A legmeredekebb szakasz

Akkor jöjjön a legmeredekebb szakasz: az út Udaipurba

A terv az volt, hogy Jaisalmerből kora reggel megérkezünk Jodhpurba, és onnan indulunk majd tovább Udaipur felé. A nehézséget az okozta, hogy a térképen jelölt vasútvonalak ellenére nincs közvetlen járat a két város között. Talán csak olyan, amire külföldi nem fog felülni, mert tényleg fapados, nincs helyfoglalási lehetőség, és annyian utaznak, ahányan felférnek. Kerülővel el lehetett volna jutni, de azzal rengeteg idő ment volna el. Így maradt a tényleg utolsó megoldás: busz. Az indiai közlekedési „morálról” és az utak helyzetéről már sokat írtam. Így talán mindenki érti, hogy miért nagyon-nagyon bátor vállalkozás buszra ülni hosszabb távon.
A buszjegyet még pár nappal korábban a jodphuri szállásunkon sikerült megvenni. Rendes társaság volt, mert mindent elintéztek, csak fizetnem kellett a végén. Összesen 320 Rs (kb. 1600 Ft) volt kettőnknek a jegy az ötös és hatos számú ülésre. Lélekben már készültünk, mert azt előre tudtuk, hogy nem légkondicionált a jármű. Ez az információ azzal volt egyenértékű, hogy a szokásos városok közt közlekedő, igen érdekes fajta járművünk lesz. Ennek a felépítése a következő: az utastér magasan van, de mint később kiderült, nem azért, mert csomagtartó van lent. Talán ott vannak lent a potyautasok/csempészáru/mókusok kerékkel/kis indusok, akik hajtják a buszt. A busz emeletes, de senki ne gondolja, hogy bármi köze is van az európai megoldásokhoz. Itt ez azt jelenti, hogy lent ülések vannak, fent meg kis fülkék, ahová létrán kell felmászni. Ülni csak gyerekek tudnak benne, mindenki más csak feküdni! Na jó, azért annak is van ablaka.

Jodhpurban a vasútállomásról a volt szállásunkra siettünk. A gyalog is öt percre lévő hotelhez egy erőszakos riksás vitt el, mert az ötrúpiás (25 Ft!!!) viteldíjra azért nem mondtam nemet. Minden extra díj nélkül kaptunk egy üres szobát, ahol lezuhanyozhattunk, majd egy gyors reggeli után (ehhez nem volt rossz háttér, ahogy jön fel a Nap, és megvilágítja a jodphuri erődöt) már indultunk is a „buszállomásra”. Ez nem volt más, mint egy kis utazási iroda: egy pult a garázsboltban, pár fontos ember, egy telefon. Több külföldi is topogott ott az út szélén, így megnyugodtam, hogy nem csak mi vagyunk ilyen bátrak. Kis késéssel, de még egész pontosan befutott a buszunk. Rohamoztunk, hogy lehetőleg ne a tetőre kerüljön fel a csomagunk. Na ekkor derült ki, hogy a tervezők valahogy elfeledkeztek arról az apróságról, hogy lentre csomagtartókat tervezzenek. A busz farában volt egy nagyobb, de az összes külföldi hátizsákkal volt, és egy indiai család rengeteg bőrönddel (ez is tipikus!), így oda nem került be a miénk. Az oldalsó meg annyira kicsi volt, hogy erről is lemaradtunk. Az igazán antipatikus buszkísérő mint egy kiskirály rendezkedett, és mutogatta, hogy vigyük fel a csomagot. Így történt meg az, hogy Judit hátizsákjára egy szimpatikus indiai srác vigyázott, mert a főmitugrálsz mellé préselte be. Az enyém a folyosóra félig kilógva utazott, és egész úton fogni kellett, hogy el ne dőljön. Nem volt gond, hogy légkondi nélküli volt a járat. Hideg levegő helyett az út pora, és egy ideig a busz függönye jött az arcomba. A busz minden várakozás ellenére nagyon gyors volt. Talán túlságosan is. A féket nem igazán ismerte a sofőr. Helyette ment a szokásos kombináció: padlógáz és duda. Én egy kis résen kiláttam a sofőr mellett, és időnként próbáltam Juditot nyugtatgatni. Talán nem a legjobb mondat volt tőlem, amikor egy másfél busz széles úton erős fékezés és dudálás után rezignáltan közöltem, hogy „csak egy busz jött szembe”.


Időnként meg-megálltunk, és felvettünk utasokat. Természetesen ez nem mindig kijelölt megállókban történt. Állt pár ember több-kevesebb csomaggal, zsákkal az út szélén, és leintették a buszt, majd bepréselődtek a folyósóra. Az út kétharmada eléggé gyorsan eltelt, és beiktattak egy büfénél egy rövid pihenőt is. A gondok ott kezdődtek, amikor fel kellett kapaszkodni a hegyekbe (a fenti térképen a kacskaringós szakasz). Addig rendben voltak a dolgok, amíg nem jött egy-egy nagyobb teherautó szembe. A lassú kerülgetés után nem igazán bírt az emelkedővel megbirkózni a busz. Volt egy szakasz, ahol majmok rohanták meg a busz. Mint a szafariparkban! A buszkísérő etetni akarta őket (a buszok nyitott ajtókkal közlekednek itt!), de az egyik szemfüles állat az egész zacskót kikapta a kezéből, és elrohant. Talán még meghökkentőbb volt az, amikor valahonnan egy doboz édesség került elő. Két öreg vett belőle először, majd akarták hátraadni. De közben a busz fékezett egyet, és a doboz a földön landolt, és kiborult a tartalma. Nem volt gond, összeszedték, és körbeadták. Kaptunk mi is, megköszöntük, majd egy kis idő múlva az ablakon keresztül távozott a padlót megjárt finomság.

Udaipurba megérkezve kiderült, hogy igen jól jártunk azzal, hogy a mi csomagjaink nem a busz aljában utaztak háromszáz kilométert. Az egyik külföldi párnak a hátizsákjait egybefüggő porréteg borította. A pár női tagja csak széttárt kezekkel állt, és nemigen jutott szóhoz. Kicsit nehezen, de sikerült riksát szerezni, és igen jutányos áron, mint másnap kiderült, elvitt a város belsejében lévő szállásunkra.

A jaisalmeri erőd

Csütörtök reggel az utunk minden fáradtságát kipihenve ébredtünk. A hotel tetőteraszán elköltöttük a bőséges reggelinket. Egy adag elég volt kettőnknek: cornflake, pirítós lekvárral és mézzel, omlett, kávé és narancslé helyett ananászlé. Ez utóbbi a Gabi gyerekfogkrém reinkarnációja ital alakban, ebben biztos vagyok. A tulaj nagyon rendes és kedves volt. Ő az az ember, akit az égiek is vendéglátósnak teremtettek. Mindenkihez volt egy kedves szava, mindig mosolygott, és arról nem is beszélve, hogy nem kellett azért többet fizetni a szállásért, mert a szobában szerettük volna hagyni a csomagjainkat, és az éjjeli elutazás előtt még fürödni akartunk egyet. Miután a hátizsákok ismét tele voltak, az irányt az erőd felé vettük. Kértem, hogy hívjanak riksát (a szállás eléggé távol esett a forgalmas utaktól), de helyette a szállás saját jeepjén vittek el bennünket az erőd bejáratáig. Természetesen ingyen.


Jaisalmeri erőd közelről is lenyűgöző volt: a sivatag színű téglák, sok bástya (99!), amik ott sorakoznak szinte egymásba érve a fal mentén. Ha nem néztem volna az embereket és a feliratokat, hanem csak az építményt, akkor akár egy arab erődnek is gondolhattam volna. A bejutás nem volt egyszerű. Négy kapun keresztül lehet feljutni az erődbe. Az első kettő között a szokásos zsibvásár, olasz étterem (Little Italia; a finnyásabb turistáknak), rajasthani nők, akik a Nyugati aluljárójához kísértetiesen hasonlító stílusban árulják az ékszereket: egyet vegyél ötvenért, majd fél perc múlva már ugyanabból hatot akar eladni egy százasért. Akció az van, mindenki láthatja. A negyedik kapun átjutva a következő feladat az önjelölt idegenvezetők lerázása (komolyan, mint egy akadályverseny). Itt nem találkoztunk felkent, fényképes igazolvánnyal rendelkező emberkékkel, de olyannal igen, aki a következőket közölte velünk: a templomok már zárva vannak az erődben (ez igaz, mert csak egy-két órára lehet turistáknak látogatniuk), és a maharadzsa palotájába meg ne menjünk be, mert ugyanazt fogjuk látni, mint Jodhpurban (jah, csak mintha más lenne a palota meg a kilátás), és egyébként is, a belépő 500 Rs lesz két főre, míg ő potom 100 Rs-ért körbe vezet minket az erődben (ahol minden zárva van, ugye). Sikeresen levakartam a palit, és bementünk a palotába.

Igen, tényleg annyi volt a belépő, mint amit mondott, de ismét kaptunk ilyen gépi idegenvezetőt (jobb szó eddig nem jutott eszembe). Az időnkét hullámokban megjelenő kisebb-nagyobb indiai családokat sikerült magunk elé engednünk. Így nyugodtabban lehetett nézelődni és képeket készíteni. Az épület és a kiállított tárgyak nem igazából hasonlítottak azokra, mint amiket két nappal korábban láttunk. Még jó, hogy nem hagytuk magunkat! A kis, zegzugos folyosókról egyik rejtett udvarról a másikra lehetett átjutni úgy, hogy közben az utunk lefelé és felfelé vitt. Egyik percben még egy kisebb udvaron voltunk, pár perc múlva már egy folyósról letekintve láthattuk ugyanazt a helyet. Kicsivel később meg lentebbről jöttem rá, hogy ott, két emelettel fentebb voltam korábban. Az erkélyek faragásai, a kissé omladozó bástyák, a fülhallgatóból szóló érdekes történetek az uralkodókról és a palota hétköznapi életéről, látni a teraszokról, hogy még manapság is van élet a falakon belül, és mindehhez a szikrázó kék ég olyanná tette a helyet, mint amit csak éppen pár napja hagytak el azok, akik építették. Jaisalmerben az erőd az egyetlen látványosság. A legtöbben innen kimennek a sivatagba tevegelni. De ezek a több százéves falak még mindig hirdetik, hogy Bombay fellendülése előtt erre vezetett az út Európa felé, és a hely igazi virágzó oázis volt a homoksivatag szélén.
Több órás sétálgatás után kikeveredtünk az épületből. Ekkora a delikvenseket vadászó idegenvezetők helyét a békésen kérődző tehenek vették át. A késői ebédet egy, az útikönyvem által javasolt Little Tibet nevű helyen akartuk elfogyasztani. Még az erőd tetőteraszáról meg is láttuk a helyet, de már Free Tibet néven futott. Oké, akkor keressük meg. Fordultunk kettőt, haladtunk pár métert, és ott volt a felirat és a nyíl, hogy erre tessék haladni szabad Tibet irányába! Kicsit bizonytalanul léptem be a közel másfél méter széles helyre. A helyiség felét egy pult foglalta el, amin egy munkában megfáradt ember aludt. A szakács hátranézve intett, hogy felfelé menjünk. A fedett terasz erős túlzással is igen szerényen volt berendezve. Különböző műanyagszékek és pár ütött-kopott asztal közül lehetett választani. Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy inkább ne ott együnk, de három fehér lány is ott ebédelt, ezért nem lehetett olyan rossz a hely. A tányérjaik üresek voltak már, tehát a kaja is ehető. Tényleg az volt, és csak remélhettük, hogy semmi bajunk nem lesz másnapra. Amíg mi ott üldögélünk egy idősebb pár bukkant fel a lépcsőn. Ők azzal a lendülettel fordultak is vissza, ahogy meglátták a teraszt. Ebédelés közben jöttünk csak rá, hogy nem ezt a helyet láttuk a palota tetejéről, hanem azt, amit a Lonely Planet is írt. Meg kell hagyni, ügyes húzás ugyanazt a nevet adni az éttermednek, mint egy felkapottnak. Pláne, ha még útba is esik a nevesebb felé. Nem hinném, hogy lenne kapcsolat a két hely között, mert a másik hely távolról is jobban nézett ki, mint ez.

Amikor az erődből kifelé jöttünk ismét próbálkoztak az árusok, de már kevésbé agresszívan. Kinéztünk a könyvből egy édességes boltot, ahol ezüsttel borított tipikus indiai finomságokat akartunk venni. Ha valaki a könyv alapján megtalálja, annak gratulálok! A térkép által jelölt helyen nem is volt ilyen bolt, sőt az egész utcában sem. Később ugyan találtunk egyet, de az nem az volt. Mindegy, vettünk pár darabot, hogy majd később megesszük. Az eladó akkurátusan be is csomagolta egy újságpapírba. Mivel más helyre nem tudtuk elrakni, ezért a fotóstáskám egyik elkülönített rekeszébe tettem el. Csak a szállásunkon derült ki, hogy az egyik igen sok szirupot tartalmazott, ami sikeresen kifolyt, és kissé eláztatta a táskámat. Szerencsére nem okozott nagyobb gondot.

A szállás tulaja, Mr. Fifu nagyon rendes volt, mert megengedte, hogy a szobában hagyjuk a bepakolt hátizsákunkat, és indulás előtt zuhanyozhattunk is. Ezt mind úgy, hogy a szobát már kitakarították, mert következő nap újabb vendég jön. „Cserébe” csak annyit kért, hogy az egyik internetes szállásfoglaló/értékelő oldalon véleményezzük a vendégházát, mert még magyarok eddig talán egyszer jártak nála, és nincs kishazánkból értékelés.
Háromnegyed tizenegyre kiértünk a vasútállomásra, ahonnan félórával később indult az éjszakai vonat, ami visszavitt minket Jodhpurba. Először utaztunk harmadosztályon, de természetesen légkondicionált kocsit volt ez is. A másodosztálytól pár dolog különbözteti meg: az alvószekciókat nem választja el függöny; négy helyett hatan alszanak egy ilyen szekcióban, de ugyanúgy ketten a folyosó másik oldalán; a légkondi nem olyan bivalyerős (ami nem gond); nincs angol wc, csak medvetalp; nem adnak pokrócot, csak lepedőt; és nincs olvasólámpa az ülő- és fekvőhelyekhez. Éjjeli utazásokra teljesen megfelel, ha a folyosó mellé sikerül helyet foglalni. Nekünk szerencsére odaszólt a jegyünk. Az út eseménytelen volt, jól lehetett aludni. Reggel fél hatkor begördültünk Jodhpurba, és kezdetét vette utazásunknak legmeredekebb szakasza…

Ahogy ígértem korábban, bepótolom a beszámolókat. A gép egy új adapternek köszönhetően meggyógyult. Szépen jönni fognak sorba az élményeink.

Vis Major

Elnezest kerek mindenkitol, de a technika ordoge nagyon elbant velem. A laptopom, amirol irom ide a torteneteket le akar merulni, es a tolto ugy tunik meghalt (beke poraira). Tovabba meg netre sem tudok kapcsolodni, ezert maradt a "netkavezos" megoldas.

Az utazas tortenetet leirom amint eletre tudom ismet lehelni a gepemet (remelem a jovo heten).

Út Jaisalmerbe

Szerda kora reggel kimentünk Jodhpurban a vasútállomásra. Elvileg 5:50-re volt kiírva a vonat érkezése Delhi felől, és menetrend szerint 6:20-kor kellett volna Jaisalmer felé indulnia. A pályaudvar lassan ébredezik: az állomásépület lépcsőin és csarnokában emberek félálomban a csupasz kövön, családok üldögélnek leterített pokrócokon, a peronon mindenkinek teát próbálnak eladni a mozgóárusok, a samosa és egyéb olajban sült finomságok első adagjai reggelire elkészülnek. A vonatunk indulása már eleve késést mutatott, mire kiértünk: 6:35. Oké, akkor várjunk a peronon. A vonatunk végül komótosan háromnegyed hét után begördült. Egész könnyen megtaláltuk a kocsinkat, ami ismét A1-es jelzésű volt, de a kiírás kicsit elbizonytalanított több európai utast. A kocsi száma egy fémtáblán van kiírva, de ez most inkább hasonlított az A11-re. Mivel sok légkondis (értsd: üvegablakkal rendelkező) kocsi nem volt a vonaton, ezért bíztunk a szerencsénkben. Az indulás végül negyed nyolc utánra tolódott ki. Azzal a tudattal vágtunk neki a háromszáz kilométeres útnak, hogy jelentős késéssel fogunk megérkezni Jaisalmerbe.

Útközben a táj gyorsan változott: a félsivatagos környezet hamar átváltott homokdűnékbe, a tehenek helyett inkább a tevék jelentek meg. Időnként a vonat megállt rövidebb időre kisebb állomásokon. Néha olyan helyen is, ami a menetrendben nem is volt jelölve. Végül Jaisalmerbe tízperces késéssel érkeztünk. Rájöttem, hogy errefelé a menterend csak arra jó, hogy tájékoztasson arról, mikor jár arra nagyjából vonat.

Az állomáson kb. harminchat fok száraz meleg fogadott minket. Na ilyet még nem tapasztaltam Indiában! Az állomásépületéből kilépve látni lehetett a szállások embereit, akik táblákat felmutatva várták a vendégeiket. Azokat, akik megpróbálták a még szállással nem rendelkező külföldieket elcsípni, a rendőrök kergették meg husángokkal. Futott az összes abban a pillanatban, amikor a husáng lendült a levegőbe. A mi szállásunkról is vártak bennünket, de kicsit várni kellett a jeepre. A vendégház (Fifu Guesthouse) tulajdonosa felhívott, és elnézést kért a várakozásért. Az is nagyon kedves gesztus volt tőle, hogy nevünkön köszöntött, amikor megérkeztünk. A szoba, amit korábban kiválasztottunk nem okozott csalódást. A homokkőből készült falak, az ablakos ülőfülkék, a rajasthani mintázatú textíliák és díszpárnák hűen visszaadták a környék hangulatát. A hotel tetőteraszáról zavartalan kilátás nyílt a jaisalmeri erődre, ami mint egy csatahajó emelkedik ki a sivatagos környezetből. Az egész délutánt a koránkelés fáradtságának kipihenésével töltöttük. Az erődöt csak másnap vettük be. De erről majd legközelebb, mert lassan indul az éjjeli vonatunk vissza Jodhpurba, ahol reggel buszra szállunk, és Udaipur felé vesszük az irányt.

Első napok: Vapi-Vadodara-Jodhpur

Persze az túl egyszerű és jó lett volna, ha úgy vágunk neki az utazásnak, hogy kipihentek vagyunk, reggel nem kell rohanni, és mindent elpakoltunk, amire szükségünk van. Természetesen a készülődés vasárnap este rendesen éjjelbe nyúlt, reggel nem nagyon akartam tudomást venni az ébresztőről, és pár kisebb dolgot sikerült Vapiban hagyni (persze ezeket lehet az első boltban pótolni, ahogy azt meg is tettük Jodphurban).
Vapiból Vadodaraba eseménytelen volt az út a Shatabdi Expressen. Kivételesen időben érkezett, és meglepő módon tizenöt perccel hamarabb értük el Vadodarát. A várost igazából csak azért látogattuk meg, mert tökéletes arra, hogy beszerezzünk pár ruhadarabot és egyéb dolgot, ami jól jöhet az utazáskor. Így tettem szert egy Berlitz-féle Hindi „szólalj meg” könyvre. Majd meglátjuk, hogy volt-e értelme beszerezni.

Vadodarából, ahol már az álmosság miatt eléggé nehezen viseltük magunkat, a vonatunk este fél nyolckor indult. Sikeresen kiváltottuk a csomagmegőrzőben hagyott hátizsákjainkat, majd várakozó pozíciót vettünk fel a kettes vágány mellett, ahová a vonatunk volt kiírva. Sajnos a kocsik várható elhelyezkedését csak későn közölték, így volt egy futásom a peron egyik végébe, hogy megtaláljam az A1 jelű kocsit. Az A1 jelentheti azt is, hogy 2. osztályú légkondicionált kocsi, amit pluszban csatoltak a vonatra, mert sok volt az utas. Igen, de melyik végére, mert középen nem jelölte a kijelző?! Szerencsére a jó vége mellett döntöttem, és utána már nyugodtan mehettünk oda a csomagokkal.
Maga a 2. osztály teljesen megfelelő az utazásra. A „fülkékben” (ezeket függönnyel lehet elszeparálni) négyen ülnek, vagy alszanak (kettő lent, kettő fent), és a folyosó másik oldalán is van két személynek hely egymással szemben, majd a két ülést összehajtják, fentről lehajtanak egy másik ágyat, és már kész is a két ágy éjjelre. Na, mi egy ilyen helyre kaptunk a jegyünket. Felszállás után pár perccel hozták az ágyneműt és a párnákat, majd a gyors ágyazás után nem kellett egyikünket sem ringatni. Egész nagy volt a csend és a nyugalom, jól lehetett aludni. Bár nem a legkényelmesebb, de alvásra még pont megfelelt ez a megoldás.

Reggel hét órakor gördült be a vonatunk (Suryanagari Express – ezt tessék elsőre kimondani) Jodphurba. A szállást már előre lefoglaltam emailben, így kiküldtek egy embert, aki elvitt minket a közeli hotelbe (Govind Hotel). A szállás nagyon egyszerű, de ami a lényeg, hogy tiszta, az ágy kényelmes, és van légkondi a szobában. A szálloda portáján eddig három különböző emberrel beszéltem (köztük a tulajjal), és tényleg a legtermészetesebb volt számukra a kedvesség és az, hogy mindenben mosolyogva segítenek.

Délután felkerekedtünk megnézni Jodhpur látványosságát, a Meherangarh-erődöt. Az erőd eléggé impozáns látványt nyújtott már a vasútállomásról nézve, ahogy a város fölé magasodik. Meredek falaival uralja a kék város látképét. Feljutni sokkal egyszerűbb riksával, mint gyalogszerrel. A hotelből kilépve egyből meg is talált minket egy fuvaros, akivel rövid alkudozás után sikerült reális viteldíjban megállapodnunk. Hihetetlen élmény egy indiai városon keresztülhajtani riksával. A látótered kissé beszűkül a jármű alacsony felépítménye miatt, és előre is csak a sofőr válla mellett, felett lehet kilátni. Az elsuhanó forgalom, tehenek, utcagyerekek, kisebb-nagyobb jelenetek a boltokban, mint sok-sok rövid National Geographic vágókép jelenik meg az utas szeme előtt. Ezeket a képeket nézve lassan a város fölé kerültünk, az erőd egyre hatalmasabb lett, és kezdett szemünk elé tárulni az a kép, amiből megértettük, hogy miért is hívják Jodphurt kék városnak.

Az erőd, ami a mai napig a már jogaitól megfosztott, de még mindig nagy tiszteletnek örvendő maharadzsa tulajdona, nagyon szép állapotban volt belülről. A nem túl drága belépőhöz (250 Rs/fő, kb. 1250 Ft) adtak egy virtuális idegenvezetőt, ami a nyakunkba lógott. Az egyes látványosságoknál a kiírt számot a készülékbe beütve érdekes történeteket lehetett hallani. (Aki tudja, hogy magyarul mi az audio guide megfelelője, az szóljon!). Ezért nekem letétbe kellett adnom a jogosítványomat (az útlevelemet mégsem fogom).

Az erőd falairól csodás látkép tárult elénk a sok lapos tetős, kékre festett házakról, valamint a várostól kissé távolabb fekvő Umaid Bhawan palotáról. Több kapun, és meredek úton (azért olyan meredek, hogy harci elefánttal ne lehessen betörni ostromkor) lehetett feljutni a palotához. Több teremben kiállítást rendeztek be: régi szablyákból, késekből, elefánthátra szerelhető ülőalkalmatosságokból, és gyaloghintókból van nagyobb gyűjteménye a ház urának. Több terem régi pompájában díszelgett, másokból meg lenyűgöző kilátás nyílt a városra és az erőd többi részére is. Hosszan sétáltunk a díszes termeken, gazdagon díszített árnyas udvarokon és szellős teraszokon keresztül. Végül egy kisebb udvaron véget ért a séta, és meglepő módon ott kaptam vissza a letétbe helyezett jogosítványomat. Természetesen kifelé menet még betereltek bennünket a souvenireket áruló boltba. Sikerült egy szép rajzzal gazdagodva, és némi készpénzzel megfogyatkozva (szigorúan alkudozás után) távoznunk.

A szállásra ismét motoros riksával mentünk, mondhatni már eléggé rutinosak voltunk a viteldíj és a cím leegyeztetésében. Sikerült szerezni a szállásadók segítségével buszjegyet Jodhpurból Udaipurba, amire majd pár nap múlva lesz szükségünk. Vacsoránkat a kis szállodánk tetőteraszán berendezett étteremben fogyasztottuk el, majd eléggé későn, a hátizsákok ismételt bepakolása után sikerült négy órát aludni, mert másnap kora reggel indult a vonatunk Jaisalmerbe. De erről majd holnap írok.

Cikk

Ma jelent meg a Totalcar oldalán a következő szórakoztató írás az indiai közlekedésről:

Az indiai autóipar mérnökszemmel

Olvassátok el, nagyon jó!

Kihagyás és utazás

Elnézést minden kedves rendszeresen olvasótól, de az elmúlt szűk egy hétben nem volt sok kedvem írni. Történt ugyanis, hogy az "izgalmas" hétvégi események után (kerti slag vásárlása, ami meglepő módon rózsaszín volt, valamint egy hátulról majdnem a kocsimba csúszó mikrobusz) sikerült hétfőre valami kórságot összeszednem. Eléggé zavaró volt ismét, hogy a tünetek hasonlítottak az influenzára. Itt inkább a malária produkál ilyeneket, mert az előbbi ritkább. Szóval jártam orvosnál, és kiderült, hogy elkaptam egy fertőzést, aminek eléggé sokan alászaladtak itt már. Állítólag ez annak köszönhető, hogy az esős évszak után jön a "hideg" évszak a maga harminc fokával. Ezt a jó kis hőemelkedéssel és fejfájással járó nyavalyát sikerült nagyjából mára kihevernem.

De van szerencsém bejelenteni, hogy végre egy kicsit meg fogom ismerni Indiát! Ugyanis hétfőtől két héten keresztül Judittal utazgatni fogunk. Az útvonal a következő lesz:

Vapi - Jodhpur (a kék város) - Jaisalmer (csodás erőd és sivatag) - Udaipur (egy gyöngyszem) - Agra (Taj Mahal) - Delhi (csak megalszunk) - Goa, Calangute beach (tengerpart, pálmafák stb.) - Mumbai




Igyekszem útközben is írni a blogba, és sok-sok képet készíteni. Addig kérnék egy kis türelmet.

Maradok tisztelettel:

Mr. Piter

Mr. X

Tegnap az Indexen megjelent egy rövidhír arról, hogy oktatási miniszterünk Indiában járt. A hír igazából nem érdekes, de a cím mosolyogtató: Hiller Indiában csak Dr. István.
Nem arról van szó, hogy nem tudnák az itteniek, hogy melyik a vezetéknevünk, csak ők Mr/Ms/Mrs/Dr + keresztnéven szólítják a külföldieket. Szerintem eléggé közvetlen és barátságos szokás. Az összes otthoni kollégára itt így hivatkoznak, kivéve egyre. Talán az ő esetében megkeveredtek, hogy melyik is lehet a keresztneve.
A másik aranyos a munkahelyemen az, amikor új, eddig az indiai kollégáknak ismeretlen magyar személynek kell levelet írniuk, és kérdezik tőlem, hogy az illető férfi-e vagy nő?

Gandhi Jayanti

Ma, október másodikán van Gandhi születésnapja. Természetesen ünnep Indiában, de nem munkaszüneti nap. A világ másik fele meg pár hónapja a béke és erőszakmentesség napjának nyilvánította ezt a napot.
Reggel természetesen már a hírekből ömlött, hogy Mahatma így, Bapu úgy (indiai beceneve) meg Gandhiji amúgy (ez a -ji dolog, meg a bai a név után nagyon elismerő megszólítások közé tartozik). Szokás szerint beleolvastam a mai hírekbe is. Kérdés: az idióta újságíró, mint egyetemes, a világon mindenhol ismert állatfaj benne van Brehm - Állatok világa kötetében? Ünnepek környékén valahogy mindig előbújnak a setét odúkból, és világraszóló baromságokat kiáltanak bele a világba. Itt ez valahogy így történt:

Az egyik azon kesereg, hogy még mindig életben van az a passzus Indiában, ami tiltja a Ghandi-sapka hordását börtönökben. Még 1916-ban hozták ezt a rendeletet a mocskos, kizsákmányoló, gyarmatosító, büdös angolok (Hofi de jól tudná ezt mondani!), hogy ne hordjanak az elítéltek politikai jelentéssel bíró ruházatot. Kérdem a legnagyobb jóindulattal: mi is történt 1947 augusztus 15-én éjfélkor? Az, hogy megszületett a független India! És volt nektek még egy 1978-as felülvizsgálatotok is a börtönöket érintő szabályokról, és ez bent maradt? Sajnálom, de ti vagytok most a hülyék, és nem az angolok, akik anno ezt a nevetséges rendeletet hozták. Kár fröcsögni akár csak fél mondatban is (ahogy a cikk írója ezt tette), mert ez rátok nézve szégyen!

A másik író az amerikaikon köszörüli a nyelvét. Nem túl nehéz feladat, tudjuk jól. Persze az ízléstelen hirdetéseket, politikusok otromba megjegyzéseit (amit viccnek szántak) vagy a humorista közel sem tréfás megjegyzését joggal lehet és kell is kritizálni. De az egyik megjegyzés nagyon gyengére sikeredett a nagyon büszke szerzőnek. Mahatma Ghandit idézi:
-Mit gondol a nyugati civilizációról?
-Egész jó ötlet.
Tényleg frappáns, annak idején nagyon is jól elhelyezett döfés volt. Írónk szinte fetreng a nevetéstől. Csak szegény annyira korlátolt, vagy csak szimplán csukott szemmel jár 2007-ben, 60 évvel a függetlenség elnyerése után abban az Indiában, ahol gombamód szaporodnak azok a dolgok (McDonald's és MTV-től kezdve az üveg irodaépületeken át egészen a nyugati életformát és stílust hirdető termékekig, műsorokig), amik semmivel sem teszik különbbé, nemhogy nagyobbá Indiát, mint a globalizált világ bármelyik tagját. Ha tőlem kérdeznék meg, hogy mi a véleményem az indiai tisztaság- és rendszeretetről, akkor biztos Ghandi szavaival válaszolnék: jó ötlet.

Sajnos egyik médium sem közölt olyan adatokat, hogy mégis mennyit tudnak a mai fiatalok vagy középkorúak Ghandiról. Gyanítom, hogy az iskolai oktatás ellenére kimerülne a tudás jól bemagolt szlogenben: a nemzet atyja.

Ami viszont a világra nézve szégyen, és igazat adok az indiai CNN (CNN-IBN) riporterének, hogy soha nem kapta meg a Nobel-békedíjat Ghandi. Csak ötször jelölték rá. Nem volt elég.

Gekkóidomár

Voltam én már itt minden: alkoholcsempész, Mr. Piter, fehérmajom. Tegnap este például gekkóidomár voltam. A szobámban lefekvéshez készülődve találkoztam egy közepes méretű (8-10 cm-es) bio-szúnyogírtóval. Szokásos pozícióban, vízszintesen, fejjel kicsit lefelé fordulva figyelt az egyik sarokban. Tényleg nagyon hasznos állat, de ha bezárom a szobám összes létező kijáratát, és a szekrényajtókat is, akkor hol fog kimenni? Ugyanis van olyan része a beépített gardróbnak, ahol találna rést, és eliszkolhatna. Azért ha nem muszáj, akkor nem alszom együtt vele. Nah, kiterelem a fürdőbe, mert pár napja egy bőven nagyobb példányt fél perc alatt betereltem oda, ahol simán megtalálta a rést, és eliszkolt.

Egy ideig a fiatal gekkóval sem volt gondom. Szépen terelgettem a fürdő ajtaja felé. Elég volt ehhez, hogy megközelítsem, vagy tapsoljak egyet. A fürdőajtó elérése ott ütközött nehézségbe, hogy a szekrénysor ajtajának festése eléggé csúszósnak bizonyult neki. Egy kétségbeesett kapálódzás után kb. két méterről majdnem a fejemen landolt, de végül a lábam elé esett egy jól hallható placcsanással. Semmi baja sem lett. Az ajtónál, ami trükkösen egy tükörnek van álcázva a beépített szekrénysorban, ismét problémák akadtak. Sikerült nagy nehezen beirányítani, de ijedtében annyira elkezdett szaladgálni, hogy most fél méterről placcsant a kőre. Majd betalált a fürdőbe, de az istenért nem akart a fal tövétől elmozdulni. Annyira nem, hogy ha akartam volna, akkor meg is foghattam volna kézzel. De inkább egy újságot használtam a terelgetéshez. Egyik ilyen alkalommal új biztos menedéket keresett. Sikerült a papucsom tövét megtalálnia. Annyira lenyugodott, hogy már lökdösnöm kellett, hogy távozzon. Végül a lépcső felé tereltem ki, feladva a fürdőszobai tervet.