A jaisalmeri erőd

Csütörtök reggel az utunk minden fáradtságát kipihenve ébredtünk. A hotel tetőteraszán elköltöttük a bőséges reggelinket. Egy adag elég volt kettőnknek: cornflake, pirítós lekvárral és mézzel, omlett, kávé és narancslé helyett ananászlé. Ez utóbbi a Gabi gyerekfogkrém reinkarnációja ital alakban, ebben biztos vagyok. A tulaj nagyon rendes és kedves volt. Ő az az ember, akit az égiek is vendéglátósnak teremtettek. Mindenkihez volt egy kedves szava, mindig mosolygott, és arról nem is beszélve, hogy nem kellett azért többet fizetni a szállásért, mert a szobában szerettük volna hagyni a csomagjainkat, és az éjjeli elutazás előtt még fürödni akartunk egyet. Miután a hátizsákok ismét tele voltak, az irányt az erőd felé vettük. Kértem, hogy hívjanak riksát (a szállás eléggé távol esett a forgalmas utaktól), de helyette a szállás saját jeepjén vittek el bennünket az erőd bejáratáig. Természetesen ingyen.


Jaisalmeri erőd közelről is lenyűgöző volt: a sivatag színű téglák, sok bástya (99!), amik ott sorakoznak szinte egymásba érve a fal mentén. Ha nem néztem volna az embereket és a feliratokat, hanem csak az építményt, akkor akár egy arab erődnek is gondolhattam volna. A bejutás nem volt egyszerű. Négy kapun keresztül lehet feljutni az erődbe. Az első kettő között a szokásos zsibvásár, olasz étterem (Little Italia; a finnyásabb turistáknak), rajasthani nők, akik a Nyugati aluljárójához kísértetiesen hasonlító stílusban árulják az ékszereket: egyet vegyél ötvenért, majd fél perc múlva már ugyanabból hatot akar eladni egy százasért. Akció az van, mindenki láthatja. A negyedik kapun átjutva a következő feladat az önjelölt idegenvezetők lerázása (komolyan, mint egy akadályverseny). Itt nem találkoztunk felkent, fényképes igazolvánnyal rendelkező emberkékkel, de olyannal igen, aki a következőket közölte velünk: a templomok már zárva vannak az erődben (ez igaz, mert csak egy-két órára lehet turistáknak látogatniuk), és a maharadzsa palotájába meg ne menjünk be, mert ugyanazt fogjuk látni, mint Jodhpurban (jah, csak mintha más lenne a palota meg a kilátás), és egyébként is, a belépő 500 Rs lesz két főre, míg ő potom 100 Rs-ért körbe vezet minket az erődben (ahol minden zárva van, ugye). Sikeresen levakartam a palit, és bementünk a palotába.

Igen, tényleg annyi volt a belépő, mint amit mondott, de ismét kaptunk ilyen gépi idegenvezetőt (jobb szó eddig nem jutott eszembe). Az időnkét hullámokban megjelenő kisebb-nagyobb indiai családokat sikerült magunk elé engednünk. Így nyugodtabban lehetett nézelődni és képeket készíteni. Az épület és a kiállított tárgyak nem igazából hasonlítottak azokra, mint amiket két nappal korábban láttunk. Még jó, hogy nem hagytuk magunkat! A kis, zegzugos folyosókról egyik rejtett udvarról a másikra lehetett átjutni úgy, hogy közben az utunk lefelé és felfelé vitt. Egyik percben még egy kisebb udvaron voltunk, pár perc múlva már egy folyósról letekintve láthattuk ugyanazt a helyet. Kicsivel később meg lentebbről jöttem rá, hogy ott, két emelettel fentebb voltam korábban. Az erkélyek faragásai, a kissé omladozó bástyák, a fülhallgatóból szóló érdekes történetek az uralkodókról és a palota hétköznapi életéről, látni a teraszokról, hogy még manapság is van élet a falakon belül, és mindehhez a szikrázó kék ég olyanná tette a helyet, mint amit csak éppen pár napja hagytak el azok, akik építették. Jaisalmerben az erőd az egyetlen látványosság. A legtöbben innen kimennek a sivatagba tevegelni. De ezek a több százéves falak még mindig hirdetik, hogy Bombay fellendülése előtt erre vezetett az út Európa felé, és a hely igazi virágzó oázis volt a homoksivatag szélén.
Több órás sétálgatás után kikeveredtünk az épületből. Ekkora a delikvenseket vadászó idegenvezetők helyét a békésen kérődző tehenek vették át. A késői ebédet egy, az útikönyvem által javasolt Little Tibet nevű helyen akartuk elfogyasztani. Még az erőd tetőteraszáról meg is láttuk a helyet, de már Free Tibet néven futott. Oké, akkor keressük meg. Fordultunk kettőt, haladtunk pár métert, és ott volt a felirat és a nyíl, hogy erre tessék haladni szabad Tibet irányába! Kicsit bizonytalanul léptem be a közel másfél méter széles helyre. A helyiség felét egy pult foglalta el, amin egy munkában megfáradt ember aludt. A szakács hátranézve intett, hogy felfelé menjünk. A fedett terasz erős túlzással is igen szerényen volt berendezve. Különböző műanyagszékek és pár ütött-kopott asztal közül lehetett választani. Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy inkább ne ott együnk, de három fehér lány is ott ebédelt, ezért nem lehetett olyan rossz a hely. A tányérjaik üresek voltak már, tehát a kaja is ehető. Tényleg az volt, és csak remélhettük, hogy semmi bajunk nem lesz másnapra. Amíg mi ott üldögélünk egy idősebb pár bukkant fel a lépcsőn. Ők azzal a lendülettel fordultak is vissza, ahogy meglátták a teraszt. Ebédelés közben jöttünk csak rá, hogy nem ezt a helyet láttuk a palota tetejéről, hanem azt, amit a Lonely Planet is írt. Meg kell hagyni, ügyes húzás ugyanazt a nevet adni az éttermednek, mint egy felkapottnak. Pláne, ha még útba is esik a nevesebb felé. Nem hinném, hogy lenne kapcsolat a két hely között, mert a másik hely távolról is jobban nézett ki, mint ez.

Amikor az erődből kifelé jöttünk ismét próbálkoztak az árusok, de már kevésbé agresszívan. Kinéztünk a könyvből egy édességes boltot, ahol ezüsttel borított tipikus indiai finomságokat akartunk venni. Ha valaki a könyv alapján megtalálja, annak gratulálok! A térkép által jelölt helyen nem is volt ilyen bolt, sőt az egész utcában sem. Később ugyan találtunk egyet, de az nem az volt. Mindegy, vettünk pár darabot, hogy majd később megesszük. Az eladó akkurátusan be is csomagolta egy újságpapírba. Mivel más helyre nem tudtuk elrakni, ezért a fotóstáskám egyik elkülönített rekeszébe tettem el. Csak a szállásunkon derült ki, hogy az egyik igen sok szirupot tartalmazott, ami sikeresen kifolyt, és kissé eláztatta a táskámat. Szerencsére nem okozott nagyobb gondot.

A szállás tulaja, Mr. Fifu nagyon rendes volt, mert megengedte, hogy a szobában hagyjuk a bepakolt hátizsákunkat, és indulás előtt zuhanyozhattunk is. Ezt mind úgy, hogy a szobát már kitakarították, mert következő nap újabb vendég jön. „Cserébe” csak annyit kért, hogy az egyik internetes szállásfoglaló/értékelő oldalon véleményezzük a vendégházát, mert még magyarok eddig talán egyszer jártak nála, és nincs kishazánkból értékelés.
Háromnegyed tizenegyre kiértünk a vasútállomásra, ahonnan félórával később indult az éjszakai vonat, ami visszavitt minket Jodhpurba. Először utaztunk harmadosztályon, de természetesen légkondicionált kocsit volt ez is. A másodosztálytól pár dolog különbözteti meg: az alvószekciókat nem választja el függöny; négy helyett hatan alszanak egy ilyen szekcióban, de ugyanúgy ketten a folyosó másik oldalán; a légkondi nem olyan bivalyerős (ami nem gond); nincs angol wc, csak medvetalp; nem adnak pokrócot, csak lepedőt; és nincs olvasólámpa az ülő- és fekvőhelyekhez. Éjjeli utazásokra teljesen megfelel, ha a folyosó mellé sikerül helyet foglalni. Nekünk szerencsére odaszólt a jegyünk. Az út eseménytelen volt, jól lehetett aludni. Reggel fél hatkor begördültünk Jodhpurba, és kezdetét vette utazásunknak legmeredekebb szakasza…

Ahogy ígértem korábban, bepótolom a beszámolókat. A gép egy új adapternek köszönhetően meggyógyult. Szépen jönni fognak sorba az élményeink.