Vízumregisztráció - második rész

Most, hogy Judit is megérkezett, ideje volt befejezni a vízumregisztrációt. Elvileg 14 napja van a nem turista vízummal érkező utazónak, hogy a hosszú távú (félévnél hosszabb) tartózkodását bejelentse a hatóságoknál. Én pontosan ezzel próbálkoztam még januárban, és a történet mesélését ott hagytam abba, hogy átirányítottak Vapiba. Mondván az egész procedúrát meg lehet ejteni helyben, nem kell Mumbai déli csücskébe elzarándokolni.

Mivel a 14 napos határidőből én simán kicsúsztam, és a büntetés összege fix, nem nagyon kapkodtam magam. Gondoltam, hogy letisztázok mindent, és ha Judit jön, akkor mindkettőnk regisztrációját elintézzük egyszerre. A Bevándorlási Hivatal honlapján frissített információk szerint az úgynevezett DSP-nél el lehet intézni az egészet. Imádom ezeket a rövidítéseket, de ennél csak az angol rangok még viccesebbek: Districts Superintendents of Police (Kerületi Rendőrfőnök). Megkértem a munkahelyem HR-es kollégáját, hogy derítsen ki minden részletet. Kiderült, hogy Valsadba kell elmenni, mert az a körzet központja, ahol Vapi van. Átnézték a papírjaimat, minden rendben volt, de hiába a szépen kitöltött formanyomtatvány a Bevándorlási Hivatal oldaláról, ők adtak egy másikat. A két papír nagyjából hasonló volt a korábbihoz, csak még egyéb hivatali ügyek intézésére is jó volt.

Judit jelentkezésének határideje szombaton járt le, ezért nem volt sok választásunk, el kellett menni Valsadba a héten. Telefonon előre leegyeztette kollégánk az ügyintézővel az időpontot, megkapta tőle a tételes listát a szükséges dokumentumokról. A dolgot kicsit nehezítette, hogy a rendőrfőnök nem mindig volt bent, és az ő aláírása kellett a végén.
Szerdán mint egy titkárnő vagy egy órán keresztül fénymásoltam a különböző igazolásokat, formanyomtatványokat és útleveleket. Mivel a jelentkezés időpontja és hivatala megváltozott az én esetemben, ezért szinte az összes dokumentumot újra kellett készíteni. És mindenből három fénymásolat, mert különböző helyekre küldik szét. Olyan 50 oldalt tett ki kettőnk regisztrációs aktája.

Csütörtökön délután annak ismeretében mentünk a valsadi körzeti rendőrkapitányságra, hogy nem fogjuk tudni befejezni egy nap alatt a procedúrát. Az aláírós főnökember nem volt bent. Semmi gond, legalább Judit papírjait átadjuk, így nem lehet azon vitatkozni, hogy a 14. nap az még határidőn belüli vagy sem.
A rendőrség épülete nem volt igazán különös. Egyszerű, kicsit tágasabb terekkel, és helyi viszonylatban feltűnően tiszta volt. Itt senki sem mer köpködni vagy szemetelni. Egy kanapén üldögélve várakoztunk kb. tíz percet, amíg előkerült az ügyintéző. Az irodájába belépve egy kisebb időutazás vette kezdetét azokba az időkbe, amikor még a britek uralták Indiát. A berendezés nagyon egyszerű volt: jobbra két lemezszekrény és egy kisebb asztal állt a falnál. Balra egy fából készült több polcos állvány volt, ami tele volt pakolva különböző kopott aktákkal és papírkupacokkal. Mindegyik át volt kötve zsinórral. Az egyszerű szerkezetű faasztal mögött egy igen régies kinézetű, szintén fa karosszék volt, benne párnával, hogy mégis kényelmesebb legyen. Mi a papírnehezékek és csengő alatt sorakozó aktákkal telerakott dolgozóasztal másik oldalán, két műanyag karosszékben foglaltunk helyett. Kollégám egy ideig udvariasan álldogált, majd az ügyintéző intésére közelebb húzott egy fémvázas széket, és arra ült. Ő volt a tolmácsunk, mert az illető értett angolul, de hindiül beszélt egész végig.


Átadtuk az útleveleinket, amiket alaposan áttanulmányozott. Próbálta nevünket és a Budapest szót helyesen kimondani. Megkérdezte, hogy mit jelent a Judit név, illetve, hogy a Miklós a nevemben középső név-e, vagy édesapám neve, mert itt az utóbbi a szokás. Miután ezeket rendben találta, átadtuk a két vaskos fénymásolatköteget. Minden papírt alaposan elolvasott, megszámolta, hogy megvan-e az összes fénymásolat, és külön kisebb kupacokba válogatta ezeket. Megállapította, hogy nekem bizony büntetést kell fizetni először.
Az egyik lemezszekrényből elővett egy kosárnyi különböző alakú pecsétet. Kicsit kotorászott az egyik irattartóban, és négy formanyomtatványt vett ki. Ezeket nagyon akkurátusan próbálta párosával összerendezni. A fény felé fordította, és úgy igazgatta. Miután megtalálta a megfelelő pozíciót, két-két gombostűvel összefogatta a papírokat. Elővett egy féltve tárolt indigót, majd nekiállt kitölteni a nyomtatványokat. Hamarosan végzett ezzel, kicsit kotorászott a pecsétek között, majd két stemplivel végig nyomdázta mindegyik lapot. Átadta ezeket a kollégámnak, és elmagyarázta, hogy először ezt kell befizetni, és csak utána lehet szó az én regisztrálásomról. Judit részére nem kellett semmit sem befizetni, de a papírok elkészítéséhez valami bűvös ok miatt szükséges volt otthagyni az útlevelet, pedig volt róla három fénymásolat is. Egyikünk sem értette ezt igazán, pláne, hogy az enyémet visszaadták. A kollégám megnyugtatott, hogy egy napnál tovább nem kell nélkülöznie. Persze nem volt választásunk, de talán a rendőrségen nem fog elkeveredni.
Ennyi volt első próbálkozásra a regisztráció Valsadban. Illedelmesen elköszöntünk, majd közösen visszaautóztunk Vapiba.

Péntek késő délután csöngött a telefonom, a HR-es kollégám hívott. Tudunk-e most menni, mert bent van a főfelügyelő, és akkor aláírná a papírunkat. Előző nap próbáltuk kipuhatolni, hogy szükséges-e a jelenlétünk ehhez, de sajnos nem úszhattuk meg az újabb látogatást. Gyorsan beugrottunk a kocsiba, és már indultunk is. Alig, hogy kiértünk Vapiból, az autópálya bedugult. Nagyon jó, pont erre volt most szükségünk! Így nem fogunk félórán belül megérkezni. Lépésben haladtunk olyan tíz percen keresztül, mire kiderült, hogy az egyik kereszteződés az oka mindennek. Ugyanis szinte közvetlenül az út mellett egy vasúti átjáró sorompója zárva volt. Miután kikeveredtünk innét, már sima volt a hátralévő húsz kilométeres utunk, Judit fényképezett közben, és néha ijedezett, hogy miként közlekednek a helyiek.

A rendőrség épületében felszaladtunk a már ismert irodához, még pár papírt alá kellett írnunk, mert vagy lemaradt a fénymásolatról, vagy a fénymásolatot hitelesítettük ezzel. Mivel késtünk, ezért kérdéses volt, hogy fogadnak-e még ma. Délután ötig van ügyintézés, mi olyan tíz perccel a vége előtt estünk be. Oké, minden papír kész, büntetés befizetve, irány a főember irodája. Az ügyintéző vezetésével egy szintet lementünk, ahol egy sokkal rendezettebb folyosóra értünk. Az ajtók és zárak is jelezték, hogy itt fontos ember dolgozik. Egy egyszerű kanapéval berendezett várószobába ültettek le bennünket. Pár perc múlva intettek, hogy mehetünk, fogadnak így öt óra után is.
Egy elegánsabb, tisztább és rendezettebb irodába léptünk. Az egyik sarokban egy akvárium volt, benne kifejezetten sok hallal. A plafon szegélye elegáns rózsaszínre volt festve, gondolom a főrendőr lelkivilágát fejezte ki. A hatalmas tömörfa íróasztal mögött egy nagyon elfoglaltnak tűnő ember irogatott. Az asztalt fedő üveglap alatt a körzetének térképe volt. Köszöntünk illendően, de egy árva hang sem hagyta el a száját. Ránk sem nézett, csak intett, hogy foglaljunk helyet. Egyből tudtuk, hogy a helyi szemétdomb kakasával van dolgunk. Az ügyintéző elérakta az összekészített aktákat, amikben korábban bejelölte az összes helyet, ahol alá kell írnia. Először Judit aktáját fejezte be, szinte bele se olvasott, úgy írta alá. Az enyémben még ellenőrzött valamit, majd hirtelen rámnézett, és megkérdezte, hogy jól érezzük/érzem-e magunkat/magamat itt (az angol nyelv sajátossága miatt ez egy mondatból nem derült ki). Udvariasan válaszoltam, hogy természetesen. Pár pillanat múlva végzett is a szignózással. Köszönés, távozás, ismét nem nézett ránk, nem köszönt. Hiába, a rang itt a lenézéssel, semmibevevéssel együtt jár. Nekünk taszító volt, Judit eléggé kiakadt erre vagyis azon, hogy őt levegőnek nézte, még csak rá se nézett, de a helyieknek ez rendben van. Hiszen ez az ember a DSP, és ő egy valaki! Olyan alázattal tudják kimondani ezeket a rangokat, vagy a rövidítésüket, mint egy szent szöveget.

Még volt némi papírigazgatás az ügyintézőnél, majd kaptunk egy-egy kupacot ezekből. Tudatta velünk, hogy a végső hazautazás előtt jelentkezni kell a repülőjeggyel nála, és akkor annak alapján majd lezárja az aktánkat. Rendben, akkor majd találkozunk.

Olvadás

A szokásos hétvégi mosás kifejezetten csendesnek tűnt a földszintről figyelve. Eléggé hangosan tud elindulni a centrifugálás, de ez valahogy csak nem akart megtörténni az elmúlt két órában. Gondoltam, hogy megnézem mégis mi jót csinál a mosógép.
Néma csönd és sötétség, ez volt a helyzet. Na, megint valami kontakthiba van a konnektor kapcsolójában. Volt már ilyen, nem gondoltam volna, hogy bármi más lehet. Persze hiába kapcsolgattam a gép nem akart beindulni. Ekkor tűnt fel, hogy az a kopottas doboz, amibe be van építve a csatlakozó, ennek a kapcsolója és a biztosíték, mint ha kicsit égett lenne egy részen. Nem emlékeztem, hogy ez valami régi sérülés, vagy most lett ilyen.

Hamar kiderült, hogy teljesen friss a dolog. A biztosítékot kihúztam, és annak a fele bent is maradt a foglalatban. Szépen kiolvadt az egész. Ezt persze sikerült úgy tennie, hogy a jelenleg használhatatlan lett teljesen. Kicsit gondban voltam, hogy akkor most miként fogjuk használni a mosógépet. Itt ugyanis két fő típusa van a földelt csatlakozóknak: van a normál, amit könnyedén lehet bárhol használni, és van a 16 A-es marha nagy dugasz, amit csak speciális, biztosítékkal ellátott konnektorba lehet csatlakoztatni. Felnéztem, és legnagyobb meglepetésemre abban az apró fürdőben volt még két ilyen doboz. Sőt, az egyik automata megszakítóval volt felszerelve. Ez még manapság sem annyira elterjedt, amit nem nagyon értek.


A gép eddig jól elvan, nem vágta le az automatát.

A találkozás

Ma megtörtént. Hogy végre, azt nem mondanám. Mindketten tudták, hogy be fog következni. Tudta jól, bár bízott benne, hogy nem lesz megrázó. A körülményekhez képest tényleg nem volt az, egész jól reagált. Ebédidő körül járt. A mindig elegáns fehér felsőjét viselte. Lépcsőn felfelé haladva látta meg a fakó, kissé kopottas barna ruháját. Egy pillanatra ledermedt, a másik nem is foglalkozott vele. Dermedtsége pár pillanaton belül elmúlt, és sikoltva rohant le a földszintre. A barnaruhás nem is sejtette, hogy ez a találkozás végzetes lehet.

Így történt ma Judit első találkozása egy kissé megtermett indiai csótánnyal. Egy perc múlva a papucsomról kellett lekaparni a hívatlan vendéget.

Húsvét-Holi

Idén kifejezetten érdekes, hogy egyszerre ünnepelt itt szinte minden vallási közösség. Ezen a hétvégén volt a Húsvét, és a hinduk a Holi fesztivált tartották. Egyik kollégámtól még azt is megtudtuk, hogy a muzulmánoknak és a pársziknak is van valamiféle ünnepük most.
Mi inkább maradtunk a jól bevált otthoni szokásnál. Pénteken húsmentes napot tartottunk, ami itt nem okozott túl nagy nehézséget. Szombaton gyorsan kitakarítottuk a lakást. Jó, helyi viszonylatban voltunk gyorsak. Csak kényelmesen, nem kapkodva. Ebben a melegben még megártana. Apropó meleg: most még nagyon kellemes, 30-35 °C körüli nem túl párás nyári idő van. Szóval a húsvéti takarítás után kellett valami ünnepi vacsorát készíteni. Mivel nem láttunk Mumbaiban húsvéti sonkát, ezért beértük valami más hazai ízzel. Egész jól sikerült a csirke brassói, amit némi telefonos segítséggel főztünk (csak nem kéne elrontani azt a nehezen beszerzett csirkehúst). Az ilyen vegetáriánus vidékeken tudja csak igazán értékelni az ember az ilyen falatokat.
Az ünnepi menühöz ünnepi ital is volt. Még a múlt héten, amikor Judit csomagjára vadásztunk, vettünk Mumbaiban egy üveg indiai fehérbort. Nashik környéken kezd kialakulni egy jelentősebb borvidék, onnan származott ez is. A helyi borászok főként francia szakemberekkel társulnak, és tanulják el a szakmát, így reménykedhettünk valami finomabb nedűben. A kiválasztott Sauvignon Blanc kemény 690 Rs-t (kb. 2900 Ft) kóstált, és ez még az olcsóbbak közül volt! Maharashtra államban, de főként Mumbaiban nagyon drága az alkohol. A bor tényleg finom, bár nem volt igazán könnyű.

A helyiek ünneplését inkább kihagytuk szombaton. A Holi fesztivált hívják még színek ünnepének is. Ilyenkor különböző színes porokat dobálnak és kennek egymásra az emberek, vagy vízipisztollyal fröcskölik egymást. Persze abból is színezett víz jön. Úgy gondoltuk, hogy hiába titulálják vízfestéknek ezeket, inkább nem kockáztatunk. Reggel valaki kopogott, de nem nyitottunk ajtót. Jobb az óvatosság. Ahogy vasárnap sok embert elnéztem, ezek a porok nem igazán jönnek le olyan könnyedén. Szinte minden harmadik ember valamilyen rózsaszínes-zöldes árnyalatokban tündökölt. Valakinek a keze, valakinek a haja volt ilyen.
Vasárnap délutánt Damanban töltöttük egy medence partján. Pechünkre valaki kitalálta, hogy ideje lenne betartani az előírt nyitva tartási rendet: 8:30-13:30 és 15:30-18:30. Mi sikeresen délután kettőkor érkeztünk. Beiktattunk egy ebédet, ami tökéletesen kitöltötte a várakozást. Ma a medencepartján mindent lehetett volna csinálni, csak pihenni nem. Mindig mire kicsit elbóbiskoltam volna, valaki ugrott egy embertelen hasast, és kifröccsenő víz felriasztott.

Sajnos itt a Húsvét hétfő nem munkaszüneti nap, így mi holnap már megyünk dolgozni. A sonkát megpróbáljuk valami otthonról hozott konzervverzióval pótolni majd. Legalább az illúzió meglegyen.

A fejlődő Vapi

Az utóbbi hetekben helyi viszonylatban látványosnak nevezhető fejlődésnek indult Vapi. Ez a következőkben nyilvánult meg:

A monszun óta, ami szeptember végén ért véget, eléggé lassan haladtak az elmosott utak javítgatásai. A nagyobb szakadékokat már betömték, de a kisebb féltengelytörő kátyúk még okoztak bőven kellemetlen pillanatot. Nem több mint két nap alatt egy brigád úthengerestül végigjárta az utcákat, és rendbetettek mindent. Persze nem valami tartós megoldással, mert a következő monszunban ismét kimoshatja az eső, kijárhatja a sok teherautó, és akkor lehet mindent kezdeni elölről. Tuti biznisz! Csak azt tudnám, hogy erre miért kellett majdnem fél évet várni? Mindenesetre a munkavégzés gyorsasága, mármint az után, hogy hozzáfogtak végre lenyűgözően gyors volt.

A másik beruházás a Damant az autópályával összekötő úton az eddigi útszéli hangulat-neonfény helyett a középső, betonból készült sávelválasztóra villanyoszlopokat szerelése. Ehhez persze kellett egy kicsit fúrni-faragni. Az útra nem kevés betontörmelék került minden egyes tervezett pózna magasságában. Mindenki az éles köveket kerülgette legalább egy hétig. Az aszfaltot több helyen kisebb-nagyobb árkokkal látták el, mert valahol a kábeleket is át kéne vezetni. De sebaj, ha elkészül, lesz végre szép neonfényes villanyoszloppal díszített sugárút is. Ahol persze továbbra is országúti fényszóróval jön majd szembe mindenki.

A harmadik fejlesztés a közlekedés rendjét hivatott javítani. Van Vapiban több olyan útkereszteződés, ahol eléggé könnyen ki tud alakulni kaotikus helyzet. A megoldás igen egyszerű és gazdaságos. Ütött-kopott, horpadt hordókat lefestenek fehérre, és köralakban elrendezik a kereszteződés közepén, és már készen is van a körforgalom. Többé nem lesz már komolyabb dugó, csak éppen a forgalommal szembe hajtanak be a kocsik és teherautók, mert ugye arra rövidebb az út, mint körbe.

Judit kalandos érkezése

Végre megérkezett Judit. Két hónapot töltöttem el idén egyedül Vapiban, de ez bőven elég is volt. A helyi történéseket sokkal könnyebb elviselni, ha van kivel megosztani azokat. Na de nem is India lenne, ha minden simán ment volna!

Péntek éjjel fél kettőkor érkezett a gépe. Satish-szal, a sofőrrel, már késő délután megérkeztünk Mumbaiba. Én még meglátogattam egy fotósvásárt, ami igazából említésre sem volt méltó, bár Balázs kérésének eleget téve megnéztem, megtapogattam, hogy milyen egy Nikon D3. Este még bevásároltam pár szükséges dolgot, majd kicsit pihentem az éjjeli találkozó előtt a céges vendégházban.
Időben kiértünk, még volt fél órám a gép landolásáig. Örömmel tapasztaltam, hogy szépen fejlődik a reptér érkezési szintje is, és valamiért nincs akkora tumultus, mint ami szokott lenni. Végül tíz perccel korábban megérkezett a frankfurti járat. Befurakodtam a tömegbe, hogy könnyebben meglásson majd Judit, ha kilép az épületből.

Szépen lassan érkeztek is az emberek, néha voltak üres időszakok, de alapvetően nem izgultam. Tudtam, hogy három csomagot kell összevárnia, esetleg még van kilépéskor átvilágítás, szóval nem két perc lesz, hogy kijusson. Azért, amikor már negyven perce leszállt a repülője, és egyre kevesebb ember bukkant fel a kapuban, kezdtem kicsit aggódni. Lehet, hogy szegény fennakadt valami ellenőrzésen, és egy büdös kukkot nem ért a helyi hadarásból? Talán nem kellett volna hoznia azt a két kis rúd szalámit? Hívom a telefonján, semmi. Bent eléggé rossz egy-két helyen a térerő, így inkább küldök sms-t.
Eltelt már majdnem egy óra. Az izgalomtól, és valószínűleg az ebédre elfogyasztott goai rák currytől jellemzően indiai jellegű mozgolódást tapasztaltam a hasam környékén. Nem, nem mozdulhatok el! – magyaráztam magamnak. Aztán megakadt a szemem a váró mellékhelyiségén. A reptér érkezési része olyan, hogy egy hosszú folyosón jön végig az utas, majd beér egy terembe, ahol a korlát mögött is lehet várni rájuk. Ez fizetős rész, 60 Rs-ért kell a belépőt megvenni. Nem maradt más választásom, odaszaladtam a kis fülkéhez, megvettem a jegyet, és bementem a váróba. Onnan be lehet látni azt a hosszú folyosót, amin végig kell jönnie minden érkezőnek. Mosdó látogatást villámsebességgel megejtettem. Mikor kijöttem, már sikerült telefonon elérnem: elveszett az egyik csomag, most a reklamációs pultnál van.

Már részben megnyugodva vártam további félórát, mire megjött Judit egy indiai reptéri alkalmazott társaságában. Vigyáztam a megérkezett csomagokra, amíg ő elintézte a végső papírmunkát. A mellettem álldogáló két indiai lánytól megtudtam, hogy az ő édesanyjuk is Frankfurton keresztül utazott, de neki az összes feladott csomagja lemaradt a járatról.
Bő két órás reptéri várakozás után végre eljutottunk a kocsihoz, és Judit elmesélte az egész procedúrát. Kiderült, hogy legalább harminc ember járt hozzá hasonlóan. Nem nevezném fényesnek a frankfurti reptér pénteki teljesítményét. A körülményes papírmunka után kapott 8000 Rs kártérítést, ami arra is jó volt, hogy szombaton vegyünk pár ruhát neki. Mert persze melyik csomagot nem rakták át? Azt, amiben az összes ruhája volt! Sajnos elfeledkezett arról, hogy legalább egy váltást más táskába pakoljon.

A reptéren megnyugtatták, hogy látják a rendszerben a csomagját, és a másnapi géppel fog érkezni. Meg persze ki is fogják hozni Vapiba. Ebben nem nagyon hittünk, mert mégiscsak vasárnapról lett volna szó. Tegnap reggel kilenckor elindultunk kocsival a reptérre. Viszonylag simán átverekedtem magam kisebb-nagyobb teherautó csoportosulásokon az autópályán, és olyan fél tizenkettőkor be is értünk Mumbaiba. Már a városba bevezető Western Express Highway-en voltunk, amikor csöngött a telefonom. Egy helyi szám volt az, Judit vette fel, mert én pont egy dugóból próbáltam kikavarodni. A Lufthansatól keresték, az éjjel megérkezett a csomagja, és már útnak is indították Vapi felé. Hihetetlen! Valami itt gyorsan és azonnal működik?! A gond csak az volt, hogy nem tudunk hazaérni és átvenni. Judit kérte, hogy hívjanak vissza minket tízperc múlva, és addig találunk valami alternatív kézbesítési címet Vapiban. Felhívtam a főnökömet, és megkértem, hogy hagy adjuk meg az ő címét. A visszahívás az indiai tízpercbe telt, azaz olyan bő fél órába. Már javában megérkeztünk a bevásárlóközpontba, amikor csörgött a telefonom. Persze mindez akkor történt, amikor Judit a mosdóban volt, és nála volt a pontos cím és elérhetőség. Sikerült időben kijönnie, és megadtuk minden adatot. Este hat körül értünk ismét Vapiba. A fárasztó út után még egy angolul nem tudó szolgálóhölggyel is megküzdöttünk, és sikerült végre megkapnunk a hiányzó csomagot. Gondos kezek még Frankfurtban befóliázták, és ahogy otthon kiderült, semmi sem hiányzott belőle.

Még a vegyes ágyas pálinka gyümölcságyon is sikeresen túlélte a kicsit hosszúra sikerült utazást.

Napi karikatúra

Pár nappal ezelőtt volt a Times of India honlapján ez a rajz. Ha valaki látott már olyan híreket, ahol képviselők verekedtek össze valahol egy távoli országban, akkor az el tudja képzelni a helyi viszonyokat. Csak az ütésváltás hiányzik időnként.
A két szereplője a Delhiben lévő Parlament előtt sétál, ami tényleg egy stadionra hasonlít kívülről.

Nemzeti tragédia #2

Lesújtott Indiára az újabb nemzeti tragédia. Most nem a krikett sportot érte nagy csapás, hanem a gyeplabda szakágat. A chilei kvalifikációs tornán Angliától (pfuj, gyarmatosítók!) kapott ki a csapat, és így lecsúszott az idei pekingi olimpiáról. Nyolcvan(!) év után először nem lesznek ott az indiaiak! Tényleg meglepő hír, még ha nem is érdekel ez a sport.

A reakciók érdekesek voltak: a csapat edzője egyből lemondott, és hangsúlyozta, hogy komoly gondok vannak az utánpótlás-nevelése terén. Több pénzt és energiát kéne arra fordítani. Jó lenne ilyet a fociról hallani otthon!
A szövetség elnöke nem akar lemondani, bár sokan várják tőle. Még a sportért felelős minisztert is szekálták, hogy miért nem mozdítja el a IHF (Indiai Gyeplabda Szövetség) elnökét. Mert nincs jogköre hozzá, ilyen egyszerű ez.

De a legjobb ismét a hírcsatorna volt. Mivel a gyeplabda a második nemzeti sportnak tekinthető, ezért utánajártak, hogy tényleg az-e. Igen egyszerű kérdést tettek fel a járókelőknek: soroljon fel öt gyeplabda játékost. Semmi. Egy fickó tudott öt-hat nevet mondani, mindenki más azzal védekezett, hogy krikettet követi. Lehet, hogy tényleg rossz embereket emeltek ki a tömegből. De az is elképzelhető, hogy messze lemaradva van a második helyen ez a sportág.

Egyébként kicsit zavaró, hogy angolul simán hockey-nak hívják, amiről nekem mindig a jégkorong ugrik be. Persze az ice-hockey, de mindegy.

Krisna-lázálom

Eddigi egyik legrosszabb éjszakám volt az éjjel. Miután két napig takarítottam a házat, nevezzük éves nagytakarításnak, eléggé kifáradtam. Gondoltam végre időben lefekszem, olvasgatok egy kicsit, és jól kialszom magam. Az első kettővel nem is volt gondom.
Egy otthonról hozott krisnás könyvet olvastam. India rejtett kincsei a címe. Egész érdekes, sok képpel illusztrálva, de kicsit nehezen olvasható a sok idegen, szanszkritből magyarosított kifejezés miatt. Elolvastam pár rövidebb fejezetet, majd úgy gondoltam, hogy ideje pihenni.

Erről a szomszédok másként gondolkodtak. Fél tizenkettőkor iszonyatos hangzavarral érkezett haza az egyik család. Mindig abban a pillanatban kellett valamelyik kisgyereknek beleordítania az éjszakába, amikor már majdnem elaludtam. Kicsit később még az utolsó hangos dalolás volt soron a szomszédos rendezvényközpontban. Nemsokára hazaért a másik szomszéd is, aki úgy parkolt le a kocsijával, hogy sikerült műanyagtöréshez hasonló hangot produkálnia. Mindezt az ablakom alatt, ahol a kocsibeállón parkolok. Lehet, hogy megtörte az autóm lökhárítóját?! Egyből kiugrottam megnézni mi történt. Szerencsére semmi, de jobb volt leellenőrizni, mivel a szűk utcában történő megforduláshoz feltolatnak oda a többiek. Olyan egy óra körül meg artikulálatlan óbégatásra ébredtem. Hogy ki volt az, arról fogalmam sincs, de nem kizárt, hogy valaki igencsak felöntött a garatra. Ami itt nem lehetetlen, de eléggé ritka.

A meg-megszakított álmok eléggé zavarosak, kissé lázálomszerűek voltak. Amit este olvastam keveredett a hétköznapi valósággal. Istenségek, szentemberek, furcsa szankszrit szavak tűntek fel. Amikor az éjszaka közepén ebből az álomból leizzadva felébredtem fájt mindenem. Kíváncsiságból megmértem a lázamat. Hőemelkedésem volt. A szobámba visszatérve vettem csak észre, hogy elképesztő meleg van ott. A légkondit beindítva ledöbbentem: 29 fok volt éjjel kettőkor! Nem csoda, hogy ennek a két dolognak a hatására ilyeneket álmodtam!

De azért egy időre félreteszem azt a könyvet, kicsit sok volt ez most. Nem hiszem, hogy Krisna életének és munkásságának megismeréséhez ilyen tortúrákon kéne keresztülmennem.

Utcakutyák

Me reggel ledöbbentem egy friss hír hallatán:
Srinagarban, Jammu & Kashmir nyári fővárosában a hatóságok közel 200 000(!) kóbor kutyát készülnek megölni sztrichninnel. Pontosabban ezek utcakutyák, mert nem kóboroltak el sehonnan. A tömeges irtás mellett azért döntöttek, mert kezelhetetlenné vált a helyzet. A kutyák naponta harminc-negyven embert harapnak meg. Ez még magában nem lenne nyomós érv, de sajnos jelentős részük veszettséggel fertőzött.
A nyilatkozó szakértő szerint a világon ötvenötezer ember hal meg veszettségben évente, és ebből, most kapaszkodjon mindenki, harmincegyezren csak Indiában. A tervezett intézkedés ellen természetesen a helyi állatvédők tiltakoznak, bár eddig eléggé halkan.

Hogy is mondta Gandhi: "Egy társadalom civilizációja lemérhető abból, ahogyan az állataival bánik."

Félhomály

Tegnap este lépek be az ajtón, és reflexszerűen kapcsolnám fel a csodás neonvilágítást a nappaliban. Semmi. Kapcsolom a sima lámpát. Kicsit haloványan, de világít. Á, biztos csak amiatt érzem félhomálynak a fényt, mert a neon nem ég. Valami tönkrement: vagy a fénycső vagy a gyújtószerkezet. Semmi gond, mindkettő van itthon. Mennék be a konyhába, nyomom az ottani neon kapcsolóját. Semmi. Ezt már nem hiszem el! Kizárt dolog, hogy egyszerre adják meg magukat. Itt valami nem stimmel: a mikro órája nem világít, de a konnektor biztosítéka világít, vagyis feszültség alatt van. Nyitom a hűtőt, világít az izzó, de mint egy gyertya. Megnézem a konyhai lámpát, ami egy 100 W-os izzó. Ha a tizednyi teljesítménnyel felért az, amit produkált, akkor sokat mondok. Körbejárom a lakást, és sorra próbálom a kapcsolókat. Az eredmény eléggé érdekes: az összes energiatakarékos izzó kvázi jól teljesít, a normál típusúak alig világítanak, a neonok nem működnek, a ventilátorok egy kapkodó csiga sebességével forognak.
Mi a fene van itt? Alacsony lenne a feszültség? Én el nem kezdem tölteni a laptopomat így! Elég volt, hogy októberben a vonaton tönkrement valami hasonló miatt az adapterem. Inkább felhívom apámat, a család egyetlen villamosmérnökét. Megerősítette a gyanúmat. A miértet kicsit hiba volt megkérdeznem, mert a Kandón tanult villamosságtan már nem tegnap volt, de azért próbáltam ismét megérteni. Pláne, hogy azokról az órákról inkább a Bogdán tanár úr rekeszizmot igénybevevő történetei maradtak meg, nem a csillag-deltakapcsolás részletei.

Ez a minimális áram is elment fél óra múlva, és legalább tízperc után lett csak ismét világosság. Akkor már a maga teljességében.