Delhi – Vijay Chowk és a Ghandi Smriti
Koradélután indultunk el a városnézésre. Kicsit nehézkes itt az utcákon közlekedni, mert a járda nem nagyon ismert fogalom. Ahol meg van, ott egyéb megélhetési forrásra használják, úgymint borbély, dohánybolt vagy zöldséges. Az elővárosban a metró a magasban halad, forgalmas utak felett. Pár éve adták át, azóta joggal büszkék rá a helyiek, mert bárhol a világon megállná a helyét. Vettünk turistajegyet, majd a fémdetektoros kapun és csomagátvilágító után már bent is voltunk az állomáson. Egyből jött is, és három megálló múlva a belvárosban voltunk, ahol átszálltunk egy másik vonalra, ami a Vijay Chowk közelébe vitt.
A város ezen része hallgat New Delhi névre. Tervasztalon rajzolták a múlt század tízes éveiben, és szerintem nagyon jól sikerült. Teljesen más, mint a szokásos indiai utcakép: tágas terek, széles, árnyas sugárutak. Zöld parkok, szökőkutak és medencék amerre csak néztem. Nagyon érdekes látványt nyújtott az Északi- és Déli-blokk épülete, ami jelenleg minisztériumoknak és a miniszterelnök irodájának ad otthont. Az építéskor használt kövek színei nagyon jellemzőek Indiára, de az épületek impozáns megjelenése angol eleganciát és valahol felsőbbrendűséget is sugall. Ugyanis ezek a tömbök kicsit magasabban vannak, mint a környező épületek és utak, így uralják a Rajpath széles sugárútját. Ennek az útnak a végében áll az India Gate (ez valójában egy diadalívszerű építmény), ami első világháborús és az akkortájt vívott afgán háború indiai áldozatainak állít emléket. Gyönyörű képeket lehetett volna készíteni a sugárútról és a diadalívről az egyik kereszteződés közepén álló rendőrbódé mellől, de az a fránya metróépítés belerondított a tájba. Így inkább az épületeket fotóztam.
Szombat miatt teljesen kihalt környéken elindultunk ahhoz a házhoz, ahol Mahatma Ghandit meggyilkolták. Kisebb vargabetűvel sikerült is odakeverednünk. Közben az összes metróépítő melós nagy szemekkel bámult minket, mert így április végén már nem sok turista kószál a negyven fokos melegben arrafelé. Haragudtam a legnagyobb útikönyvekre, mert nem volt benne egyikben sem, csak egy kisebb, magyarok által írtban olvastam erről a helyről. Pedig amellett, hogy illő lenne megemlíteni arról ne is beszéljünk, hogy mennyire színvonalas tárlatot lehet megnézni.
A ház alsó szintje egy átlagos múzeumra hasonlít: fotók, tárgyak, újságcikkek. De az emeleten olyan multimédiás kiállítást lehet látni, ami sokkal közelebb hozza Ghandi életét és munkásságát bárkihez. Sajnos nem volt sok időnk, mert számomra érthetetlen módon ötkor bezárt az épület, de a kert még hétig nyitva volt, így csak éppen hogy megmutatták a legtöbb installációt.
A ház mögött elterülő kertben történt hatvan évvel ezelőtt a merénylet. Azt az utat, amit azon a délutánon imára menet végigjárt, lábnyomok jelzik, és a végén egy egyszerű emlékkő jelzik a tragédia színhelyét. Az ezt körülölelő parkba csak cipő nélkül lehetett belépni. Bementünk, majd leültünk a szélében. Hátborzongató érzés volt nézni a lábnyomokat, ahogy végig jönnek a háztól a kerten át az imahelyig, és ott egy kő, ahonnan nem mennek tovább. Egy kő, amiről tudod, hogy ott egy olyan ember esett össze és halt meg, akinek a neve egyet jelent mindenkinek Indiával, és annak függetlenségével. Mert gondolom nem mindenki tudja egyből rávágni, hogy ki lett az első miniszterelnök. Ha valaki Delhiben jár, akkor a Ghandi Smritibe feltétlenül menjen el, bármit is írnak vagy nem írnak a könyvek.
A város ezen része hallgat New Delhi névre. Tervasztalon rajzolták a múlt század tízes éveiben, és szerintem nagyon jól sikerült. Teljesen más, mint a szokásos indiai utcakép: tágas terek, széles, árnyas sugárutak. Zöld parkok, szökőkutak és medencék amerre csak néztem. Nagyon érdekes látványt nyújtott az Északi- és Déli-blokk épülete, ami jelenleg minisztériumoknak és a miniszterelnök irodájának ad otthont. Az építéskor használt kövek színei nagyon jellemzőek Indiára, de az épületek impozáns megjelenése angol eleganciát és valahol felsőbbrendűséget is sugall. Ugyanis ezek a tömbök kicsit magasabban vannak, mint a környező épületek és utak, így uralják a Rajpath széles sugárútját. Ennek az útnak a végében áll az India Gate (ez valójában egy diadalívszerű építmény), ami első világháborús és az akkortájt vívott afgán háború indiai áldozatainak állít emléket. Gyönyörű képeket lehetett volna készíteni a sugárútról és a diadalívről az egyik kereszteződés közepén álló rendőrbódé mellől, de az a fránya metróépítés belerondított a tájba. Így inkább az épületeket fotóztam.
Szombat miatt teljesen kihalt környéken elindultunk ahhoz a házhoz, ahol Mahatma Ghandit meggyilkolták. Kisebb vargabetűvel sikerült is odakeverednünk. Közben az összes metróépítő melós nagy szemekkel bámult minket, mert így április végén már nem sok turista kószál a negyven fokos melegben arrafelé. Haragudtam a legnagyobb útikönyvekre, mert nem volt benne egyikben sem, csak egy kisebb, magyarok által írtban olvastam erről a helyről. Pedig amellett, hogy illő lenne megemlíteni arról ne is beszéljünk, hogy mennyire színvonalas tárlatot lehet megnézni.
A ház alsó szintje egy átlagos múzeumra hasonlít: fotók, tárgyak, újságcikkek. De az emeleten olyan multimédiás kiállítást lehet látni, ami sokkal közelebb hozza Ghandi életét és munkásságát bárkihez. Sajnos nem volt sok időnk, mert számomra érthetetlen módon ötkor bezárt az épület, de a kert még hétig nyitva volt, így csak éppen hogy megmutatták a legtöbb installációt.
A ház mögött elterülő kertben történt hatvan évvel ezelőtt a merénylet. Azt az utat, amit azon a délutánon imára menet végigjárt, lábnyomok jelzik, és a végén egy egyszerű emlékkő jelzik a tragédia színhelyét. Az ezt körülölelő parkba csak cipő nélkül lehetett belépni. Bementünk, majd leültünk a szélében. Hátborzongató érzés volt nézni a lábnyomokat, ahogy végig jönnek a háztól a kerten át az imahelyig, és ott egy kő, ahonnan nem mennek tovább. Egy kő, amiről tudod, hogy ott egy olyan ember esett össze és halt meg, akinek a neve egyet jelent mindenkinek Indiával, és annak függetlenségével. Mert gondolom nem mindenki tudja egyből rávágni, hogy ki lett az első miniszterelnök. Ha valaki Delhiben jár, akkor a Ghandi Smritibe feltétlenül menjen el, bármit is írnak vagy nem írnak a könyvek.
posted by ip at
20:34
