Judit kalandos érkezése
Végre megérkezett Judit. Két hónapot töltöttem el idén egyedül Vapiban, de ez bőven elég is volt. A helyi történéseket sokkal könnyebb elviselni, ha van kivel megosztani azokat. Na de nem is India lenne, ha minden simán ment volna!
Péntek éjjel fél kettőkor érkezett a gépe. Satish-szal, a sofőrrel, már késő délután megérkeztünk Mumbaiba. Én még meglátogattam egy fotósvásárt, ami igazából említésre sem volt méltó, bár Balázs kérésének eleget téve megnéztem, megtapogattam, hogy milyen egy Nikon D3. Este még bevásároltam pár szükséges dolgot, majd kicsit pihentem az éjjeli találkozó előtt a céges vendégházban.
Időben kiértünk, még volt fél órám a gép landolásáig. Örömmel tapasztaltam, hogy szépen fejlődik a reptér érkezési szintje is, és valamiért nincs akkora tumultus, mint ami szokott lenni. Végül tíz perccel korábban megérkezett a frankfurti járat. Befurakodtam a tömegbe, hogy könnyebben meglásson majd Judit, ha kilép az épületből.
Szépen lassan érkeztek is az emberek, néha voltak üres időszakok, de alapvetően nem izgultam. Tudtam, hogy három csomagot kell összevárnia, esetleg még van kilépéskor átvilágítás, szóval nem két perc lesz, hogy kijusson. Azért, amikor már negyven perce leszállt a repülője, és egyre kevesebb ember bukkant fel a kapuban, kezdtem kicsit aggódni. Lehet, hogy szegény fennakadt valami ellenőrzésen, és egy büdös kukkot nem ért a helyi hadarásból? Talán nem kellett volna hoznia azt a két kis rúd szalámit? Hívom a telefonján, semmi. Bent eléggé rossz egy-két helyen a térerő, így inkább küldök sms-t.
Eltelt már majdnem egy óra. Az izgalomtól, és valószínűleg az ebédre elfogyasztott goai rák currytől jellemzően indiai jellegű mozgolódást tapasztaltam a hasam környékén. Nem, nem mozdulhatok el! – magyaráztam magamnak. Aztán megakadt a szemem a váró mellékhelyiségén. A reptér érkezési része olyan, hogy egy hosszú folyosón jön végig az utas, majd beér egy terembe, ahol a korlát mögött is lehet várni rájuk. Ez fizetős rész, 60 Rs-ért kell a belépőt megvenni. Nem maradt más választásom, odaszaladtam a kis fülkéhez, megvettem a jegyet, és bementem a váróba. Onnan be lehet látni azt a hosszú folyosót, amin végig kell jönnie minden érkezőnek. Mosdó látogatást villámsebességgel megejtettem. Mikor kijöttem, már sikerült telefonon elérnem: elveszett az egyik csomag, most a reklamációs pultnál van.
Már részben megnyugodva vártam további félórát, mire megjött Judit egy indiai reptéri alkalmazott társaságában. Vigyáztam a megérkezett csomagokra, amíg ő elintézte a végső papírmunkát. A mellettem álldogáló két indiai lánytól megtudtam, hogy az ő édesanyjuk is Frankfurton keresztül utazott, de neki az összes feladott csomagja lemaradt a járatról.
Bő két órás reptéri várakozás után végre eljutottunk a kocsihoz, és Judit elmesélte az egész procedúrát. Kiderült, hogy legalább harminc ember járt hozzá hasonlóan. Nem nevezném fényesnek a frankfurti reptér pénteki teljesítményét. A körülményes papírmunka után kapott 8000 Rs kártérítést, ami arra is jó volt, hogy szombaton vegyünk pár ruhát neki. Mert persze melyik csomagot nem rakták át? Azt, amiben az összes ruhája volt! Sajnos elfeledkezett arról, hogy legalább egy váltást más táskába pakoljon.
A reptéren megnyugtatták, hogy látják a rendszerben a csomagját, és a másnapi géppel fog érkezni. Meg persze ki is fogják hozni Vapiba. Ebben nem nagyon hittünk, mert mégiscsak vasárnapról lett volna szó. Tegnap reggel kilenckor elindultunk kocsival a reptérre. Viszonylag simán átverekedtem magam kisebb-nagyobb teherautó csoportosulásokon az autópályán, és olyan fél tizenkettőkor be is értünk Mumbaiba. Már a városba bevezető Western Express Highway-en voltunk, amikor csöngött a telefonom. Egy helyi szám volt az, Judit vette fel, mert én pont egy dugóból próbáltam kikavarodni. A Lufthansatól keresték, az éjjel megérkezett a csomagja, és már útnak is indították Vapi felé. Hihetetlen! Valami itt gyorsan és azonnal működik?! A gond csak az volt, hogy nem tudunk hazaérni és átvenni. Judit kérte, hogy hívjanak vissza minket tízperc múlva, és addig találunk valami alternatív kézbesítési címet Vapiban. Felhívtam a főnökömet, és megkértem, hogy hagy adjuk meg az ő címét. A visszahívás az indiai tízpercbe telt, azaz olyan bő fél órába. Már javában megérkeztünk a bevásárlóközpontba, amikor csörgött a telefonom. Persze mindez akkor történt, amikor Judit a mosdóban volt, és nála volt a pontos cím és elérhetőség. Sikerült időben kijönnie, és megadtuk minden adatot. Este hat körül értünk ismét Vapiba. A fárasztó út után még egy angolul nem tudó szolgálóhölggyel is megküzdöttünk, és sikerült végre megkapnunk a hiányzó csomagot. Gondos kezek még Frankfurtban befóliázták, és ahogy otthon kiderült, semmi sem hiányzott belőle.
Még a vegyes ágyas pálinka gyümölcságyon is sikeresen túlélte a kicsit hosszúra sikerült utazást.
Péntek éjjel fél kettőkor érkezett a gépe. Satish-szal, a sofőrrel, már késő délután megérkeztünk Mumbaiba. Én még meglátogattam egy fotósvásárt, ami igazából említésre sem volt méltó, bár Balázs kérésének eleget téve megnéztem, megtapogattam, hogy milyen egy Nikon D3. Este még bevásároltam pár szükséges dolgot, majd kicsit pihentem az éjjeli találkozó előtt a céges vendégházban.
Időben kiértünk, még volt fél órám a gép landolásáig. Örömmel tapasztaltam, hogy szépen fejlődik a reptér érkezési szintje is, és valamiért nincs akkora tumultus, mint ami szokott lenni. Végül tíz perccel korábban megérkezett a frankfurti járat. Befurakodtam a tömegbe, hogy könnyebben meglásson majd Judit, ha kilép az épületből.
Szépen lassan érkeztek is az emberek, néha voltak üres időszakok, de alapvetően nem izgultam. Tudtam, hogy három csomagot kell összevárnia, esetleg még van kilépéskor átvilágítás, szóval nem két perc lesz, hogy kijusson. Azért, amikor már negyven perce leszállt a repülője, és egyre kevesebb ember bukkant fel a kapuban, kezdtem kicsit aggódni. Lehet, hogy szegény fennakadt valami ellenőrzésen, és egy büdös kukkot nem ért a helyi hadarásból? Talán nem kellett volna hoznia azt a két kis rúd szalámit? Hívom a telefonján, semmi. Bent eléggé rossz egy-két helyen a térerő, így inkább küldök sms-t.
Eltelt már majdnem egy óra. Az izgalomtól, és valószínűleg az ebédre elfogyasztott goai rák currytől jellemzően indiai jellegű mozgolódást tapasztaltam a hasam környékén. Nem, nem mozdulhatok el! – magyaráztam magamnak. Aztán megakadt a szemem a váró mellékhelyiségén. A reptér érkezési része olyan, hogy egy hosszú folyosón jön végig az utas, majd beér egy terembe, ahol a korlát mögött is lehet várni rájuk. Ez fizetős rész, 60 Rs-ért kell a belépőt megvenni. Nem maradt más választásom, odaszaladtam a kis fülkéhez, megvettem a jegyet, és bementem a váróba. Onnan be lehet látni azt a hosszú folyosót, amin végig kell jönnie minden érkezőnek. Mosdó látogatást villámsebességgel megejtettem. Mikor kijöttem, már sikerült telefonon elérnem: elveszett az egyik csomag, most a reklamációs pultnál van.
Már részben megnyugodva vártam további félórát, mire megjött Judit egy indiai reptéri alkalmazott társaságában. Vigyáztam a megérkezett csomagokra, amíg ő elintézte a végső papírmunkát. A mellettem álldogáló két indiai lánytól megtudtam, hogy az ő édesanyjuk is Frankfurton keresztül utazott, de neki az összes feladott csomagja lemaradt a járatról.
Bő két órás reptéri várakozás után végre eljutottunk a kocsihoz, és Judit elmesélte az egész procedúrát. Kiderült, hogy legalább harminc ember járt hozzá hasonlóan. Nem nevezném fényesnek a frankfurti reptér pénteki teljesítményét. A körülményes papírmunka után kapott 8000 Rs kártérítést, ami arra is jó volt, hogy szombaton vegyünk pár ruhát neki. Mert persze melyik csomagot nem rakták át? Azt, amiben az összes ruhája volt! Sajnos elfeledkezett arról, hogy legalább egy váltást más táskába pakoljon.
A reptéren megnyugtatták, hogy látják a rendszerben a csomagját, és a másnapi géppel fog érkezni. Meg persze ki is fogják hozni Vapiba. Ebben nem nagyon hittünk, mert mégiscsak vasárnapról lett volna szó. Tegnap reggel kilenckor elindultunk kocsival a reptérre. Viszonylag simán átverekedtem magam kisebb-nagyobb teherautó csoportosulásokon az autópályán, és olyan fél tizenkettőkor be is értünk Mumbaiba. Már a városba bevezető Western Express Highway-en voltunk, amikor csöngött a telefonom. Egy helyi szám volt az, Judit vette fel, mert én pont egy dugóból próbáltam kikavarodni. A Lufthansatól keresték, az éjjel megérkezett a csomagja, és már útnak is indították Vapi felé. Hihetetlen! Valami itt gyorsan és azonnal működik?! A gond csak az volt, hogy nem tudunk hazaérni és átvenni. Judit kérte, hogy hívjanak vissza minket tízperc múlva, és addig találunk valami alternatív kézbesítési címet Vapiban. Felhívtam a főnökömet, és megkértem, hogy hagy adjuk meg az ő címét. A visszahívás az indiai tízpercbe telt, azaz olyan bő fél órába. Már javában megérkeztünk a bevásárlóközpontba, amikor csörgött a telefonom. Persze mindez akkor történt, amikor Judit a mosdóban volt, és nála volt a pontos cím és elérhetőség. Sikerült időben kijönnie, és megadtuk minden adatot. Este hat körül értünk ismét Vapiba. A fárasztó út után még egy angolul nem tudó szolgálóhölggyel is megküzdöttünk, és sikerült végre megkapnunk a hiányzó csomagot. Gondos kezek még Frankfurtban befóliázták, és ahogy otthon kiderült, semmi sem hiányzott belőle.
Még a vegyes ágyas pálinka gyümölcságyon is sikeresen túlélte a kicsit hosszúra sikerült utazást.
posted by ip at
18:10
