A legmeredekebb szakasz

Akkor jöjjön a legmeredekebb szakasz: az út Udaipurba

A terv az volt, hogy Jaisalmerből kora reggel megérkezünk Jodhpurba, és onnan indulunk majd tovább Udaipur felé. A nehézséget az okozta, hogy a térképen jelölt vasútvonalak ellenére nincs közvetlen járat a két város között. Talán csak olyan, amire külföldi nem fog felülni, mert tényleg fapados, nincs helyfoglalási lehetőség, és annyian utaznak, ahányan felférnek. Kerülővel el lehetett volna jutni, de azzal rengeteg idő ment volna el. Így maradt a tényleg utolsó megoldás: busz. Az indiai közlekedési „morálról” és az utak helyzetéről már sokat írtam. Így talán mindenki érti, hogy miért nagyon-nagyon bátor vállalkozás buszra ülni hosszabb távon.
A buszjegyet még pár nappal korábban a jodphuri szállásunkon sikerült megvenni. Rendes társaság volt, mert mindent elintéztek, csak fizetnem kellett a végén. Összesen 320 Rs (kb. 1600 Ft) volt kettőnknek a jegy az ötös és hatos számú ülésre. Lélekben már készültünk, mert azt előre tudtuk, hogy nem légkondicionált a jármű. Ez az információ azzal volt egyenértékű, hogy a szokásos városok közt közlekedő, igen érdekes fajta járművünk lesz. Ennek a felépítése a következő: az utastér magasan van, de mint később kiderült, nem azért, mert csomagtartó van lent. Talán ott vannak lent a potyautasok/csempészáru/mókusok kerékkel/kis indusok, akik hajtják a buszt. A busz emeletes, de senki ne gondolja, hogy bármi köze is van az európai megoldásokhoz. Itt ez azt jelenti, hogy lent ülések vannak, fent meg kis fülkék, ahová létrán kell felmászni. Ülni csak gyerekek tudnak benne, mindenki más csak feküdni! Na jó, azért annak is van ablaka.

Jodhpurban a vasútállomásról a volt szállásunkra siettünk. A gyalog is öt percre lévő hotelhez egy erőszakos riksás vitt el, mert az ötrúpiás (25 Ft!!!) viteldíjra azért nem mondtam nemet. Minden extra díj nélkül kaptunk egy üres szobát, ahol lezuhanyozhattunk, majd egy gyors reggeli után (ehhez nem volt rossz háttér, ahogy jön fel a Nap, és megvilágítja a jodphuri erődöt) már indultunk is a „buszállomásra”. Ez nem volt más, mint egy kis utazási iroda: egy pult a garázsboltban, pár fontos ember, egy telefon. Több külföldi is topogott ott az út szélén, így megnyugodtam, hogy nem csak mi vagyunk ilyen bátrak. Kis késéssel, de még egész pontosan befutott a buszunk. Rohamoztunk, hogy lehetőleg ne a tetőre kerüljön fel a csomagunk. Na ekkor derült ki, hogy a tervezők valahogy elfeledkeztek arról az apróságról, hogy lentre csomagtartókat tervezzenek. A busz farában volt egy nagyobb, de az összes külföldi hátizsákkal volt, és egy indiai család rengeteg bőrönddel (ez is tipikus!), így oda nem került be a miénk. Az oldalsó meg annyira kicsi volt, hogy erről is lemaradtunk. Az igazán antipatikus buszkísérő mint egy kiskirály rendezkedett, és mutogatta, hogy vigyük fel a csomagot. Így történt meg az, hogy Judit hátizsákjára egy szimpatikus indiai srác vigyázott, mert a főmitugrálsz mellé préselte be. Az enyém a folyosóra félig kilógva utazott, és egész úton fogni kellett, hogy el ne dőljön. Nem volt gond, hogy légkondi nélküli volt a járat. Hideg levegő helyett az út pora, és egy ideig a busz függönye jött az arcomba. A busz minden várakozás ellenére nagyon gyors volt. Talán túlságosan is. A féket nem igazán ismerte a sofőr. Helyette ment a szokásos kombináció: padlógáz és duda. Én egy kis résen kiláttam a sofőr mellett, és időnként próbáltam Juditot nyugtatgatni. Talán nem a legjobb mondat volt tőlem, amikor egy másfél busz széles úton erős fékezés és dudálás után rezignáltan közöltem, hogy „csak egy busz jött szembe”.


Időnként meg-megálltunk, és felvettünk utasokat. Természetesen ez nem mindig kijelölt megállókban történt. Állt pár ember több-kevesebb csomaggal, zsákkal az út szélén, és leintették a buszt, majd bepréselődtek a folyósóra. Az út kétharmada eléggé gyorsan eltelt, és beiktattak egy büfénél egy rövid pihenőt is. A gondok ott kezdődtek, amikor fel kellett kapaszkodni a hegyekbe (a fenti térképen a kacskaringós szakasz). Addig rendben voltak a dolgok, amíg nem jött egy-egy nagyobb teherautó szembe. A lassú kerülgetés után nem igazán bírt az emelkedővel megbirkózni a busz. Volt egy szakasz, ahol majmok rohanták meg a busz. Mint a szafariparkban! A buszkísérő etetni akarta őket (a buszok nyitott ajtókkal közlekednek itt!), de az egyik szemfüles állat az egész zacskót kikapta a kezéből, és elrohant. Talán még meghökkentőbb volt az, amikor valahonnan egy doboz édesség került elő. Két öreg vett belőle először, majd akarták hátraadni. De közben a busz fékezett egyet, és a doboz a földön landolt, és kiborult a tartalma. Nem volt gond, összeszedték, és körbeadták. Kaptunk mi is, megköszöntük, majd egy kis idő múlva az ablakon keresztül távozott a padlót megjárt finomság.

Udaipurba megérkezve kiderült, hogy igen jól jártunk azzal, hogy a mi csomagjaink nem a busz aljában utaztak háromszáz kilométert. Az egyik külföldi párnak a hátizsákjait egybefüggő porréteg borította. A pár női tagja csak széttárt kezekkel állt, és nemigen jutott szóhoz. Kicsit nehezen, de sikerült riksát szerezni, és igen jutányos áron, mint másnap kiderült, elvitt a város belsejében lévő szállásunkra.