Udaipur

A hotel egy csendes kis mellékutcában volt. Sajnos itt még a szezonra készültek, és sok helyen festettek. De nem is lehetett volna jobb helyen! Azok a látványosságok, amik egy napba férnek bele, nagyon közel voltak. A szállásról egyébként kiderült, hogy a környék legmagasabb épülete, és a tetejéről szép kilátás nyílt a Pichola tóra. Ez időnként kiszárad, ha nem esik elég eső monszun alatt. De nem erről híres, hanem, hogy a közepén két palota is van kis szigeteken. Az egyik manapság hotelként funkcionál, míg a másikat szabadon lehet látogatni. Utóbbit a Taj Mahal ihlette, mint megtudtam a hotel tulajától, aki adott térképet és tippeket a városnézéshez. És még miről híres? Bond, James Bond. Ugyanis 1983-ban a Polipka (Octopussy) részt több udaipuri helyszínen (Lake Palace - ez a hotel a tavon, Shiv Niwas Palace és Monsoon Palace) forgatták Roger Moorral. A városban és környékén rengeteg olyan hely van, amit érdemes meglátogatni, mert külön-külön is egy-egy gyöngyszem mindegyik.

Este sétáltunk a környéken egyet. A tó másik partjára átjutva bolyongtunk a kis utcákban. Az egyikből zene hallatszott. Besétáltunk, és egy kisebb ünneplő társaságra akadtunk. Pont egy kilencnapos fesztivál, a Navrati, egyik napján érkeztünk ide (ennyi fesztiválról, mint ami itt van mindig az ókori rómaiak jutnak eszembe, akik többet ünnepeltek, mint dolgoztak). Csak fiatal lányokat láttunk táncolni, kezükben botokkal, amiket ütemre összecsapták. Az eleinte kaotikusnak tűnő mozgásról kiderült, hogy van benne némi koncepció. A lányok forogva, és közben a botokat összeütve (hol a sajátjukat, hol másik táncossal), haladnak körbe. Visszatérve a szálló főnöke érdeklődött, hogy láttunk-e ünneplőket. Kérdeztem tőle, hogy csak lányok táncolnak-e ilyenkor, de kiderült, hogy mindenki, aki képes, az így ünnepel.

Másnap végül a City Palace nevű palotát néztük meg. A terveink ellenére az időbe nem fért bele több, de majd legközelebb. Rajasthan legnagyobb palotája közvetlenül a Pichola tó partján van. Mi csak belülről tudtuk megnézni, mert a partra nem könnyű lejutni: fizetni kell érte, mert egy hotel területén keresztül tudtunk volna csak bemenni. Sajnos itt nem volt gépi tárlatvezetőnk. Csak felkent emberkék akartak a nyakunkba akaszkodni 100 Rs-ért. Ami tényleg nem sok, de jobb volt a saját tempónkban körbejárni, és nézelődni. A palota lenyűgöző üveg- és tükörműveken túl a pompás pávamozaikokról híres. Sajnos itt eléggé sok indiai családon kellett átverekedni magunkat, de megérte az erőfeszítést.

A palotából kifelé ideje volt egy kisebb alkudozásnak. Talán az araboknál könnyebb, de itt is megéri leülni és alkudozni az árakról. Sajnos többször éreztem azt, hogy oké, ha te nem veszed meg ennyiért, akkor majd eladom egy angolnak/ausztrálnak/kanadainak. Mert nekik tényleg nevetségesek ezek az összegek. Juditnak sikerült kerítenünk egy szép, márványból faragott Ganesha szobrot. Szerencsére Vapiban van egy rajasthani kézműves termékeket áruló bolt, így tudtam, hogy mi a reális egy ilyen áruért. Picit lealkudtunk a turista árból. Én egy miniatúrát szerettem volna venni. Ugyanis Udaipurban rengeteg miniatúrakészítő műhely van, és ezekben, vagy a városban olcsóbban lehet hozzájutni ezekhez. Az egyik boltban a tulaj fiával leültünk, és végignéztük a kínálatot. Elmagyarázta, hogy mitől függ egy-egy munka ára, melyik a jobb, és melyik a gyengébb minőség. Jól csinálta, mert egész végig nem esett szó árakról. Aztán egy kisebb alkudozás után, egy tevecsontra festett képpel gazdagodva távoztunk.

Az ebédet az útikönyvből kinézett helyen akartuk elfogyasztani. Csak annyit írt róla, hogy egy kellemes kertben van. A választás azért esett erre, mert le akartunk menni a tópartra, és ez közel volt ehhez. Kifejezetten pihentető volt egy zöld kertben, banánfa árnyékában leülni, és ebédelni. Persze, azt csak képzeltük, hogy gyorsan fogunk ebédelni. Sajnos kifogtuk India egyik leglassabb éttermét. A pincér szabadkozott is rendesen, amikor kihozta a fogásokat. Balhézás nélkül is kaptunk egy igen szép kedvezményt tőle. Azt hiszem így kell az ilyen helyzeteket kezelnie egy jó pincérnek. A várakozást sikerült ennek és a kiváló ételnek ellensúlyoznia, bár a tóparti séta elmaradt az idő rövidsége miatt. A szállásra egy komolyabb emelkedőn kellett volna felkapaszkodni, vagy csak nekem tűnt úgy teli gyomorral. Gondoltam, hogy felvitetjük magunkat riksával. Az első jól elvolt a haverokkal, ezért nem is volt fogékony az alkudozásra. A következő közölt valami „elképesztő” árat (talán 70 Rs-t) a kétperces fuvarért. Szörnyülködtem egy sort, hogy tegnap 40 Rs-ért hoztak a vasútállomásról (majdnem onnan) a szállásig, és maximum 20 Rs-t vagyok hajlandó adni ezért a távért. Mondta, hogy nem. Ott hagytuk, majd kb. tíz méter gyaloglás múlva utánunk kiáltott, hogy oké, elvisz ennyiért. Igaz, ez még mindig több mint egy indiai viteldíja, de azért ne nézzenek teljesen madárnak.

A szálláson a csomagok megőrzésére szolgáló szobában le tudtunk zuhanyozni. Bár tisztasága nem volt összemérhető a szobánkkal, de megtette utazás előtt. Sajnos csak későn vettem észre, hogy van melegvíz is. Egy kapcsolót kellett megnyomni, és akkor valahol a fal mögött beindult a bojler. Kissé sietve elhagytuk a szállót, és kivitettük magunkat a vasútállomásra. Kora este innen indult a vonatunk Delhibe. Kivételesen első osztályon utaztunk, mert ezt is ki kellett próbálni. A fülkében két másik férfival utaztunk együtt. Az egyik beszédesebb volt, és kiderült róla, hogy filozófiát oktat az udaipuri egyetemen. Kérdezte, hogy honnan ered Magyarország angol neve. Próbáltam adni valami magyarázatot, hogy összemosták a magyarokat a hunokkal korábban, és ez tükröződik a névben. Remélem, hogy tényleg ez van mögötte, mert csak tippeltem. (Na, utánanéztem, nem ez van mögötte! Hanem a VII. századból származó On-Oguor kifejezés, ami ótörökül tíz nyilat jelent.) Volt egy elmélete, amit megosztott velünk: az egyén társadalmi fejlődése, szocializációja attól a környezettől függ, ahol felnő. Vagyis ha helyet cserélnénk, akkor felvennénk a másik kultúra vonásait. Azt hiszem ez eléggé egyértelmű, de részletekbe nem mentünk bele. Maga az első osztály tényleg sokkal jobb a többinél: fülkék vannak, szélesebb fekhelyek, egész tiszta. De a legnagyobb különbség, hogy van kocsikísérő. Tőle bármit lehet kérni: éjfélkor Kotában megállt a vonat. Szükségem lett volna palackos vízre. Tudtam, hogy kb. húsz percet fogunk állni. Amikor ezt megkérdeztem, akkor közölte, hogy majd ő szerez vizet, de amíg várok rá, ne nyissam ki a kocsi ajtaját, ami belülről be volt reteszelve, mert ez mégiscsak az első osztály, és ne szálljon fel akárki. Adtam neki pénzt, majd pár perc múlva megjelent a vízzel. A visszajáróból adtam neki egy kis borravalót, és ezzel el volt rendezve a dolog. Sajnos Udaipuról Kotáig eléggé kanyargós volt a pálya, és kifejezetten rázott a vonat. Juditot ez eléggé megviselte, de szerencsére nem lett komolyabb gond. A laptopom töltője viszont ezen az úton adta meg magát. A fülkében volt 110 V-os konnektor. Ez nem okozott gondot neki, mert bírja, de talán egy kisebb áramingadozás tönkretehette. Ezért nem sikerült folyamatosan írnom a történeteket.

Delhibe egy óra késéssel érkeztünk. Két óránk volt az agrai vonatunk indulásáig. Gyorsan taxival elszáguldottunk a szállásra. Közben instant városnézés: balra az India Gate, a párán túl az elnöki palota, Connaught Place irodaházai és körforgalma, majd megérkeztünk a Main Bazaar nevű szakaszra. Ebből a szűk, elektromos vezetékekkel beszőtt bazáros utcából lehetett bejutni a kis hotelunkba. A vizeletszagon áttörve egy egész kis rendezett portára értünk. Csak este derült ki, hogy két nyilvános piszoár van az utca sarkán, és az okozta a szagot. Kaptunk egy igen kicsi szobát fürdővel. De két főre 400 Rs-ért (kb. 2 000 Ft) a főváros egyik legfrekventáltabb helyén ez nagyon kedvező ár. Gyors átöltözés és pakolás után egy riksással próbáltam alkudozni, de az idő szűke miatt nem kereshettem másikat. Vissza a Hazrat Nizamuddin pályaudvarra, ahová beértünk két órával korábban. Ahogy leértünk a peronra, már állt is be a vonatunk. Hamarosan indultunk is a világ (már hivatalosan is) egyik csodája felé, a Taj Mahalhoz.