Első napok: Vapi-Vadodara-Jodhpur

Persze az túl egyszerű és jó lett volna, ha úgy vágunk neki az utazásnak, hogy kipihentek vagyunk, reggel nem kell rohanni, és mindent elpakoltunk, amire szükségünk van. Természetesen a készülődés vasárnap este rendesen éjjelbe nyúlt, reggel nem nagyon akartam tudomást venni az ébresztőről, és pár kisebb dolgot sikerült Vapiban hagyni (persze ezeket lehet az első boltban pótolni, ahogy azt meg is tettük Jodphurban).
Vapiból Vadodaraba eseménytelen volt az út a Shatabdi Expressen. Kivételesen időben érkezett, és meglepő módon tizenöt perccel hamarabb értük el Vadodarát. A várost igazából csak azért látogattuk meg, mert tökéletes arra, hogy beszerezzünk pár ruhadarabot és egyéb dolgot, ami jól jöhet az utazáskor. Így tettem szert egy Berlitz-féle Hindi „szólalj meg” könyvre. Majd meglátjuk, hogy volt-e értelme beszerezni.

Vadodarából, ahol már az álmosság miatt eléggé nehezen viseltük magunkat, a vonatunk este fél nyolckor indult. Sikeresen kiváltottuk a csomagmegőrzőben hagyott hátizsákjainkat, majd várakozó pozíciót vettünk fel a kettes vágány mellett, ahová a vonatunk volt kiírva. Sajnos a kocsik várható elhelyezkedését csak későn közölték, így volt egy futásom a peron egyik végébe, hogy megtaláljam az A1 jelű kocsit. Az A1 jelentheti azt is, hogy 2. osztályú légkondicionált kocsi, amit pluszban csatoltak a vonatra, mert sok volt az utas. Igen, de melyik végére, mert középen nem jelölte a kijelző?! Szerencsére a jó vége mellett döntöttem, és utána már nyugodtan mehettünk oda a csomagokkal.
Maga a 2. osztály teljesen megfelelő az utazásra. A „fülkékben” (ezeket függönnyel lehet elszeparálni) négyen ülnek, vagy alszanak (kettő lent, kettő fent), és a folyosó másik oldalán is van két személynek hely egymással szemben, majd a két ülést összehajtják, fentről lehajtanak egy másik ágyat, és már kész is a két ágy éjjelre. Na, mi egy ilyen helyre kaptunk a jegyünket. Felszállás után pár perccel hozták az ágyneműt és a párnákat, majd a gyors ágyazás után nem kellett egyikünket sem ringatni. Egész nagy volt a csend és a nyugalom, jól lehetett aludni. Bár nem a legkényelmesebb, de alvásra még pont megfelelt ez a megoldás.

Reggel hét órakor gördült be a vonatunk (Suryanagari Express – ezt tessék elsőre kimondani) Jodphurba. A szállást már előre lefoglaltam emailben, így kiküldtek egy embert, aki elvitt minket a közeli hotelbe (Govind Hotel). A szállás nagyon egyszerű, de ami a lényeg, hogy tiszta, az ágy kényelmes, és van légkondi a szobában. A szálloda portáján eddig három különböző emberrel beszéltem (köztük a tulajjal), és tényleg a legtermészetesebb volt számukra a kedvesség és az, hogy mindenben mosolyogva segítenek.

Délután felkerekedtünk megnézni Jodhpur látványosságát, a Meherangarh-erődöt. Az erőd eléggé impozáns látványt nyújtott már a vasútállomásról nézve, ahogy a város fölé magasodik. Meredek falaival uralja a kék város látképét. Feljutni sokkal egyszerűbb riksával, mint gyalogszerrel. A hotelből kilépve egyből meg is talált minket egy fuvaros, akivel rövid alkudozás után sikerült reális viteldíjban megállapodnunk. Hihetetlen élmény egy indiai városon keresztülhajtani riksával. A látótered kissé beszűkül a jármű alacsony felépítménye miatt, és előre is csak a sofőr válla mellett, felett lehet kilátni. Az elsuhanó forgalom, tehenek, utcagyerekek, kisebb-nagyobb jelenetek a boltokban, mint sok-sok rövid National Geographic vágókép jelenik meg az utas szeme előtt. Ezeket a képeket nézve lassan a város fölé kerültünk, az erőd egyre hatalmasabb lett, és kezdett szemünk elé tárulni az a kép, amiből megértettük, hogy miért is hívják Jodphurt kék városnak.

Az erőd, ami a mai napig a már jogaitól megfosztott, de még mindig nagy tiszteletnek örvendő maharadzsa tulajdona, nagyon szép állapotban volt belülről. A nem túl drága belépőhöz (250 Rs/fő, kb. 1250 Ft) adtak egy virtuális idegenvezetőt, ami a nyakunkba lógott. Az egyes látványosságoknál a kiírt számot a készülékbe beütve érdekes történeteket lehetett hallani. (Aki tudja, hogy magyarul mi az audio guide megfelelője, az szóljon!). Ezért nekem letétbe kellett adnom a jogosítványomat (az útlevelemet mégsem fogom).

Az erőd falairól csodás látkép tárult elénk a sok lapos tetős, kékre festett házakról, valamint a várostól kissé távolabb fekvő Umaid Bhawan palotáról. Több kapun, és meredek úton (azért olyan meredek, hogy harci elefánttal ne lehessen betörni ostromkor) lehetett feljutni a palotához. Több teremben kiállítást rendeztek be: régi szablyákból, késekből, elefánthátra szerelhető ülőalkalmatosságokból, és gyaloghintókból van nagyobb gyűjteménye a ház urának. Több terem régi pompájában díszelgett, másokból meg lenyűgöző kilátás nyílt a városra és az erőd többi részére is. Hosszan sétáltunk a díszes termeken, gazdagon díszített árnyas udvarokon és szellős teraszokon keresztül. Végül egy kisebb udvaron véget ért a séta, és meglepő módon ott kaptam vissza a letétbe helyezett jogosítványomat. Természetesen kifelé menet még betereltek bennünket a souvenireket áruló boltba. Sikerült egy szép rajzzal gazdagodva, és némi készpénzzel megfogyatkozva (szigorúan alkudozás után) távoznunk.

A szállásra ismét motoros riksával mentünk, mondhatni már eléggé rutinosak voltunk a viteldíj és a cím leegyeztetésében. Sikerült szerezni a szállásadók segítségével buszjegyet Jodhpurból Udaipurba, amire majd pár nap múlva lesz szükségünk. Vacsoránkat a kis szállodánk tetőteraszán berendezett étteremben fogyasztottuk el, majd eléggé későn, a hátizsákok ismételt bepakolása után sikerült négy órát aludni, mert másnap kora reggel indult a vonatunk Jaisalmerbe. De erről majd holnap írok.