Vasárnapi kántáló

Nekem eléggé nagy a türelmem az összes vallás és hóbort iránt. Tőlem akár az útközepén is hódolhat valaki istenének, ha ezt kultúráltan teszi. Amit ma délután a két házzal arrébb lakók produkáltak, azt már nehezen lehetett tolerálni.
Este hét felé értünk haza Damanból, ahol szokás szerint jót ettünk és fürödtünk, és némi fehérbort is csempésztünk hoztunk onnan. A házunkhoz hajtva feltűnt, hogy a már említett szomszéd háza előtt kisebb motorkiállítás van. Leparkoltunk, és alig pár pillanattal azután, ahogy beléptünk a házba, iszonyatos kántálást lehetett hallani. Kiléptem a teraszra, és hamar be lehetett azonosítani a hang forrását: a kora esti motorgyülekezet pontosan ezt meghallgatni gyűlt össze.

Egy férfi kántált, de ami a legrosszabb volt, hogy mindezt kihangosítva tette. Recsegett a hangszóró, néha a kántáló is. Hallottam én már többször ilyet itt, de ennek a figurának még hangja sem volt. Rekedten és érezhetően hamisan szólt. Komolyan fizikai fájdalmat okozott. Az egész úgy hangzott, mintha egy tehén harapott volna a hátsójába, és kínjában vinnyogna.

Azon gondolkoztam, hogy mégis milyen alkalomból kínozza az egybegyűlteket és a környék lakóit. Valaki meghalt és siratja? Azonnal feléledt volna szerencsétlen. Születésnap? Az ünnepelt inkább meg akart volna halni, hacsak nem süket az illető. Esküvő? A pár inkább sosem mondja ki a boldogító igent. Újszülött? Abban a pillanatban megáll a fejlődésben. Könyörgés valamelyik istenhez? Annak helyében azonnal megjelennék, és a gyülekezet okulására az első kezembe kerülő tárggyal úgy fejbe vágnám, hogy nyolcfelé szaladna.

Szerencsére tíz, akkor végtelennek tűnő perc után befejeződött a kihangosított idegtépő kántálás. Azóta is tikkel a szemem, ha eszembe jut.