Outsourced

Tegnap volt ismét a tévében az Outsourced című film. Már láttuk korábban, de akkor valamiért nem írtam róla. Nem egy mai produkció, mert 2007-es, de Európában jóformán ismeretlen. Talán a németeknél adták csak mozikban. Szóval itt van ez a film, ami nem szól másról, mint ami a címe: kiszervezés. A fejlett nyugaton a hidegrázást és remegést lehet hozni ezzel minden munkavállalóra. Itt sem történ másként, ugyanis az amerikaiak hazafias kegytárgy-igényét kielégítő cég telefonos központját Seattle-ből Indiába helyezi, és a részlegvezetőnek (Todd) is mennie kell betanítani az új kollégákat.

Hogy milyen a film? Szenzációs! Pláne nekünk, akik már sokszor megélték ezeket a helyzeteket itt. Amint a főszereplő leszáll a gépről Mumbaiban egymást érik a tipikus indiai kalandok: vérszívó taxisok, riksakaland, tömött vonatra futva felugrás, gola (jégkása) evés az utcai árusnál, majd iszonyatos hasmenés, persze papír az sehol, mert itt nem használnak. Emberünket egy fél perc alatt beméri a házinéni jól irányzott kérdésekkel: mennyi idős, nős-e, mennyit keres? Ahogy ez már csak lenni szokott.
Az indiai angolt legjobban a Mr. Todd nevének kiejtés mutatja: Mr. Taad (tád). Van itt egy rövid videó is, amiben összevágták a különböző verziókat.

Ahogy Todd próbálja betanítani a kollégákat, folyamatosan előkerülnek a nyugati és az indiai életfelfogás, munkavégzés és kultúra közötti különbségek. Hogyan magyarázod el egy indiainak, hogy miért jó eladni egy hamburger sűtő-nyomóformát? Egy ideig harcol mindezek ellen a főhős, majd megadja magát, és onnantól kezdve minden jobban megy. Egészen addig, amíg ki nem szervezik az indiai telefonközpontot... Kínába. De a szereplők nincsenek elkeseredve, mert betanultak egy nagy cégnél, és így könnyen találnak majd munkát. Ez egyébként egy az egyben így van a valóságban is.

Kedvenc részem az a visszatérő momentum volt, hogy az újonnan felépült telefonközpont főnöki irodájának nincs meg az az üvegtáblája, ami elválasztja a vezetőt a kollégáktól. Persze már az első pillanattól kezdve ígérik, hogy pár nap és itt lesz. Na, ki találja ki, hogy mikorra lesz meg? Azon a reggelen hozzák a mesterek, amikor már pont bezárták a központot. Nincs is ez másként a mindennapokban.

Hogy mit szóltak a filmhez az indiaiak? Sokan fintorogtak, hogy ők nem ilyenek, és egyébként is a telefonközpontjaik nem ilyenek, mint a filmekben. Jól kiszedték a lényeget ezek a jó humorérzékkel megáldott emberek!

Tényleg ajánlanám mindenkinek a filmet, de sajnos otthon nem lehet DVD-n kapni. Azért egy kis ízelítőnek itt van a film bemutatója. További képek és részletek a hivatalos honlapon: www.outsourcedthemovie.com

Mondtam, hogy ne száguldozz!

Szerintem nem volt olyan ember, aki nem legyintett volna lesajnálóan a Sea Link-et üzemeltető cég vezetőjének megnyilatkozására a hétvégi bemutató előtt. David Coulthard természetesen nem 100 km/h-val kocsikázott végig a hídon, hanem szépen átlépte az előírt nevetséges sebességhatárt. A helyi hírek 260-265 km/h-ról szóltak, ami még mindig nem a maximum, ha egy F1-es autó teljesítményét nézzük.
Még a vasárnapi száguldozás előtt Coulthard közölte, hogy nem tervez többé Indiában vezetni, ezért inkább tövig nyomja majd a pedált. Az esemény után nagyon diplomatikusan a következőt nyilatkozta: "Nagyon megvoltam lepődve, hogy milyen sima volt a híd, jó mérnöki munka" - Egyébként a Sea Link illesztései kirázzák az ember lelkét, ha egy kicsit gyorsabban hajt át rajtuk.

Természetesen megszólalt a helyi közútkezelő is a példátlan incidens után. Mivel az egész világban híre ment a nevetséges sebességkorlátozásnak és annak átlépésének, ezért nem csoda, hogy a megalázott tisztviselő úgy nyilatkozott, hogy a bérleti díjon (2,1 millió rúpia, ami kb. 8,4 millió forint) felüli kauciót nem adják vissza, mert megsértették a szabályokat. A kauciót persze nem ezért fizette a csapat, hanem az esetleges a hídban esett károk megtérítésére. 1,4 millió rúpiáról (5,6 millió forint) van szó, ami elsőre soknak hangozhat, de egy F1-es csapatnak vagy magának a Red Bull cégnek ez kis tétel. Az egészben az a legviccesebb, hogy a közútkezelőnek igazából nincs joga sebességtúllépésért bírságolni, csak a rendőröknek. Ők meg inkább hallgatnak az ügyben, mert vasárnap nem más, mint maga a helyi rendőrfőnök rajtoltatta el a versenyautót.

Mi ebből a tanulság? Nem szabad indiai fontos embert (egyszerű hivatalnoktól felfelé) nyilvánosan porig alázni, mert sokba kerülhet.

Száguldoznánk, száguldoznánk? Ne száguldozz!

Most hétvégén lesz Mumbaiban a Red Bull F1-es csapatnak a promóciós hétvégéje. A rendezvény otthonról már ismerős lehet, ugyanilyet tartottak tavasszal Szegeden, ahol Vettel száguldozott a belvárosban. Nos, itt egy kicsit nehezen lehetne megoldani a belvárosi repesztést, hacsak nem emelik meg a kocsit úgy 10-20 centivel legalább, ha nem többel. Talán még a Marina Drive lenne olyan, ahol el tudnám képzelni az eseményt, mert az még nagyjából jó minőségű, és pár kilométer hosszú egybefüggő ív. Viszont a Red Bull a város legfrissebb csodáját, a Sea Link-et választotta. Ez egy 5,6 kilométer hosszú híd, ami két városrészt, Bandra-t és Worli-t köti össze a tenger felett. Régebben olyan egy órába is telhetett, mire eljutott az ember autóval egyikből a másikba, most már pár perc a hídon keresztül. Ezért, és a megjelenése miatt is olyan nagy attrakció a Sea Link.


A ma reggeli újságban a következő hírre lettem figyelmes - amin annyira leakadtam, hogy egyből blogírásba kezdtem: A versenyautó pilótájának be kell tartani a 100 km/h-ás sebesség korlátozást. Na de mégis miért?! Innentől kezdett még izgalmasabb lenni a hír. A Sea Linken eredetileg 80 km/h-ban maximalizálták volna a sebességet. Miután több dolgot is figyelembe vettek, miszerint szél a tenger felől, monszun miatt csúszós utak és az új aszfalt felülete, lecsökkentették 50 km/h-ra.

A híd Maharasthra állam kezelésében áll, ezért a helyi közútkezelő is nyilatkozott: a híd úgy van tervezve, hogy nem engedhetjük meg a 100 km/h-nál nagyobb sebességet rajta senkinek. Indoklás: mert az íven (a híd két vége hosszú ívben csatlakozik a parthoz) a centrifugális erő (sicc!) hatására a kocsi összetörhetne, és esetleg a tengerbe zuhanna. De ezzel még nincs vége a történetnek!
A hatóságok közölték a Red Bull-al és így David Coulthard-dal, hogy ha átlépi a 100 km/h-t, akkor azért büntetés jár. Éppen ezért sebességmérést terveznek a hétvégi eseményen. Itt dobtam el magam teljesen!

Amikor átadták a hidat, megírták a lapok, hogy pl. filmforgatásra több százezer rúpiáért lehet kibérelni a hidat. Gondolom ebben az esetben is hasonló lesz a tarifa. Kérdésem: Couldhard-nak egy irányba szóló vagy napijegyet kell vennie a Sea Linkre, mert gondolom a bérleti díj ezt nem tartalmazza.
Ha bemérik a Red Bull-t, hogy átlépte az előírt sebességhatárt, akkor motorosrendőr iramodik utána? Milyen rendszámot írnak a büntetésre? Bevonják a F1-es vezetői engedélyét Coulthardnak - vagyis Mr. David-nek? (tételezzük fel, hogy még érvényes) Szondáztatás lesz?

Az a baj, hogy megint magatokból indultok ki! Hogy ti nem tudtok vezetni, és főleg kanyart bevenni, az a baj! Hogy soha nem láttál még F1-es versenyt, az a baj! Hogy azt hiszitek, mindenkinél mindig mindent jobban tudtok, az a baj!

Chennai és Mahabalipuram

A korábban beharangozott másik hétvége története:

Szeptember utolsó hétvégéje is hosszú lett, mert hétfőn volt Dussehra, amikor még a kocsikat is feldíszítik, ezért ez a pár nap is ideális volt egy kisebb kiruccanásra. A terv az volt, hogy Tiborékkal elutazunk péntek este Chennaiba, és a hétvégét ott töltjük, majd hétfőn visszarepülünk Mumbaiba. Sajnos a tervünket keresztülhúzta az, hogy Juditnak családi okok miatt csütörtök éjjel haza kellett utaznia pár napra. Végül csak hárman indultunk útnak délre, az egykor Madras néven ismert városba.

Szombaton kisebb csatározások után végre sikerült egy autót bérelnünk a hotelban. Sofőrünk eléggé érdekesen vezette a dízel Ford Ikont. Az egy dolog, hogy akkor is dudált, amikor senki nem volt a közelben, de az, hogy felgyorsít 70-80 km/h-ra, majd üresbe teszi a váltót és szabadon gurulunk addig, amíg olyan 30-40 km/h-ra nem lassulunk, az eléggé meglepő volt.
Ahogy a fogyasztást néztem, tényleg tudott spórolni így. Így utaztunk Chennaitól olyan 60 km-re délre lévő Mahabalipuramba. A hely valójában egy poros kis falu a tengerparton, de van pár faragott templom, ami a világörökség részét képezi. A tengerparton álló VII. századból való Shiva és Vishnu templom után mentünk a többi látványosságot megnézni.

Ahogy az egyiknél bolyongtunk, egy idősebb helyi fickó csapódott hozzánk. Meglepő, de kifejezetten udvarias volt, ami a legtöbb pénztárcára utazó helyitől nem várható el. Kiderült, hogy kőfaragómester, és ha van kedvünk, akkor megnézhetjük a faragványait. Többször hangsúlyozta, hogy neki nincs boltja, csak műhelye. Miután bejártuk vele a környéket, elmentünk vele a házához. Már az is egy élmény, hogy egy egyszerű ember otthonát meglátogathattuk, de a faragások tényleg lenyűgözőek voltak. Egy kisebb szoba padlóján sorakoztak, és volt belőlük vagy száz-kétszáz darab. Már rengeteg kisebb-nagyobb kifaragott indiai istenséget láttam az utazásaink során, de ennek az embernek a munkája sokkal részletesebb és szebb volt azoknál. Persze sem Tibiék, sem én nem tudtunk ellenállni, és vásároltunk három darabot.


A nap végére, mire már kb. három liter vizet kiizzadtunk, mert kb. 36 fok volt úgy, hogy be volt borulva, megnéztük a világörökségként számontartott Five Rathas-t. Öt mitológiai győzelmet szimbolizáló templom és alak található itt. Az egésznek az érdekességét az adja, hogy ezeket egyenként egy-egy sziklából faragták ki a mesterek. Miután rendesen kigyalogoltuk magunkat ebben a melegben, visszaindultunk a hotelünkbe. Sofőrünk ismét bemutatta egyedi vezetéstudományát, aminek nem igazán örültünk, mert mindenki már zuhanyra és vacsorára vágyott.

Magára Chennaira egy napot szántunk ugyan, de tudtuk, hogy annak ellenére, hogy India negyedik legnagyobb városa, látnivaló alig akad. Bár a múltja nagyon érdekes, ugyanis a XVII. századi kezdetektől egészen India függetlenné válásáig a britek egyik legfontosabb territóriuma volt, a jelenéről semmi különöst nem lehet elmondani. A nagy déli városok, Hyderabad és Bangalore mellett, ahol az IT-szektor koncentrálódik, Chennai pár kövér, bűnözőképű tamil politikuson kívül nem sokat tud hozzáadni a mai Indiához. A városban igazából két említésre méltó múzeum van, amiből igazából csak az egykori St. George erődben lévőt érdemes megnézni. Ennek gyűjteménye mutatja be a britek egykori jelenlétét a környéken. A város tengerpartja inkább a helyiek körében népszerű, mi menekülőre fogtuk a nagy meleg miatt. Amit talán még érdemes megemlíteni, hogy a parton van két politikusnak az emlékműve, akik sokat tettek Tamil Naduért és Indiáért. Ez mind rendben is volna, de azért a mellszobrot aranyból készíteni kissé túlzásnak tartom.

Sajnos ennyiben kimerült maga a város, de Mahabalipuram és a St. George erőd múzeuma miatt megérte ellátogatni ide. Ahogy írtam, Chennai nem annyira modern. Éppen ezért úgy éreztük, hogy valami ilyen képet mutathattak az indiai városok tizenöt éve, a nagy fejlődés kezdete előtt.

Visszafelé a repülőnk pilótája brazil volt. Mivel a belföldi járatok száma ugrásszerűen megnőtt az elmúlt években, kénytelenek voltak felvenni tapasztalt külföldieket. Továbbá itt öt évvel magasabb a nyugdíjkorhatár a polgári repülők pilótáinak, mint pl. az USA-ban. Ezen a hétfőn időben kiértem Mumbaiban a vasútállomásra, nem kellett sprintelnem.

Sok-sok fényképet töltöttem fel a galériába.

Mennyi? Harminc!

Az elmúlt két hétvége igen mozgalmasra sikerült, amin azért is volt lehetséges, mert nem Vapiban töltöttük. Itt az első története.

Két héttel ezelőtt szombaton sikeresen betöltöttem a harmincadik évemet. Azt már előre megbeszéltük Judittal, hogy nem fogjuk Vapiban tölteni ezt a hétvégét, ha már haza nem tudunk menni. Még a monszun kezdetekor jártunk Tibinél és Julcsinál Mumbaiban, és akkor megállapodtunk, ha Indiában leszünk a jeles napon, akkor meglátogatjuk őket, és csapunk egy nagy bulit. A hétvége háromnapos volt (hétfőn kezdődött a kilenc éjszakán át tartó Navratri), így nem kellett visszasietni Vapiba.

Pénteken este felszálltunk Mumbaiba tartó Shatabdi expresszre, ami nagy meglepetésünkre teljesen új vagonokból állt. Így már nemcsak jellegében, hanem kinézetében is olyan volt, mint az otthoni intercity vonat. Első osztályon utaztunk, mondván adjuk meg a módját. A Mumbai Central pályaudvaron ismét sikerült átverekedni magunkat a kullancsként viselkedő taxisofőrökön, és bár kissé nehezen, de megtaláltuk Tibit, aki már várt minket. Este csak könnyed sörözgetés volt két ok miatt is. Az első, hogy tartalékolni kell az erőt szombat estére, a másik, ami sokkal nyomósabb érv volt, hogy a Tibiék feletti lakás felújítás alatt van. Pontosabban akkor inkább falbontás alatt volt. Reggel ugyan kissé késtek a melósok, de rendesen nekiálltak a bontásnak. Egy gyors reggeli után a szomszédban lévő Breach Candy Club-ba vettük az irányt.
Ez a klub még a gyarmati időkből van, főleg külföldiek alkotják a tagságot. Az egész rendszer is az angoloktól átvett: általában csak tagok ajánlásával lehet bekerülni, külsős csak taggal mehet be, és a tagdíj sokszor eléggé boros. Ennek a klubnak két nagy előnye van: egy hatalmas medence, ami a levegőből nézve India formájú, illetve a jó konyha. Így napernyők árnyékában könnyen el lehet tölteni a napot. Tibi mesélte, hogy a gyarmati időkben a következő tábla volt a bejáratnál: "Kutyák és indiaiak belépése tilos!" - no comment.

Este, mielőtt elindultunk volna bulizni, kaptam szülinapi tortát. A legjobb az egészben az volt, hogy egyikőnk sem tudta, hogy a tortán lévő harminc gyertya egytől egyig elfújhatatlan! Hiába veselkedtem neki többször egyedül, majd később segítséggel, esélytelen volt elfújni őket. Végük kézzel, majd fogóval kellett kikapkodni a gyertyákat, nehogy a torta teljesen tönkremenjen. Olyan füst lett a lakásban, hogy egymást is alig láttuk. Tibitől és Julcsitól kaptam egy pólót, amin a tipikus, indiai teherautókon látható felirat volt kifigurázva.

A buli céljaként kijelölt helyen pont populáris slágerek szóltak, amikor megérkeztünk. De sajnos a DJ pont ekkor fejezte be, összepakolt és átadta a terepet egy borzasztóan rossz kollégájának, akinek tíz perc kellett, hogy megölje a bulit. Mi is inkább továbbmentünk a szomszédban lévő Blue Frog névre hallgató helyre. Itt elektronikus zene szólt, ami nem az én stílusom, de hangulat jó volt, és legalább végre láttam Indiában szórakozóhelyet. Fél három körül zárt a hely, ami egyáltalán nem meglepő itt. Sőt, kifejezetten késői időpontnak számít. Hazafelé is négyen bepréselődtünk egy taxiba, én elől, bár a fejem már a plafont súrolta, a többiek hátul töltötték ki az öreg kocsit.

Vasárnap reggel is jöttek dolgozni a felettünk lévő lakásba a melósok, hogy egyem a szorgalmas lelküket! Szerencsére nemcsak minket zavart, mert tíz perc után már csend volt. Valószínűleg egy másik szomszéd elzavarta őket haza. A nap nagy részében csak pihengettünk, a klubba is átmentünk, de azért este egy jó indiai vacsorát ettünk az egyik Copper Chimney étteremben. Ez egy modern berendezésű, de tradicionális indiai konyhával megáldott étteremlánc. A kiszolgálás gyors volt, ami kifejezetten szimpatikussá tette.

A hétfőt könyvek vásárlásával töltöttük a közeli Crossword könyváruházban. Sajnos az indiaiak nem olvasnak sokat, ezért sem lehet lépten-nyomon könyvesboltot találni (Vapiban egy sincsen, pedig több tízezren lakják). A helyben nyomott könyv nagyon olcsó, ezért több szótárt és regényt is vettünk. Kissé nehéz volt hazacipelni, de megérte. A késő délután induló vonatunkhoz eléggé kényelmesen indultunk el. Nagy hiba volt, mert, ahogy írtam, hétfőn ünnep volt, és az utcák tömve voltak autókkal és emberekkel. Mumbai Central állomás előtt 17:39-kor álltunk meg, és a vonat indulásának időpontja 17:40 volt. Még szerencse, hogy ismertük a járást, és az előcsarnokon átrohanva pont a megfelelő vágányhoz értünk. Sikerült elérni még álló helyzetben, ugyanis az állomás órája pár perccel kevesebbet mutatott. Persze megfogadtuk, hogy többé nem indulunk el komótosan vonathoz vagy repülőhöz.

Azt hiszem ezzel a hétvégével Mumbaiban és a trükkös gyertyákkal a tortámon nagyon jól sikerült megünnepelni a születésnapomat. A hétévégn készült fotókat feltöltöttem a galériába.