Fűszerfarm

Az útikönyv is ajánlja, hogy akinek van ideje Goán, az ugorjon be egy fűszerfarmra. Floyd az indiai sorozatában maga is ellátogatott az egyik legismertebbre. A sofőrünk nem erre a helyre vitt, de később nem bántuk. Ő kapott egy kis pénzt ezért, mi meg nagyon jól szórakoztunk.
Az ültetvény egy kicsit eldugott volt, több percig a hegyek között haladtunk egy keskeny úton nem kis sebességgel. Szerencsére senki nem jött szembe. Mivel már nagyon éhesek voltunk, korgó gyomorral vártuk, hogy megérkezzünk. Ugyanis a program része volt egy ebéd is.

A parkolóból egy árnyas lépcsősoron lejutottunk a központi épülethez (inkább nevezzük egyszerű építménynek) vezető hídhoz. Ezen áthaladva jobb oldalt egy elefánt álldogált, többen fotózták. Fakultatív program lehetőség, hogy akár le is csutakolhatja a kedves vendég a „kis” jószágot. Érkezéskor citromfűteával kínáltak minket, amibe még szegfűszeget és gyömbért is belefőztek. Az ebéd büférendszerben volt. Főként dél-indiai ételek voltak az asztalon. Ezek kevésbé csípősek, és állagra is mások, mint az északiak. Aki látta a képeket az Onamról, nagyjából tudja már, hogy miként néznek ki a déli ételek. Az egymás mellett sorakozó kondérokból egy banánlevéllel bélelt tálcára kellett kiszedni az adagot. Egész finom volt, és kifejezetten jól esett, mert az ebédidő már jócskán elmúlt. Itt kipróbáltam a fenit, ami kesudiópálinka. Nem volt egy was-ist-das, az az igazság, annyira nem ízlett. Az étkezésünk befejeztével odajött hozzánk egy kedves hölgy személyében a túravezetőnk. Minden csoportot külön vezetnek körbe, nem kell társulni senkihez.

Elindultunk a kicsit dzsungel kinézetű rengetegbe. Hamar kiderült, hogy ami elsőre rendezetlen, az nem is az. A pálmák árnyékában csoportokban nőttek a különböző fűszernövények. Meg a termetes pókok fejmagasságban. Szegény Judit kissé megrémült a találkozástól. A vezetőnktől megtudtuk, hogy ezt a farmot direkt arra a célra hozták létre, hogy turisták megismerhessék, élőben láthassák a fűszereket. Én ezt azzal egészíteném ki, hogy végre személyesen találkozhassanak mindazzal, ami az elmúlt napokban leégette a hajukat, kimarta a gyomrukat, és esetleg megkeserítette a fajanszon eltöltött perceket.

Haladtunk szépen sorba. Minden egyes újabb növénynél meg kellett próbálnunk rövid ismertető vagy némi tárgyi segítség (a termés a nő kezében, aminek a belseje a fűszer, köszi!) kitalálni, hogy mi is az. Eszembe jutott az a keserves folyamat, amikor még gimnáziumban a Növényhatározóból kellett rengeteg különböző zöld vacak nevét megtanulni és képről felismerni. Már akkor is nehezen ment. Most, hogy ezt írom, és visszanéztem a fotókat, komoly problémát okoz, hogy felismerjem újra mindegyiket. Ha már kicsit segített, akkor én előnyben voltam, mert tudtam az angol nevüket ezeknek. Azért ennyi indiai főzőcskézés után már sikerült megtanulnom a legtöbb fűszer angol, párnak még a hindi megfelelőjét is.

Nekem a legmegdöbbentőbb a bors volt. Még otthonról hoztam ki ilyen színes borskeveréket. Meg voltam győződve, hogy mindegyik külön fajta. Aha, ahogy Petike azt elképzelte! Az, hogy az adott bors milyen színű, az csak attól függ, hogy mikor szedik le, és utána esetleg bedobják-e valami löttybe állni pár napra. Eltettem egy zöld színű borsfürtöt a táskámba, amit akkor szakított le a nő. Öt nap múlva, amikor elővettem, már fekete bors lett belőle! Már megérte elmenni, hogy ezt megtanuljam.

Sok érdekes dolgot láttunk: kurkuma, gyömbér, koriander, apró chilli (piri-piri), normál chilli (ezek az alap fűszerek egy indiai ételhez), bors, bételdió, kesudió, vanília, fahéj, szegfűszeg, babérlevél, kókuszdió (a tejét főzéshez használják) és ananász is volt. De a legjobbat a végére hagyták! Bemutatták, hogy miként szedik a bételdiót. Egy erre a feladatra szerződtetett férfi majomfürgeséggel mászott fel egy bételpálmára. Majd úgy mozgott, hogy a fa elkezdjen himbálódzni, és akkor elkapta a mellette állót, és átugrott arra, majd ismét himbálódzás, ugrás. A valóságban levagdossák a termést, amit a lent maradt segítők szednek össze. Mint nálunk: „Te meg babám szedjed!” Azt a feladatot kaptuk, hogy számoljunk el hangosan háromig. Még ki se mondtuk, hogy „three”, a fickó már le is csúszott a pálmán. Ami még ezek után várt ránk, arra nem voltunk felkészülve. Mivel ugye azért meleg van, és párás az idő, jól jön egy kis frissítés. Először Judit vállalkozott arra, hogy egy merőkanál vizet kapjon a nyakába. A vezetőnk előre szólt, hogy érdemes lesz fotózni. Rákészültem, de szerintem Juditot, a látottak alapján, jobban meglepte a jéghideg forrásvíz. Rajtam volt a sor. Oh, kemény leszek, nem lesz itt gond! Azt az antarktiszi hőmérsékletű vizet, amit a tarkóm kapott, majd villámgyorsan az egész hátam, egy ideig nem feledem. Eléggé elszoktam én már itt ettől.

Ezzel vége volt a fűszerismertető túránknak. Visszasétáltunk a parkolóba, de útközben már nem találkoztunk az elefánttal, akit Judit szeretett volna legalább megsimogatni. Szerencsénkre a kocsiktól kissé távolabb ott álldogált, és komótosan fogyasztotta az estebédjét. Lucy megkereste az idomárt, aki pár határozott szóval rávette az állatot, hogy kicsit hagyja abba a lakmározást. Most már meg lehetett simogatni. És volt még egy külön mutatvány is. A gazdája az agyarba kapaszkodva kiadott egy kurta utasítást, mire az elefánt felkapta a fejét, és így felemelte őt. Majd némi hezitálás után Judit is vállalkozott erre, és őt is meghintáztatta egy kicsit.

Rengeteg új és különleges élménnyel gazdagodva szálltunk be a kocsiba. Egy másik úton mentünk vissza a szállásunkra, és így legalább kocsiból láthattuk Old Goa keresztény templomait. Ez a település volt a portugál időkben a főváros.

Másnap reggel még gyorsan fürödtünk egyet a tengerben, majd kora délután némi késéssel elrepültünk Mumbaiba. Felszállás után még egy pillantást vetettünk a gyönyörű partszakaszra, majd eltűnt a szemünk elől a párában. Mumbaiba tetemes késéssel érkeztünk meg, mert egy ideig a tenger felett köröztünk, mivel nem kaptunk leszállási engedélyt. Ez Indiában teljesen normális, hogy estére minden repülő pár órás kését összeszed. Reggel elindul pl. Mumbaiból időben, elrepül Delhibe, onnan késve megy mondjuk Goára, ahonnan pláne késve száll fel Mumbaiba, ahol meg nem engedik sokáig leszállni.

Mumbaiban Viktorék vártak ránk. Vele egy cégnél dolgozom, csak ő ott lakik. Esti program volt a dugóban eljutni a lakásukig, ami az egyik legkellemesebb tengerparti szakaszon, Juhu beachen van. Majd mint a helyiek, mi is lementünk egy sétára a partra. Másnap Judittal elmentünk egy rövid városnézésre. Ezt úgy kell érteni, hogy egy óra legalább, amíg eljutsz a nevezetességekig, majd legalább ennyi, hogy vissza is érj. Pedig maximum tizenöt kilométerről van szó! A Gateway of India környéke fel volt túrva, mert pont a parkot rendezték, és így a szokásos nagy tömeg egy nagyon kicsi területre szorult be. Így inkább sétáltunk a környék utcáiban, és bementünk kicsit nézelődni a közeli egyetemre, ami még a viktoriánus és az indiai építészet keverékének jegyében épült a gyarmati időkben.

Késő este kimentünk a reptérre, Judit hazarepült, engem meg másnap Viktorék elhoztak Vapiba. Ez volt a kéthetes indiai utazásunk, köszönöm, hogy velem tartottak (Frei „világmögötte” Tamás után szabadon)! Ismét jönnek a hétköznapi élményekről a történetek, mert amíg ezt a túrát lejegyeztem, itt is voltak érdekes dolgok.

Kirándulás Goán - Dudhsagar-vízesés

Egyik este Baga beach-ről (Calangute-tal összenőtt kisváros) tartottunk haza taxival. Sofőrünk megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvünk kirándulni egy vízeséshez és megnézni egy fűszerfarmot. Egész napos program lenne, az ár attól függ, hogy légkondis kocsit kérünk vagy sem. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy rendben, legyen a kényelmesebb, légkondicionált autó. Megállapodtunk, hogy másnap reggel ő jön értünk, de ne mondjuk a szállodában senkinek (itt is szeret mindenki a saját szakállára dolgozni, és elkerülni az osztozkodást).

Szóval Lucy (így hívták), a sofőrünk időben ott is volt, és fél kilenckor nekivágtunk az útnak. Aznap teljesen be volt borulva, így hamar rájöttünk, hogy jól döntöttünk a napi programról. Az úticélunk a parttól távol, keleti irányban volt. Egész hamar, másfél óra múlva megérkeztünk egy apró faluba. A központot az a viskó alkotta, ami büféként szolgált. Itt gyülekeztek azok, akik a vízeséshez tartottak. Ugyanis oda kocsival nem lehet eljutni, csak terepjáróval. A kirándulás ára attól függ, hogy hányan vagyunk egy jeepre. Szerencsére már volt ott két turista, így már csak további két delikvense vártunk. Sem ők, sem mi nem akartunk feleslegesen fizetni, ha úgyis sokan jönnek ide. Nem telt el öt perc sem, egy indiai házaspár is feltűnt. Megvolt a csapat, bekászálódtunk a járműbe. Ez tipikus indiai kialakítású volt: két sor ülés (5 utas + a sofőr részére), és a csomagtartó részen lenyitható pad mindkét oldalt (2 külföldi vagy 4 indiai számára). És milyen gyártmány volt? Hát persze, hogy TATA! Induláskor két öreg bepakolt kesut és mogyorót, hogy az a majmoknak(?) van. Oké, indulás!

Gyorsan kiderült, hogy miért csak jeep a megengedett közlekedési eszköz. Alig ötven méterrel a falu határa után egy kisebb patakon küzdöttük át magunkat. Sofőrünk mondta, hogy lesz még egy nagyobb. Hamar elértük a természetvédelmi övezet határát. A belépődíj nem volt borsos, de a fényképezőgépért külön fizetni kellett. Én úgy vagyok ezzel itt, hogy nem bliccelem el, mert ez nem zsebre megy, költsék a parkok megóvására. A két külföldi csaj (talán angolok voltak) eldugta a gépeit, és ők nem voltak hajlandóak fizetni. Nem emlékszem pontosan, hogy mennyit kellett fizetni, de valami filléres összeget (talán 20 Rs, 100 Ft). Hiába, a jólét időnként garasoskodással társul, ugyebár. A legjobb az a felirat volt a bejárat mellett, hogy majmok etetése tilos. Most akkor hogy is van ez?! Átjutottunk a kapun, majd hamarosan elértük a második patakot. Ez már nem tűnt olyan egyszerű feladatnak. Az átkelés nehézségét jól mutatta az a kép, ami elénk tárult: az előttünk indult járművet egy egész csoport próbálta kitolni, mert elakadt átkelés közben. Az utasok bent ültek, az indiaiak meg erőlködtek. Oké, nem azért fizetett a vendég, hogy kitolja a jeept, de én ilyenkor kiszállnék, és segítenék. Legalább tíz percbe, ha nem többe telt, mire átjutottak a túlpartra. A sofőrünk tanult az esetből, és más nyomvonalat választott. Volt egy olyan rész, ahol a patak fenekén lévő kövek mint egy kisebb gát sorakoztak. Ott mi egyből át tudtunk gázolni, és utána a vezetőnket tapssal dicsértük meg.
Az úton az az összes vesekövem is porrá zúzódott, ami esetleg volt. Hiába volt kvázi normális földút, azért hepehupás volt, és a TATA nem a legjobb rugózással volt megáldva. Útközben láttunk pár házat, és az erdőben dolgozó, na jó, pont henyélő erdőlakót. Kiderült, hogy van egy hindu templom, és azt felügyelik igazából. Arra a kérdésemre, hogy monszun alatt hogyan jutnak be a legközelebbi településre, igen egyszerű választ kaptam. Van egy kicsi, eldugott vasúti megálló, és így nem kell átküzdeniük magunkat a megáradt patakokon.

Nagyjából félóra rázkódás után megérkeztünk. Még ki sem szálltunk, a majmok már ott sürögtek a kocsi körül. Szerencsére nem az erőszakos fajtából valók voltak. Hogy valójában milyenek voltak, azt én nem tudom, nekem csak majom. Aki a kép alapján tudja, az írja meg! Oké, a hozott magokat hamar magukba tömték, indulhattunk a vízesés felé. Gyalog, egy árnyas ösvényen lehetett eljutni oda. Nem volt tíz perc, és elénk tárult a kb. 300 méter magas Dudhsagar-vízesés. Mivel pont a monszun végén jártunk ott, ezért rendesen zuhogott a víz lefelé. Több nagyobb sziklát megmászva a tövéhez lehetett jutni, ahol egy kisebb tó volt. Lehetett volna benne fürödni is, így is készültünk. De ilyenkor még eléggé hideg a víz, és az eső is lassan cseperegni kezdett. Ezért inkább csak az impozáns látványban gyönyörködtünk, amit fokozott a magasban átívelő vasúti híd is. Mivel lassan, de biztosan rákezdett az eső, ezért elindultunk vissza. Tényleg meglepő, amikor egy kifejezetten túracipő megcsúszik a nedves kövön. Kétszer sikerült majdnem egy dupla leszúrt Vitrayt bemutatnom tarkós tompítással. Alig vártam, hogy lejussak onnan! A visszaút hasonlóan rázkódós volt, de a két patakot ismét gond nélkül abszolváltuk.

Miután megérkeztünk a faluba, ki kellett fizetni a jeepes túradíját. Ez így volt megbeszélve. Még az is rendben lett volna, hogy azokért a magokért, amiket a majmok magukba tömtek, fizetnünk kell. De ugye ezt illik előre közölni. Még ez sem lett volna akkora gond! De hogy az egész társaság által szétosztogatott eledel árát rajtam akarja a két erőszakos öreg bevasalni, az nem volt rendben. Hajlandó voltam a harmadát bevállalni, mert mégiscsak hatan voltunk utasok. Persze a két csajhoz nem mertek odamenni, az indiai meg úgy küldte volna el őket, hogy azt nem köszönik meg. Mindegy, amit adtam nekik, az nagyjából annyi volt, amennyit boltban is fizetni kéne ezért. Ez a módszer, amit a két öreg követett, tipikus indiai stikli. Sajnos eléggé bosszantó, de néha érthető is. Szeretnének megélni.

Beültünk a kocsinkba, és a fűszerfarm felé vettük az irányt. Erről mesélek legközelebb.

Képek Udaipurból

A netkapcsolatom mindent megtett azért, hogy ne tudjam feltölteni az udaipuri képeket. Több, mint két órát küzdöttem, de én győztem végül! A képeket itt nézhetitek meg.

Goa

Ahogy az előző bejegyzés végén írtam, Delhiből egy indiai fapados légitársasággal repültünk Goára. A gép nem egy régi csotrogány volt, hanem egy Airbus A320-as. Bár belülről azért látszott, hogy nem kímélték az utasok. Az én ülésemet nem lehetett hátradönteni, és a tisztaság sem volt a legnagyobb. Az út során egy rendkívüli esemény történt. Annak ellenére, hogy itt is többször bemondták, a mobiltelefonok használata tilos, egy indus az út kétharmadánál elkezdett telefonálgatni. Tényleg nem értem ezeket az embereket! Az, hogy nem érti a kérés okát, az egy dolog. De valahogy itt azok a szavak, hogy „szabály”, „tilos”, „nem megengedett” értelmetlenül csengenek nekik. Már mástól is hallottam, és én is tapasztaltam, hogy az Indiába tartó gépeken csak az indiaiak nem ülnek le, ha erre kérik őket az „öveket becsatolni” felirattal. Csak ők kezdik bekapcsolni a telefonjaikat, amikor itt leszálláshoz közelednek. Nem tudom, hogy mennyire veszélyes egy mobiltelefont repülőn használni, de nem azon a járaton szerettem volna megtudni, amin mi is utaztunk. Határozottan szóltam az egyik stewardessnek, hogy szóljon rá a férfira, mert ez szigorúan tilos. A pasas nem úgy tűnt, mint aki nagyon értette volna, hogy mi a gond, de többet nem telefonált.

Goa partjaival párhuzamosan repültünk leszállás előtt. A kék óceánt és az üde, zöld partot elnézve boldogan állapítottuk meg, hogy nem lesz ez rossz hely. Csak érnénk már oda! Ugyanis legalább két teljes iskolakört repültünk, ha nem többet, mielőtt leszálltunk a Dabolim reptérre. Mint kiderült, ez egy félig katonai, félig polgári repülőtér. Ez a megoldás eléggé elterjed errefelé. A leszállópályáról katonai helikopterek és felderítőgépek közé fordultunk be, majd még három gépet be kellett várni, mire visszagurultunk a terminálhoz a kifutópályán, mert nem volt külön gurulóút. A gépből kilépve igazán meleg és párás idő fogadott bennünket. Az egész tisztának és rendezettnek mondható reptéren hamar megkaptuk a csomagjainkat. A nehezebb feladat az volt, hogy meg kellett találni az értünk küldött embert. A szállásunk nem volt túl közel, ezért jobbnak láttam előre transzfert kérni. Szerencsére a hamar észrevettem a nevemet (Miklos Peter, csak így szimplán) az egyik táblán, és átvágtuk magunkat a várakozók sorfalán. Öt perc sem telt el, és már a kocsiban ültünk, és vittek is minket. A várakozás alatt aggódva kérdeztem az emberünket, hogy még mindig esős-e az idő itt? Nyugtatgatott, hogy csak egy-egy zápor van, de már nem esik egész nap. Na ja, ennyi benne van a pakliban, ha az ember még a monszun végén, a szezon előtt utazik ide. De egy percig sem bántuk, hogy ilyenkor jöttünk!

Az autóút során meg kellett állapítanom, hogy mennyivel másabb hely, mint ahol eddig jártunk. A közlekedés rendezettebb, keveset dudálnak, érezhető tisztaság van. Oké, indiai mértékkel érezhető! Ennek biztos van valami köze ahhoz, hogy Goa portugál gyarmat volt, az itt élők főként keresztények. Mások a szokások, más a neveltetésük is.
A célhoz közeledve elkapott minket egy erősebb zápor, és ezzel egyidőben a kocsi is eléggé furcsa hangokat kezdett hallatni. Pont egy kicsit elállt az eső, amikor kiszálltunk megnézni, hogy mi történhetett. A kipufogó szakadt le. Visszaszálltam, a sofőrünk meg próbált valami zsineget keríteni az egyik közeli házból. Szegény, pont a nyakába kapta az égi áldást, de egy srác segített neki, és tartott egy ernyőt szerelés közben. Bár ez akkor már késő volt, bőrig ázott.

A hotelunk Calangute-on volt. Ez az egyik, nyugatiak által igen kedvelt falu Észak-Goán. Szerencsénk volt, mert két, forgalmasabb rész között laktunk, de a mi környékünk teljesen nyugodt volt. A tengerpart kb. tizenöt perc sétára volt. A szállással volt pár kisebb gond, de nem egetverően nagyok. Még nagyban készültek a szezonra, ami november elején indul. Ez azt jelentette, hogy a földszinten mindenhol festettek, a portán, a medence környékén és a bárpultot is felújították. Ez nem nagyon zavart minket, mert úgysem terveztünk sok időt eltölteni a szálláson. Ami viszont kicsit bosszantó volt, hogy az árban benne volt a reggeli, de nem közölték, hogy azért mégis mit kapunk. Amikor kiderült, hogy az a fél fogunkra sem elég, akkor inkább rendeltünk, és a különbözetet kifizettük a végén. Az is kisebb káoszt okozott nekik, hogy pont akkor álltak át az új étlapra. Az egyik reggel egy tehetségtelen srác szolgált ki minket. Az már igazán dühítő volt, hogy húsz perc után sem kaptuk meg az ételt. Pláne azért, mert aki utánunk érkezett, már rég vígan falatozott. Mivel még a reggeli kávém előtt voltam, ezért kissé nehezen viseltem a várakozást. Az idősödő angol(!) tulajdonosnő intézkedett. A reggeli vége felé láttam, hogy a srácot nem igazán dicsérték meg az alakításért. Szerencsére másnap már egy igazán ügyes pincér vette fel a rendelést. Ja igen, angol tulaj. Jó lenne, tényleg, csak a konyhát kéne a helyiekre bíznia. Most már én is megbizonyosodhattam arról, hogy az angolok nem a legjobb szakácsok, pedig csak reggeliről beszélünk.
A legrosszabb a sok szúnyog volt, mert a szobánk, ami egyébként tiszta és pont megfelelően nagy volt, több ablakán nem volt szúnyogháló. Ezek a kis dögök itt sokkal kellemetlenebbek, mint Vapiban! Igenis viszket a csípésük, és több napig látszik a nyomuk. De mindezért kárpótolt minket az, amiről még nem is meséltem! A tengerpartról, mert ugye ide főként ezért jön az ember.

Azt hiszem, ez már közel van nekem a tökéletes tengerparthoz! Pálmafás, homokos (bár nem fehér), halászcsónakok sorakoznak a parton, és a föveny szélén egymást érik az úgynevezett shack-ek. Ezek kisebb-nagyobb bárok, éttermek. A legtöbbször pálmalevéllel vannak borítva. De nem is ez a legjobb bennük, hanem, hogy napközben kiraknak napozóágyakat, este meg a tengerparton székekben ülve, kis asztal és némi alkohol társaságában lehet végignézni a naplementét. Pontosan olyan hely, ahol tökéletesen ki lehet zárni a külvilágot. Vagyis csak lehetne, mert időről-időre megjelenik valaki, aki hennát, ékszert, masszázst vagy pedikűr-manikűrt kínál. Mivel még kevés volt a turista, ezért eléggé nehéz volt lerázni őket. Egy hennafestést és egy masszázst Judit kipróbált. Az előbbi ennyi pénzért lehetett volna nagyobb, de az utóbbi azért rendes szolgáltatás volt. Bár szegény utána eléggé ragadt a kókuszolajtól.

Az égen vonultak a felhők, de szerencsére egyik nap sem kellett fedett helyre szaladni, az esőket megúsztuk. Az elutazásunk napján még délelőtt lementünk egy utolsót napozni és fürödni. Szerencsénk volt, már egy kóbor felhő sem volt az égen, és a tenger zavartalanul kéken ragyogott. Ehhez akkora hullámok társultak, hogy az egyik úgy kivágott vagy húsz méterről, hogy végigtörölte velem a partot.

A négy nap során beiktattunk kirándulós napot is egy vízeséshez és egy fűszerfarmra. Jó döntés volt, mert aznap végig borús idő volt, és még időnként esett is. Erről mesélek legközelebb.

Jaisalmeri képek

Felkerültek a Jaisalmerben készült fotók. Sivatagos táj, keleti kényelem, erőd, palota. Tessék megnézni, mert érdemes. Itt láthatóak.

Agrától Goáig

Mivel lassan besötétedett, a Vörös Erődöt csak kívülről néztük meg, majd jött a vásárlás. A sofőrök ezért pénzt kapnak, de persze nem kötelező venni bármit is. Ezekban a boltokban (szőnyeg, márványból faragott tárgyak és ékszer) tényleg profi tulajok fogadtak minket.

Miután megmutatták, hogy miként készül a szőnyeg, egy nagy bemutató terembe vezetett be a tulaj. Leültettek minket, és több méretű, színű és árkategóriájú darabot mutattak be. Az igazán profi húzás a részéről a következő volt: leterített két azonos mintájú, de árnyalatában más szőnyeget. Megkérdezte, hogy melyik tetszik. Mindketten ugyanarra a darabra mutattunk. Megkért minket, hogy akkor sétáljunk végig azon, ami kevésbé tetszett. Először nem akartunk, mert mégis cipőben voltunk, de emberünk hajthatatlan volt. Az egész olyannak tűnt, mintha jól meg kéne alázni azt a darabot, ami nem jött be nekünk. Átgyalogoltunk mindketten, majd szólt, hogy forduljunk meg. Tessék, azon gyalogoltunk át, ami tetszett. Nem értettem az egészet. Csak nem rontottam el, hogy melyiken akartam átgyalogolni?! Kiderült, a „trükk” az volt, hogy ferdén vágják el a szálakat csomózás után, és emiatt más az árnyalatuk, ha ellentétes irányból nézzük.
Jól elbeszélgettünk vele budapesti ingatlanbefektetésről (ez érdekelte), és eközben tovább nézegettük a kínálatát. Judit talált egy szép darabot, amit az ágy mellé lehet tenni. Eladónk látta, hogy itt üzlet lesz! Egy kellemes alkudozás után végül 4 000 Rs-ben állapodtunk meg. Sikerült eléggé kicsire összehajtogatniuk, így nem okozott gondot a szállítása később.

A második boltban márvány faragást, kövekkel történő díszítését és csiszolását mutatták be nekünk. Kipróbálhattuk, hogy mennyire nehéz vésni. Míg a dolgozók könnyed mozdulatokkal formálták a követ, addig nekünk csak a felszínt sikerült megkarcolnunk. Szép volt a választék, de nem akartunk venni semmit.
Az ékszerboltban kaptunk egy rövid ismertetőt a felhasznált drága- és féldrágakövekről. Külön kiemelte, hogy melyik fajtákat használták fel a Taj Mahal díszítéséhez Mutatott pár karkötőt. Megkérdeztem az árukat, körbenéztem, és konstatáltam, hogy ha a bolt kínálatát mind eladnánk, akkor kishazánk adósságának jelentős részét lehetne törleszteni a bevételből. Mondanom sem kell, hogy innen sem távoztunk üres kézzel. Egy szolidabb, aquamarine kővel díszített gyűrűt választott Judit. Az árról ebben az esetben úriember nem beszél.

Ezzel véget ért az agrai kirándulásunk. Sofőrünk visszavitt az állomásra minket, kifizettem, kapott borravalót is rendesen. Később többször nevetve mondogattuk az egyik mondását, amit főként a dugókban mondogatott: „No worry! No hurry! No chicken curry!”. Nem fordítanám le, mert úgy eléggé sután hangzik. Csak a vicces rím miatt írtam le.
A Bhopalból jövő intercity csak kb. negyedórát késett. Azért ez majdnem ötszáz kilométeres távon nem rossz eredmény itt! Amikor már a peronon vártunk, megtámadatott minket a cipőpucolók csapata. Pár perccel korábban mondták, hogy igen, ide fog érkezni a Shatabdi Express. Mivel mindent ki kell próbálni, ezért mindketten beleegyeztünk egy-egy pucolásba. A két srác nagy tempóban látott munkának. Letették felszerelésüket, egy fából készült bakot raktak elénk, arra kellett feltenni a lábunkat. Ez a jobbik megoldás, máshol cserepapucsot kap a páciens a tisztítás idejére. Szóval nekiestek a cipőknek, valami tisztítószeres folyadékkal letisztogatták, majd kaptunk speciális krémet, és Juditéra cipőápolót is kentek. Én nem kértem, mert nem olyan anyagból volt lábbelim, amire ez jó lett volna. Rossz volt nézni, hogy egy harmadik is próbál munkához jutni. Míg egyik „szerződtetett” Judit jobb lábán lévőt tisztította, a másik a balra mozdult rá. Volt egy kis szóváltás közöttük, majd a próbálkozó feladta. A srác, aki az enyémet takarította, közölte, hogy akkor ez kétszer száz, azaz kétszáz rúpia lesz. Visszakérdeztem, igen, annyi lesz, mert ugye a speciális krém, kérem szépen. Ezt a kijelentést igen nagy érdeklődéssel hallgatta az a pár helyi, aki körénk gyűlt közben. Kíváncsiak voltak, hogy mégis mi lesz a vége a történetnek?
Befejezték a munkát, tényleg tiszták lettek a cipők, és csak reménykedhettünk, hogy másnapra nem fognak elporladni a speciális krémtől. Eljött a fizetés ideje. Ugye kétszáz rúpia. Kaptak fejenként tíz-tíz rúpiát. Volt egy erőtlen próbálkozásuk, hogy százast tessék adni, de elnevették magukat, amikor közbevágtam, hogy tudom mi az árfolyam. Na, erre az összegyűlt nézősereg is kinevette őket. Hiába, itt is a legszebb öröm a káröröm.

A vonat újabb fajta intercity kocsikból állt. Ez már szinte teljesen olyan volt, mint az otthon közlekedő fajta. Amikor a helyünket próbáltuk elfoglalni, egy nagyobb férfi állta el az utunkat. Lassan fordult a szűk helyen, és így legapróbb részletekig megcsodálhattuk a fehér ingjének hátán kapaszkodó vagy hat-hétcentis csótányt. Angol hidegvérrel, kimérten szóltam neki (miközben a gyomrom forgott a látványtól): „Uram, elnézést, de egy csótány van a hátán.”. Nem hallotta meg, ezért megismételtem. Erre a felesége felkapta a fejét, és leseperte a termetes jószágot. Az pedig szép ívet leírva az egyik terebélyes asszonyság háta és az ülés támlája között landolt. Gyorsan felkapaszkodott a gusztustalanság (nem a terebélyes asszonyság, ejnye!), de ebben a pillanatban a hölgy hátradőlt, mert semmit nem érzékelt a körülötte zajló eseményekből. Azt hittem, hogy a szári által nem takart része a hátának agyonnyomta a dögöt. De nem pattant fel a helyéről. Amikor kicsivel később előredőlt, nem volt szétlapított csótány az üléshuzaton. Az út alatt még pár apró rokona szaladgált a dögnek, de azokat finom rugdosással és taposással el lehetett zavarni.

New Delhi vasútállomásra érkeztünk meg, amihez nagyon közel volt a szállásunk. Az ajánlkozó riksás amikor meghallotta, hogy hová igyekszünk, legyintett, és nevetve mondta: „Walking distance!”. Magyarul ezért a távért nem mozdul meg, hanem gyalogoljunk. Mi is így gondoltuk. Egészen addig, amíg egy biciklis riksás fel nem ajánlotta, hogy húsz rúpiáért elteker velünk odáig. Miért is ne? Ezt is ki kell próbálni. Kicsit kényelmetlenül ültünk, mert ez inkább egy európai embernek kényelmes, vagy három indiainak. Tekert, tekert a cingár riksás, de nem nagyon akartunk megérkezni. Kezdtük pár helyet felismerni a Main Bazaarban, hogy reggel errefelé jártunk. Igen ám, de amikor elmentünk a szállásról! Egyszer csak hátrafordult bringásunk, és kérdően nézett rám, hogy merre van a hotel? Én tudjam?! Kérdezz meg valakit, mert én most járok erre életemben először! Visszafordult, kérdezősködött, majd sikeresen eljutottunk a kis hotel portájáig. A kicsit hosszúra nyúlt fuvarnak volt egy előnye is. Azon a szakaszon, amerre nem kellett volna mennünk, láttunk elefántokat, a hátukon turistákkal. Mindezt este fél tizenegykor, egy szűk utcában, Új-Delhi központjában.

A szálláson találkoztunk pár örökifjú a magyarral, akik indiai zenét jöttek tanulni. Irigylem őket, hogy erre van idejük. Másnap korán elhagytuk a tágasnak jóindulattal sem nevezhető szobánkat, és a szállódások által leszervezett kocsival kimentünk az Indira Gandhi reptér belföldi termináljára. Gyorsan be tudtunk csekkolni, mert a roham csak akkor kezdődött, amikor mi végeztünk. Befizettünk a reptér eldugott, de annál kellemesebb éttermébe büféreggelire, és ezzel helyre állt a lelki békénk. Nem kell ide mantra, karma, meg nirvána, csak egy kiadós reggeli és egy kávé. Az egyik helyi fapados légitársasággal, a GoAir-rel repültünk Delhiből Goára. Mivel még reggel volt, ezért késés nélkül indult a járatunk. De erről majd legközelebb mesélek.

Taj Mahal

Csak fél napunk volt megnézni Agrát. Magában a városban két nagyobb látványosság van, a Taj Mahal és a Red Fort (Vörös Erőd). Mivel az indiai államvasútnak ismét sikerült egy kellemes egy órás kését produkálni a három órás úton, ezért időben eléggé be voltunk szorítva. Eléggé fáradtan és éhesen szálltunk ki a vonatból. Azt hiszem, örültem annak a faszinak, akit tíz perccel korábban még Agra elővárosában a töltés mellett láttam állni, amikor a vonat elcammogott mellette. Ugyanis legnagyobb meglepetésemre ő is ott volt a peronon, és próbált egésznapos agrai programhoz turistákat fogni. Az, hogy 600 Rs-ért (3 000 Ft-ért) estig légkondis kocsival vittek egyik helyről a másikra a nyugatiak által leglátogatottabb indiai városban, eléggé barátságos ajánlat volt. Természetesen ezért három boltot meg kellett nézni pluszban, de azt sem bántuk. Az autós verzió riksa helyett később nagyon jó választásnak bizonyult.

Egy angolul normálisan beszélő sofőrt kaptunk, aki mindent elkövetett, hogy jól érezzük magunkat. Ismét jól jött, hogy itt dolgozok, mert másként állnak az emberhez. Sofőrünk kérésünkre elvitt egy étterembe, mert a pár keksz és chips, amit reggeli gyanánt ettünk a vonaton, nem volt túl sok. Ebéd után az irányt a Taj felé vettük. Na ekkor jött jól a légkondis autó. A Taj épületegyüttesének környékén csak lépésben lehetett haladni, mert valamelyik isten szobrát vitte az ünneplő tömeg a folyópartra. Három kapun lehet bejutni, minket a távolabb eső, de legnyugodtabb keleti kapuhoz vittek. Pár utcával távolabb leparkoltuk, és megbeszéltük, hogy kb. két óra múlva ott találkozunk.

A belépő eléggé borsos indiai viszonylatban is, 750 Rs/fő a külföldieknek. Mondjuk ehhez adtak egy palack vizet és cipővédőt (szakmai szlengben csak lábtyűnek hívjuk). A bejáratnál fémdetektoros kapuk és kézi detektorokkal felszerelt személyzet volt. Amit nem lehetett bevinni, azt ingyenes csomagmegőrzőbe kellett betenni. Amikor ezt kerestem, egy kisgyerek segített, aki az egyik boltban dolgozott a kapu közelében. Természetesen meg akarta ígértetni velem, hogy majd menjek be a boltba. Ehhez sok kedvem már akkor sem volt, és amikor később kijöttünk, és leráztuk, akkor megkaptam, hogy rossz ember vagyok. Hát az ilyennek kopjon fel az álla!

A sor nem volt túl hosszú, és nagyon hamar be lehetett jutni. Egy külső kertbe léptünk be. A távolban a nyugati kapu, balról azok érkeztek, akik a déli, főkapun akartak bejutni. Utóbbi szemben van a Taj Mahallal. De a park és az épületek ötletesen vannak kitalálva, mert nem lehet megpillantani egyből. Ebből a külső kertből a tömeg meglepően nyugodtan (indiai mértékben) hömpölygött a vörös homokkőből épített kapu felé. A bédekker szerint harminc méter magas. És itt jött az, amit nem lehet überelni!

Ahogy felfelé lépkedtünk azon a pár lépcsőn, ami a kapuhoz visz, a szemünk elé tárult a Taj fehér épülete, az átjáróban a hagymakupolája. Amint átjutottunk megpillanthattuk a tökéletes szimmetriával megtervezett kertet, épületeket és persze a Taj Mahalt teljes nagyságában. Azzal, hogy minden körülötte vörös homokkőből épült, még jobban kiemeli a szikrázó fehér márványt. Nekem egy dolog nagyon hiányzott. Mégpedig az a víz, amit a jól ismert fotókon lehet látni az építményhez vezető utak között. Valamiért most nem voltak feltöltve a kis medencék, pedig nem a forró évszakban vagyunk.

Ebben a tökéletes szimmetriában az a legjobb, hogy bármelyik oldalról lehet csodálni a Taj Mahalt, minden oldalról egyforma. Ezért is döntöttünk úgy, hogy többször körbejárjuk. Először csak az emelvény körül, így meg tudtuk nézni az épület jobb és baloldalán lévő két épületet. A baloldalt lévő egy mecset, ahová cipővédő ide, lábtyű oda, csak zokniban vagy mezítláb lehet ugye belépni. A jobb oldalon lévő természetesen ugyanúgy néz ki, de az nem mecset. A szimmetria miatt kellett odaépíteni. Valószínűleg régebben szállásként funkcionált.

Sajnos nem úsztuk meg, hogy mint látványosság, minket is fotózzanak. Judit külön, Judit egyik idussal, Judit másik indussal, Judit kislánnyal, Judit és Peti indussal. Eleinte még rendben volt ez, de a sokadik kép után már kezdtünk ingerültek lenni. Minket fotóz a hülyegyerek, és közben ott a háta mögött a világ egyik csodája! Nem értem ezeket, de ezt az érzést már megszoktam.

Az épülethez, és a körülötte álló tornyokhoz két lépcsőn lehet feljutni. Ezek eléggé keskenyek ekkora tömeghez. Itt ki kell bírni a lökdösődést, tülekedést, az előre furakodó kisgyerekeket és szülőket, akik nem bírnak ki fél percet, hogy e nélkül feljussanak. Fent már eloszlott a tömeg, és nyugodtabban körbe lehetett sétálni. Persze az árnyékában hűsölő családokon és nyugdíjas amerikai turistákon kicsit nehezebb volt átvergődni. Annyira erősen sütött a Nap, hogy a márvány fénye miatt az apró részleteket nem lehetett látni. Csak később, a fényképek átnézésekor szembesültünk azzal, hogy mennyire aprólékosan vannak kidolgozva a formák, milyen színes drágakövek vannak behelyezve a falakba.

A legnehezebb feladat még előttünk volt, be kellett jutni a szűk kapun a mauzóleum belsejébe. Mivel csak egy bejárat van nyitva, így csak komoly küzdelmek árán lehet áttörni. Itt sem kellett csalódni az indiaiak nem létező udvariasságában. A lényeg az egyén ilyenkor, senki és semmi nem számít. Bent minden kérés és tiltás ellenére hangoskodtak és fotóztak az indusok. Az egész épület morajlott a látogatók zsivajától. Eléggé sötét volt bent, és sokat nem lehet látni a két szarkofágból a köréjük emelt rácsos korlát miatt. Igen, kettő van! Ugyanis Shah Jahant, az építtető uralkodót is idetemették. Pontosan ez az, amiért megtörik a szimmetria varázsa. A második felesége, Muntaz Mahal szarkofágjának másolta (a valódiak a kriptában vannak elzárva a látogatók elől) pontosan középen helyezkedik el. Emellé sikerült az uralkodó fiának beraknia apja szarkofágját. Úgy tűnik a gyerek nem volt megáldva hasonló művészi érzékkel. Egyébként sem volt túl kedves a papához: lelökte a trónról, amikor az a Yamuna folyó túlpartján a Taj mását akarta felépíteni fekete márványból. A Vörös Erődbe záratta, és élete utolsó éveiben a cellából nézhette az általa emeltetett csodát. Másik érdekes figura a Taj Mahal történetében, az az angol helytartó volt, aki a XIX. Század második felében le akarta bontatni az épületet, mert rossz állapotban volt. Szerencsére nem talált vevőt a márványra. Utóda sokkal értelmesebb volt: felújítatta.

Sikerült kiverekedni magunkat az épületből, és sikeresen lejutottunk a kertbe. Amikor kifelé sétáltunk, már kezdett lefelé menni a Nap. Az éles fehér csillogás elmúlt, a színek lassan átmentek melegebb árnyalatokba, és a részletek előbújtak. Igazából egy teljes napot is el lehet itt tölteni, nézni az apró részleteket, gyönyörködni művészi módon megtervezett kertben.

Nehéz a Taj Mahalról írni. Eléggé sok közhelyet lehet mondani róla. Az, hogy beválasztották a világ új hét csodája közé, érthető. Elég csak megnézni a fényképeket. A többi csoda is lenyűgöző, de ez az alkotás kiemelkedik ragyogásával. Ott állni, és látni a csillogó épületet, érezni, hogy mennyi munka volt így megalkotni… hihetetlen érzés volt. Sosem gondoltam volna, hogy eljutok ide. Gyűjtsetek, és menjetek megnézni! Ha mást nem is láttok Indiából, már ezért megéri kijönni ide.

Jönnek az utazás képei!

És igen! A képek lassan, de biztosan jönnek. Fogadjátok sok szerettel az első adagot, és gyönyörködjetek Jodhpurban. Még valami: főként a technokraták (Gege, érezd magad megszólítva!) örülhetnek, hogy egy kis térképen lehet látni az albumok készítésének helyét.

Udaipur

A hotel egy csendes kis mellékutcában volt. Sajnos itt még a szezonra készültek, és sok helyen festettek. De nem is lehetett volna jobb helyen! Azok a látványosságok, amik egy napba férnek bele, nagyon közel voltak. A szállásról egyébként kiderült, hogy a környék legmagasabb épülete, és a tetejéről szép kilátás nyílt a Pichola tóra. Ez időnként kiszárad, ha nem esik elég eső monszun alatt. De nem erről híres, hanem, hogy a közepén két palota is van kis szigeteken. Az egyik manapság hotelként funkcionál, míg a másikat szabadon lehet látogatni. Utóbbit a Taj Mahal ihlette, mint megtudtam a hotel tulajától, aki adott térképet és tippeket a városnézéshez. És még miről híres? Bond, James Bond. Ugyanis 1983-ban a Polipka (Octopussy) részt több udaipuri helyszínen (Lake Palace - ez a hotel a tavon, Shiv Niwas Palace és Monsoon Palace) forgatták Roger Moorral. A városban és környékén rengeteg olyan hely van, amit érdemes meglátogatni, mert külön-külön is egy-egy gyöngyszem mindegyik.

Este sétáltunk a környéken egyet. A tó másik partjára átjutva bolyongtunk a kis utcákban. Az egyikből zene hallatszott. Besétáltunk, és egy kisebb ünneplő társaságra akadtunk. Pont egy kilencnapos fesztivál, a Navrati, egyik napján érkeztünk ide (ennyi fesztiválról, mint ami itt van mindig az ókori rómaiak jutnak eszembe, akik többet ünnepeltek, mint dolgoztak). Csak fiatal lányokat láttunk táncolni, kezükben botokkal, amiket ütemre összecsapták. Az eleinte kaotikusnak tűnő mozgásról kiderült, hogy van benne némi koncepció. A lányok forogva, és közben a botokat összeütve (hol a sajátjukat, hol másik táncossal), haladnak körbe. Visszatérve a szálló főnöke érdeklődött, hogy láttunk-e ünneplőket. Kérdeztem tőle, hogy csak lányok táncolnak-e ilyenkor, de kiderült, hogy mindenki, aki képes, az így ünnepel.

Másnap végül a City Palace nevű palotát néztük meg. A terveink ellenére az időbe nem fért bele több, de majd legközelebb. Rajasthan legnagyobb palotája közvetlenül a Pichola tó partján van. Mi csak belülről tudtuk megnézni, mert a partra nem könnyű lejutni: fizetni kell érte, mert egy hotel területén keresztül tudtunk volna csak bemenni. Sajnos itt nem volt gépi tárlatvezetőnk. Csak felkent emberkék akartak a nyakunkba akaszkodni 100 Rs-ért. Ami tényleg nem sok, de jobb volt a saját tempónkban körbejárni, és nézelődni. A palota lenyűgöző üveg- és tükörműveken túl a pompás pávamozaikokról híres. Sajnos itt eléggé sok indiai családon kellett átverekedni magunkat, de megérte az erőfeszítést.

A palotából kifelé ideje volt egy kisebb alkudozásnak. Talán az araboknál könnyebb, de itt is megéri leülni és alkudozni az árakról. Sajnos többször éreztem azt, hogy oké, ha te nem veszed meg ennyiért, akkor majd eladom egy angolnak/ausztrálnak/kanadainak. Mert nekik tényleg nevetségesek ezek az összegek. Juditnak sikerült kerítenünk egy szép, márványból faragott Ganesha szobrot. Szerencsére Vapiban van egy rajasthani kézműves termékeket áruló bolt, így tudtam, hogy mi a reális egy ilyen áruért. Picit lealkudtunk a turista árból. Én egy miniatúrát szerettem volna venni. Ugyanis Udaipurban rengeteg miniatúrakészítő műhely van, és ezekben, vagy a városban olcsóbban lehet hozzájutni ezekhez. Az egyik boltban a tulaj fiával leültünk, és végignéztük a kínálatot. Elmagyarázta, hogy mitől függ egy-egy munka ára, melyik a jobb, és melyik a gyengébb minőség. Jól csinálta, mert egész végig nem esett szó árakról. Aztán egy kisebb alkudozás után, egy tevecsontra festett képpel gazdagodva távoztunk.

Az ebédet az útikönyvből kinézett helyen akartuk elfogyasztani. Csak annyit írt róla, hogy egy kellemes kertben van. A választás azért esett erre, mert le akartunk menni a tópartra, és ez közel volt ehhez. Kifejezetten pihentető volt egy zöld kertben, banánfa árnyékában leülni, és ebédelni. Persze, azt csak képzeltük, hogy gyorsan fogunk ebédelni. Sajnos kifogtuk India egyik leglassabb éttermét. A pincér szabadkozott is rendesen, amikor kihozta a fogásokat. Balhézás nélkül is kaptunk egy igen szép kedvezményt tőle. Azt hiszem így kell az ilyen helyzeteket kezelnie egy jó pincérnek. A várakozást sikerült ennek és a kiváló ételnek ellensúlyoznia, bár a tóparti séta elmaradt az idő rövidsége miatt. A szállásra egy komolyabb emelkedőn kellett volna felkapaszkodni, vagy csak nekem tűnt úgy teli gyomorral. Gondoltam, hogy felvitetjük magunkat riksával. Az első jól elvolt a haverokkal, ezért nem is volt fogékony az alkudozásra. A következő közölt valami „elképesztő” árat (talán 70 Rs-t) a kétperces fuvarért. Szörnyülködtem egy sort, hogy tegnap 40 Rs-ért hoztak a vasútállomásról (majdnem onnan) a szállásig, és maximum 20 Rs-t vagyok hajlandó adni ezért a távért. Mondta, hogy nem. Ott hagytuk, majd kb. tíz méter gyaloglás múlva utánunk kiáltott, hogy oké, elvisz ennyiért. Igaz, ez még mindig több mint egy indiai viteldíja, de azért ne nézzenek teljesen madárnak.

A szálláson a csomagok megőrzésére szolgáló szobában le tudtunk zuhanyozni. Bár tisztasága nem volt összemérhető a szobánkkal, de megtette utazás előtt. Sajnos csak későn vettem észre, hogy van melegvíz is. Egy kapcsolót kellett megnyomni, és akkor valahol a fal mögött beindult a bojler. Kissé sietve elhagytuk a szállót, és kivitettük magunkat a vasútállomásra. Kora este innen indult a vonatunk Delhibe. Kivételesen első osztályon utaztunk, mert ezt is ki kellett próbálni. A fülkében két másik férfival utaztunk együtt. Az egyik beszédesebb volt, és kiderült róla, hogy filozófiát oktat az udaipuri egyetemen. Kérdezte, hogy honnan ered Magyarország angol neve. Próbáltam adni valami magyarázatot, hogy összemosták a magyarokat a hunokkal korábban, és ez tükröződik a névben. Remélem, hogy tényleg ez van mögötte, mert csak tippeltem. (Na, utánanéztem, nem ez van mögötte! Hanem a VII. századból származó On-Oguor kifejezés, ami ótörökül tíz nyilat jelent.) Volt egy elmélete, amit megosztott velünk: az egyén társadalmi fejlődése, szocializációja attól a környezettől függ, ahol felnő. Vagyis ha helyet cserélnénk, akkor felvennénk a másik kultúra vonásait. Azt hiszem ez eléggé egyértelmű, de részletekbe nem mentünk bele. Maga az első osztály tényleg sokkal jobb a többinél: fülkék vannak, szélesebb fekhelyek, egész tiszta. De a legnagyobb különbség, hogy van kocsikísérő. Tőle bármit lehet kérni: éjfélkor Kotában megállt a vonat. Szükségem lett volna palackos vízre. Tudtam, hogy kb. húsz percet fogunk állni. Amikor ezt megkérdeztem, akkor közölte, hogy majd ő szerez vizet, de amíg várok rá, ne nyissam ki a kocsi ajtaját, ami belülről be volt reteszelve, mert ez mégiscsak az első osztály, és ne szálljon fel akárki. Adtam neki pénzt, majd pár perc múlva megjelent a vízzel. A visszajáróból adtam neki egy kis borravalót, és ezzel el volt rendezve a dolog. Sajnos Udaipuról Kotáig eléggé kanyargós volt a pálya, és kifejezetten rázott a vonat. Juditot ez eléggé megviselte, de szerencsére nem lett komolyabb gond. A laptopom töltője viszont ezen az úton adta meg magát. A fülkében volt 110 V-os konnektor. Ez nem okozott gondot neki, mert bírja, de talán egy kisebb áramingadozás tönkretehette. Ezért nem sikerült folyamatosan írnom a történeteket.

Delhibe egy óra késéssel érkeztünk. Két óránk volt az agrai vonatunk indulásáig. Gyorsan taxival elszáguldottunk a szállásra. Közben instant városnézés: balra az India Gate, a párán túl az elnöki palota, Connaught Place irodaházai és körforgalma, majd megérkeztünk a Main Bazaar nevű szakaszra. Ebből a szűk, elektromos vezetékekkel beszőtt bazáros utcából lehetett bejutni a kis hotelunkba. A vizeletszagon áttörve egy egész kis rendezett portára értünk. Csak este derült ki, hogy két nyilvános piszoár van az utca sarkán, és az okozta a szagot. Kaptunk egy igen kicsi szobát fürdővel. De két főre 400 Rs-ért (kb. 2 000 Ft) a főváros egyik legfrekventáltabb helyén ez nagyon kedvező ár. Gyors átöltözés és pakolás után egy riksással próbáltam alkudozni, de az idő szűke miatt nem kereshettem másikat. Vissza a Hazrat Nizamuddin pályaudvarra, ahová beértünk két órával korábban. Ahogy leértünk a peronra, már állt is be a vonatunk. Hamarosan indultunk is a világ (már hivatalosan is) egyik csodája felé, a Taj Mahalhoz.