Agrától Goáig

Mivel lassan besötétedett, a Vörös Erődöt csak kívülről néztük meg, majd jött a vásárlás. A sofőrök ezért pénzt kapnak, de persze nem kötelező venni bármit is. Ezekban a boltokban (szőnyeg, márványból faragott tárgyak és ékszer) tényleg profi tulajok fogadtak minket.

Miután megmutatták, hogy miként készül a szőnyeg, egy nagy bemutató terembe vezetett be a tulaj. Leültettek minket, és több méretű, színű és árkategóriájú darabot mutattak be. Az igazán profi húzás a részéről a következő volt: leterített két azonos mintájú, de árnyalatában más szőnyeget. Megkérdezte, hogy melyik tetszik. Mindketten ugyanarra a darabra mutattunk. Megkért minket, hogy akkor sétáljunk végig azon, ami kevésbé tetszett. Először nem akartunk, mert mégis cipőben voltunk, de emberünk hajthatatlan volt. Az egész olyannak tűnt, mintha jól meg kéne alázni azt a darabot, ami nem jött be nekünk. Átgyalogoltunk mindketten, majd szólt, hogy forduljunk meg. Tessék, azon gyalogoltunk át, ami tetszett. Nem értettem az egészet. Csak nem rontottam el, hogy melyiken akartam átgyalogolni?! Kiderült, a „trükk” az volt, hogy ferdén vágják el a szálakat csomózás után, és emiatt más az árnyalatuk, ha ellentétes irányból nézzük.
Jól elbeszélgettünk vele budapesti ingatlanbefektetésről (ez érdekelte), és eközben tovább nézegettük a kínálatát. Judit talált egy szép darabot, amit az ágy mellé lehet tenni. Eladónk látta, hogy itt üzlet lesz! Egy kellemes alkudozás után végül 4 000 Rs-ben állapodtunk meg. Sikerült eléggé kicsire összehajtogatniuk, így nem okozott gondot a szállítása később.

A második boltban márvány faragást, kövekkel történő díszítését és csiszolását mutatták be nekünk. Kipróbálhattuk, hogy mennyire nehéz vésni. Míg a dolgozók könnyed mozdulatokkal formálták a követ, addig nekünk csak a felszínt sikerült megkarcolnunk. Szép volt a választék, de nem akartunk venni semmit.
Az ékszerboltban kaptunk egy rövid ismertetőt a felhasznált drága- és féldrágakövekről. Külön kiemelte, hogy melyik fajtákat használták fel a Taj Mahal díszítéséhez Mutatott pár karkötőt. Megkérdeztem az árukat, körbenéztem, és konstatáltam, hogy ha a bolt kínálatát mind eladnánk, akkor kishazánk adósságának jelentős részét lehetne törleszteni a bevételből. Mondanom sem kell, hogy innen sem távoztunk üres kézzel. Egy szolidabb, aquamarine kővel díszített gyűrűt választott Judit. Az árról ebben az esetben úriember nem beszél.

Ezzel véget ért az agrai kirándulásunk. Sofőrünk visszavitt az állomásra minket, kifizettem, kapott borravalót is rendesen. Később többször nevetve mondogattuk az egyik mondását, amit főként a dugókban mondogatott: „No worry! No hurry! No chicken curry!”. Nem fordítanám le, mert úgy eléggé sután hangzik. Csak a vicces rím miatt írtam le.
A Bhopalból jövő intercity csak kb. negyedórát késett. Azért ez majdnem ötszáz kilométeres távon nem rossz eredmény itt! Amikor már a peronon vártunk, megtámadatott minket a cipőpucolók csapata. Pár perccel korábban mondták, hogy igen, ide fog érkezni a Shatabdi Express. Mivel mindent ki kell próbálni, ezért mindketten beleegyeztünk egy-egy pucolásba. A két srác nagy tempóban látott munkának. Letették felszerelésüket, egy fából készült bakot raktak elénk, arra kellett feltenni a lábunkat. Ez a jobbik megoldás, máshol cserepapucsot kap a páciens a tisztítás idejére. Szóval nekiestek a cipőknek, valami tisztítószeres folyadékkal letisztogatták, majd kaptunk speciális krémet, és Juditéra cipőápolót is kentek. Én nem kértem, mert nem olyan anyagból volt lábbelim, amire ez jó lett volna. Rossz volt nézni, hogy egy harmadik is próbál munkához jutni. Míg egyik „szerződtetett” Judit jobb lábán lévőt tisztította, a másik a balra mozdult rá. Volt egy kis szóváltás közöttük, majd a próbálkozó feladta. A srác, aki az enyémet takarította, közölte, hogy akkor ez kétszer száz, azaz kétszáz rúpia lesz. Visszakérdeztem, igen, annyi lesz, mert ugye a speciális krém, kérem szépen. Ezt a kijelentést igen nagy érdeklődéssel hallgatta az a pár helyi, aki körénk gyűlt közben. Kíváncsiak voltak, hogy mégis mi lesz a vége a történetnek?
Befejezték a munkát, tényleg tiszták lettek a cipők, és csak reménykedhettünk, hogy másnapra nem fognak elporladni a speciális krémtől. Eljött a fizetés ideje. Ugye kétszáz rúpia. Kaptak fejenként tíz-tíz rúpiát. Volt egy erőtlen próbálkozásuk, hogy százast tessék adni, de elnevették magukat, amikor közbevágtam, hogy tudom mi az árfolyam. Na, erre az összegyűlt nézősereg is kinevette őket. Hiába, itt is a legszebb öröm a káröröm.

A vonat újabb fajta intercity kocsikból állt. Ez már szinte teljesen olyan volt, mint az otthon közlekedő fajta. Amikor a helyünket próbáltuk elfoglalni, egy nagyobb férfi állta el az utunkat. Lassan fordult a szűk helyen, és így legapróbb részletekig megcsodálhattuk a fehér ingjének hátán kapaszkodó vagy hat-hétcentis csótányt. Angol hidegvérrel, kimérten szóltam neki (miközben a gyomrom forgott a látványtól): „Uram, elnézést, de egy csótány van a hátán.”. Nem hallotta meg, ezért megismételtem. Erre a felesége felkapta a fejét, és leseperte a termetes jószágot. Az pedig szép ívet leírva az egyik terebélyes asszonyság háta és az ülés támlája között landolt. Gyorsan felkapaszkodott a gusztustalanság (nem a terebélyes asszonyság, ejnye!), de ebben a pillanatban a hölgy hátradőlt, mert semmit nem érzékelt a körülötte zajló eseményekből. Azt hittem, hogy a szári által nem takart része a hátának agyonnyomta a dögöt. De nem pattant fel a helyéről. Amikor kicsivel később előredőlt, nem volt szétlapított csótány az üléshuzaton. Az út alatt még pár apró rokona szaladgált a dögnek, de azokat finom rugdosással és taposással el lehetett zavarni.

New Delhi vasútállomásra érkeztünk meg, amihez nagyon közel volt a szállásunk. Az ajánlkozó riksás amikor meghallotta, hogy hová igyekszünk, legyintett, és nevetve mondta: „Walking distance!”. Magyarul ezért a távért nem mozdul meg, hanem gyalogoljunk. Mi is így gondoltuk. Egészen addig, amíg egy biciklis riksás fel nem ajánlotta, hogy húsz rúpiáért elteker velünk odáig. Miért is ne? Ezt is ki kell próbálni. Kicsit kényelmetlenül ültünk, mert ez inkább egy európai embernek kényelmes, vagy három indiainak. Tekert, tekert a cingár riksás, de nem nagyon akartunk megérkezni. Kezdtük pár helyet felismerni a Main Bazaarban, hogy reggel errefelé jártunk. Igen ám, de amikor elmentünk a szállásról! Egyszer csak hátrafordult bringásunk, és kérdően nézett rám, hogy merre van a hotel? Én tudjam?! Kérdezz meg valakit, mert én most járok erre életemben először! Visszafordult, kérdezősködött, majd sikeresen eljutottunk a kis hotel portájáig. A kicsit hosszúra nyúlt fuvarnak volt egy előnye is. Azon a szakaszon, amerre nem kellett volna mennünk, láttunk elefántokat, a hátukon turistákkal. Mindezt este fél tizenegykor, egy szűk utcában, Új-Delhi központjában.

A szálláson találkoztunk pár örökifjú a magyarral, akik indiai zenét jöttek tanulni. Irigylem őket, hogy erre van idejük. Másnap korán elhagytuk a tágasnak jóindulattal sem nevezhető szobánkat, és a szállódások által leszervezett kocsival kimentünk az Indira Gandhi reptér belföldi termináljára. Gyorsan be tudtunk csekkolni, mert a roham csak akkor kezdődött, amikor mi végeztünk. Befizettünk a reptér eldugott, de annál kellemesebb éttermébe büféreggelire, és ezzel helyre állt a lelki békénk. Nem kell ide mantra, karma, meg nirvána, csak egy kiadós reggeli és egy kávé. Az egyik helyi fapados légitársasággal, a GoAir-rel repültünk Delhiből Goára. Mivel még reggel volt, ezért késés nélkül indult a járatunk. De erről majd legközelebb mesélek.