nem úgy, ha még áram sincs ehhez egész nap. Reggel nyolctól délután hatig egy pillanatra sem jött vissza, plusz még este is kaptunk egy közel háromnegyedórás sötétséget.

Ideje lenne felpörgetni a lakáskeresés projectet. Ennek a háznak a tulajával nincs megújított szerződésünk, elvileg addig maradhatunk, amíg lesz hová költözni. Sajnos jön a tartós meleg, és vele együtt a hosszú áramszünetek. Meg a kert végében is eléggé bűzlik a mocsár, az autópálya felől folyamatosan jön a por, ami sokkal több, mint tavaly volt. Ez így nagyon nem egészséges környezet. Gyorsan keríteni kell valami másik lakást.

Vízmentes péntek

Érdekesen indult a pénteki napunk. Reggel még az arcunkat sem sikert megmosnunk, mert a csapból pár csepp után nem jött többé víz. Eléggé furcsa volt, mert a tető egy nagyobb tartályt rejt magában. Ez állítólag előírás errefelé. Tehát ez az egész csak úgy lehetséges, ha ez kiürült. Nem tudom, hogy mekkora a kapacitása, de nem pár liter. Már csütörtök óta nem lenne víz a környéken ami feltöltené a tartályt? Ez eléggé hihetetlenül hangzott. Pláne, hogy az ivóvízcsapból jött a víz reggel nyolc óráig. Ugyanis a konyhában kétféle csap van: a normál, minimálisan tisztított víz, amit a tartály is tárol, és az ivóvíz, ami napi háromszor van. Utóbbi kiszámíthatatlan, hogy mikor és milyen hosszan.
Talán az a szelep romlott el, ami a tartályba befolyó vizet nyitja és zárja? Túl sok időm nem volt gondolkodni, mert sietni kellett munkába. Gondoltam, ha kora délutánig nem lesz víz, akkor megkérek egy karbantartót, hogy nézzen rá.

Ebéd előtt ismét megnéztem, hogy mi a helyzet. Még mindig csak hörögtek a csapok nyitás után, semmi sem jött belőlük. Az utcában a szomszédok meg nagyban használták betonozáshoz a vizet. Akkor csak nálunk lehet a gond. Késődélután megkértem a céges karbantartókat, hogy jöjjenek el velem, és járjanak utána, hogy mi lehet a gond. Persze továbbra sem jött semmi a csapokból. Ők megkérdezték a szomszédokat, de náluk nem volt semmilyen probléma egész nap.

Még egy ötletem volt, hogy esetleg van egy főelzáró valahol a házon kívül. Átvágtam a hátsókertet borító gazdzsungelen és a szomszéd által időnkét átdobált vagy csak átejtett ruhadarabokon. Találtam is valami olyasmit. Első próbálkozásra nem akart megmozdulni, de a következő kísérletre sikerült eltekernem. Mivel itt a csapokat is ellenkező irányba kell nyitni, először elbizonytalanodtam, hogy most nyitottam vagy zártam. De a csövet megfogva hamar rájöttünk, hogy pont most indult meg a víz a tetőtéri tartály felé. Pár pillanat múlva már minden csap folyt.
Ki a fene zárta el?! Valaki ezzel szórakozott volna? Aztán beugrott Juditnak, hogy vasárnap két fickó a ház mögötti csatornát tisztogatta, biztosan ők voltak. De mégis minek? Ha azért tették, hogy ne jöjjön hirtelen áldás a nyakukba, akkor mellé fogtak. Ugyanis én pont akkor takarítottam a tetőteraszt, és az a víz is hozzájuk folyt. Talán pont ez volt az, ami miatt próbálkoztak. A lényeg, hogy elfelejtették kinyitni. Egy tanulsága volt a történteknek: a tartály olyan négy napra elegendő vizet tud tárolni.

Most már ezt is tudjuk.

Nagy étkezések hete

Ezen a héten nem nagyon van időm írni ide. Főnökök látogatása zajlik, és ez azzal a kötelességgel jár, hogy minden nap borzasztóan laktató ebédeken és vacsorákon kell résztvenni. A tegnapi volt sorrendben a harmadik nap. A damani tengerparti szállodába (Hotel Miramar) volt hivatalos az össze fontosabb pozícióban lévő indiai kollégám is. A vacsorázás kb. két és fél órát tartott, mert mint utólag megszámoltam csak mi tíz különböző ételt ettünk. Ezek komolyan nem normálisak, ha egyszer leülnek enni! Ennyi féle és fajta különböző csípősségű és fűszerezésű vega és nem vega ételt egyszerre még nem ettem. Plusz whisky, sör és desszert. A gyomrom meg besokallt, mert nem ez volt az első komolyabb igénybevétel a héten. Éljen az indiai csípős hasmenés!