Taj Mahal
Csak fél napunk volt megnézni Agrát. Magában a városban két nagyobb látványosság van, a Taj Mahal és a Red Fort (Vörös Erőd). Mivel az indiai államvasútnak ismét sikerült egy kellemes egy órás kését produkálni a három órás úton, ezért időben eléggé be voltunk szorítva. Eléggé fáradtan és éhesen szálltunk ki a vonatból. Azt hiszem, örültem annak a faszinak, akit tíz perccel korábban még Agra elővárosában a töltés mellett láttam állni, amikor a vonat elcammogott mellette. Ugyanis legnagyobb meglepetésemre ő is ott volt a peronon, és próbált egésznapos agrai programhoz turistákat fogni. Az, hogy 600 Rs-ért (3 000 Ft-ért) estig légkondis kocsival vittek egyik helyről a másikra a nyugatiak által leglátogatottabb indiai városban, eléggé barátságos ajánlat volt. Természetesen ezért három boltot meg kellett nézni pluszban, de azt sem bántuk. Az autós verzió riksa helyett később nagyon jó választásnak bizonyult.
Egy angolul normálisan beszélő sofőrt kaptunk, aki mindent elkövetett, hogy jól érezzük magunkat. Ismét jól jött, hogy itt dolgozok, mert másként állnak az emberhez. Sofőrünk kérésünkre elvitt egy étterembe, mert a pár keksz és chips, amit reggeli gyanánt ettünk a vonaton, nem volt túl sok. Ebéd után az irányt a Taj felé vettük. Na ekkor jött jól a légkondis autó. A Taj épületegyüttesének környékén csak lépésben lehetett haladni, mert valamelyik isten szobrát vitte az ünneplő tömeg a folyópartra. Három kapun lehet bejutni, minket a távolabb eső, de legnyugodtabb keleti kapuhoz vittek. Pár utcával távolabb leparkoltuk, és megbeszéltük, hogy kb. két óra múlva ott találkozunk.
A belépő eléggé borsos indiai viszonylatban is, 750 Rs/fő a külföldieknek. Mondjuk ehhez adtak egy palack vizet és cipővédőt (szakmai szlengben csak lábtyűnek hívjuk). A bejáratnál fémdetektoros kapuk és kézi detektorokkal felszerelt személyzet volt. Amit nem lehetett bevinni, azt ingyenes csomagmegőrzőbe kellett betenni. Amikor ezt kerestem, egy kisgyerek segített, aki az egyik boltban dolgozott a kapu közelében. Természetesen meg akarta ígértetni velem, hogy majd menjek be a boltba. Ehhez sok kedvem már akkor sem volt, és amikor később kijöttünk, és leráztuk, akkor megkaptam, hogy rossz ember vagyok. Hát az ilyennek kopjon fel az álla!
A sor nem volt túl hosszú, és nagyon hamar be lehetett jutni. Egy külső kertbe léptünk be. A távolban a nyugati kapu, balról azok érkeztek, akik a déli, főkapun akartak bejutni. Utóbbi szemben van a Taj Mahallal. De a park és az épületek ötletesen vannak kitalálva, mert nem lehet megpillantani egyből. Ebből a külső kertből a tömeg meglepően nyugodtan (indiai mértékben) hömpölygött a vörös homokkőből épített kapu felé. A bédekker szerint harminc méter magas. És itt jött az, amit nem lehet überelni!
Ahogy felfelé lépkedtünk azon a pár lépcsőn, ami a kapuhoz visz, a szemünk elé tárult a Taj fehér épülete, az átjáróban a hagymakupolája. Amint átjutottunk megpillanthattuk a tökéletes szimmetriával megtervezett kertet, épületeket és persze a Taj Mahalt teljes nagyságában. Azzal, hogy minden körülötte vörös homokkőből épült, még jobban kiemeli a szikrázó fehér márványt. Nekem egy dolog nagyon hiányzott. Mégpedig az a víz, amit a jól ismert fotókon lehet látni az építményhez vezető utak között. Valamiért most nem voltak feltöltve a kis medencék, pedig nem a forró évszakban vagyunk.
Ebben a tökéletes szimmetriában az a legjobb, hogy bármelyik oldalról lehet csodálni a Taj Mahalt, minden oldalról egyforma. Ezért is döntöttünk úgy, hogy többször körbejárjuk. Először csak az emelvény körül, így meg tudtuk nézni az épület jobb és baloldalán lévő két épületet. A baloldalt lévő egy mecset, ahová cipővédő ide, lábtyű oda, csak zokniban vagy mezítláb lehet ugye belépni. A jobb oldalon lévő természetesen ugyanúgy néz ki, de az nem mecset. A szimmetria miatt kellett odaépíteni. Valószínűleg régebben szállásként funkcionált.
Sajnos nem úsztuk meg, hogy mint látványosság, minket is fotózzanak. Judit külön, Judit egyik idussal, Judit másik indussal, Judit kislánnyal, Judit és Peti indussal. Eleinte még rendben volt ez, de a sokadik kép után már kezdtünk ingerültek lenni. Minket fotóz a hülyegyerek, és közben ott a háta mögött a világ egyik csodája! Nem értem ezeket, de ezt az érzést már megszoktam.
Az épülethez, és a körülötte álló tornyokhoz két lépcsőn lehet feljutni. Ezek eléggé keskenyek ekkora tömeghez. Itt ki kell bírni a lökdösődést, tülekedést, az előre furakodó kisgyerekeket és szülőket, akik nem bírnak ki fél percet, hogy e nélkül feljussanak. Fent már eloszlott a tömeg, és nyugodtabban körbe lehetett sétálni. Persze az árnyékában hűsölő családokon és nyugdíjas amerikai turistákon kicsit nehezebb volt átvergődni. Annyira erősen sütött a Nap, hogy a márvány fénye miatt az apró részleteket nem lehetett látni. Csak később, a fényképek átnézésekor szembesültünk azzal, hogy mennyire aprólékosan vannak kidolgozva a formák, milyen színes drágakövek vannak behelyezve a falakba.
A legnehezebb feladat még előttünk volt, be kellett jutni a szűk kapun a mauzóleum belsejébe. Mivel csak egy bejárat van nyitva, így csak komoly küzdelmek árán lehet áttörni. Itt sem kellett csalódni az indiaiak nem létező udvariasságában. A lényeg az egyén ilyenkor, senki és semmi nem számít. Bent minden kérés és tiltás ellenére hangoskodtak és fotóztak az indusok. Az egész épület morajlott a látogatók zsivajától. Eléggé sötét volt bent, és sokat nem lehet látni a két szarkofágból a köréjük emelt rácsos korlát miatt. Igen, kettő van! Ugyanis Shah Jahant, az építtető uralkodót is idetemették. Pontosan ez az, amiért megtörik a szimmetria varázsa. A második felesége, Muntaz Mahal szarkofágjának másolta (a valódiak a kriptában vannak elzárva a látogatók elől) pontosan középen helyezkedik el. Emellé sikerült az uralkodó fiának beraknia apja szarkofágját. Úgy tűnik a gyerek nem volt megáldva hasonló művészi érzékkel. Egyébként sem volt túl kedves a papához: lelökte a trónról, amikor az a Yamuna folyó túlpartján a Taj mását akarta felépíteni fekete márványból. A Vörös Erődbe záratta, és élete utolsó éveiben a cellából nézhette az általa emeltetett csodát. Másik érdekes figura a Taj Mahal történetében, az az angol helytartó volt, aki a XIX. Század második felében le akarta bontatni az épületet, mert rossz állapotban volt. Szerencsére nem talált vevőt a márványra. Utóda sokkal értelmesebb volt: felújítatta.
Sikerült kiverekedni magunkat az épületből, és sikeresen lejutottunk a kertbe. Amikor kifelé sétáltunk, már kezdett lefelé menni a Nap. Az éles fehér csillogás elmúlt, a színek lassan átmentek melegebb árnyalatokba, és a részletek előbújtak. Igazából egy teljes napot is el lehet itt tölteni, nézni az apró részleteket, gyönyörködni művészi módon megtervezett kertben.
Nehéz a Taj Mahalról írni. Eléggé sok közhelyet lehet mondani róla. Az, hogy beválasztották a világ új hét csodája közé, érthető. Elég csak megnézni a fényképeket. A többi csoda is lenyűgöző, de ez az alkotás kiemelkedik ragyogásával. Ott állni, és látni a csillogó épületet, érezni, hogy mennyi munka volt így megalkotni… hihetetlen érzés volt. Sosem gondoltam volna, hogy eljutok ide. Gyűjtsetek, és menjetek megnézni! Ha mást nem is láttok Indiából, már ezért megéri kijönni ide.
Egy angolul normálisan beszélő sofőrt kaptunk, aki mindent elkövetett, hogy jól érezzük magunkat. Ismét jól jött, hogy itt dolgozok, mert másként állnak az emberhez. Sofőrünk kérésünkre elvitt egy étterembe, mert a pár keksz és chips, amit reggeli gyanánt ettünk a vonaton, nem volt túl sok. Ebéd után az irányt a Taj felé vettük. Na ekkor jött jól a légkondis autó. A Taj épületegyüttesének környékén csak lépésben lehetett haladni, mert valamelyik isten szobrát vitte az ünneplő tömeg a folyópartra. Három kapun lehet bejutni, minket a távolabb eső, de legnyugodtabb keleti kapuhoz vittek. Pár utcával távolabb leparkoltuk, és megbeszéltük, hogy kb. két óra múlva ott találkozunk.
A belépő eléggé borsos indiai viszonylatban is, 750 Rs/fő a külföldieknek. Mondjuk ehhez adtak egy palack vizet és cipővédőt (szakmai szlengben csak lábtyűnek hívjuk). A bejáratnál fémdetektoros kapuk és kézi detektorokkal felszerelt személyzet volt. Amit nem lehetett bevinni, azt ingyenes csomagmegőrzőbe kellett betenni. Amikor ezt kerestem, egy kisgyerek segített, aki az egyik boltban dolgozott a kapu közelében. Természetesen meg akarta ígértetni velem, hogy majd menjek be a boltba. Ehhez sok kedvem már akkor sem volt, és amikor később kijöttünk, és leráztuk, akkor megkaptam, hogy rossz ember vagyok. Hát az ilyennek kopjon fel az álla!
A sor nem volt túl hosszú, és nagyon hamar be lehetett jutni. Egy külső kertbe léptünk be. A távolban a nyugati kapu, balról azok érkeztek, akik a déli, főkapun akartak bejutni. Utóbbi szemben van a Taj Mahallal. De a park és az épületek ötletesen vannak kitalálva, mert nem lehet megpillantani egyből. Ebből a külső kertből a tömeg meglepően nyugodtan (indiai mértékben) hömpölygött a vörös homokkőből épített kapu felé. A bédekker szerint harminc méter magas. És itt jött az, amit nem lehet überelni!
Ahogy felfelé lépkedtünk azon a pár lépcsőn, ami a kapuhoz visz, a szemünk elé tárult a Taj fehér épülete, az átjáróban a hagymakupolája. Amint átjutottunk megpillanthattuk a tökéletes szimmetriával megtervezett kertet, épületeket és persze a Taj Mahalt teljes nagyságában. Azzal, hogy minden körülötte vörös homokkőből épült, még jobban kiemeli a szikrázó fehér márványt. Nekem egy dolog nagyon hiányzott. Mégpedig az a víz, amit a jól ismert fotókon lehet látni az építményhez vezető utak között. Valamiért most nem voltak feltöltve a kis medencék, pedig nem a forró évszakban vagyunk.
Ebben a tökéletes szimmetriában az a legjobb, hogy bármelyik oldalról lehet csodálni a Taj Mahalt, minden oldalról egyforma. Ezért is döntöttünk úgy, hogy többször körbejárjuk. Először csak az emelvény körül, így meg tudtuk nézni az épület jobb és baloldalán lévő két épületet. A baloldalt lévő egy mecset, ahová cipővédő ide, lábtyű oda, csak zokniban vagy mezítláb lehet ugye belépni. A jobb oldalon lévő természetesen ugyanúgy néz ki, de az nem mecset. A szimmetria miatt kellett odaépíteni. Valószínűleg régebben szállásként funkcionált.
Sajnos nem úsztuk meg, hogy mint látványosság, minket is fotózzanak. Judit külön, Judit egyik idussal, Judit másik indussal, Judit kislánnyal, Judit és Peti indussal. Eleinte még rendben volt ez, de a sokadik kép után már kezdtünk ingerültek lenni. Minket fotóz a hülyegyerek, és közben ott a háta mögött a világ egyik csodája! Nem értem ezeket, de ezt az érzést már megszoktam.
Az épülethez, és a körülötte álló tornyokhoz két lépcsőn lehet feljutni. Ezek eléggé keskenyek ekkora tömeghez. Itt ki kell bírni a lökdösődést, tülekedést, az előre furakodó kisgyerekeket és szülőket, akik nem bírnak ki fél percet, hogy e nélkül feljussanak. Fent már eloszlott a tömeg, és nyugodtabban körbe lehetett sétálni. Persze az árnyékában hűsölő családokon és nyugdíjas amerikai turistákon kicsit nehezebb volt átvergődni. Annyira erősen sütött a Nap, hogy a márvány fénye miatt az apró részleteket nem lehetett látni. Csak később, a fényképek átnézésekor szembesültünk azzal, hogy mennyire aprólékosan vannak kidolgozva a formák, milyen színes drágakövek vannak behelyezve a falakba.
A legnehezebb feladat még előttünk volt, be kellett jutni a szűk kapun a mauzóleum belsejébe. Mivel csak egy bejárat van nyitva, így csak komoly küzdelmek árán lehet áttörni. Itt sem kellett csalódni az indiaiak nem létező udvariasságában. A lényeg az egyén ilyenkor, senki és semmi nem számít. Bent minden kérés és tiltás ellenére hangoskodtak és fotóztak az indusok. Az egész épület morajlott a látogatók zsivajától. Eléggé sötét volt bent, és sokat nem lehet látni a két szarkofágból a köréjük emelt rácsos korlát miatt. Igen, kettő van! Ugyanis Shah Jahant, az építtető uralkodót is idetemették. Pontosan ez az, amiért megtörik a szimmetria varázsa. A második felesége, Muntaz Mahal szarkofágjának másolta (a valódiak a kriptában vannak elzárva a látogatók elől) pontosan középen helyezkedik el. Emellé sikerült az uralkodó fiának beraknia apja szarkofágját. Úgy tűnik a gyerek nem volt megáldva hasonló művészi érzékkel. Egyébként sem volt túl kedves a papához: lelökte a trónról, amikor az a Yamuna folyó túlpartján a Taj mását akarta felépíteni fekete márványból. A Vörös Erődbe záratta, és élete utolsó éveiben a cellából nézhette az általa emeltetett csodát. Másik érdekes figura a Taj Mahal történetében, az az angol helytartó volt, aki a XIX. Század második felében le akarta bontatni az épületet, mert rossz állapotban volt. Szerencsére nem talált vevőt a márványra. Utóda sokkal értelmesebb volt: felújítatta.
Sikerült kiverekedni magunkat az épületből, és sikeresen lejutottunk a kertbe. Amikor kifelé sétáltunk, már kezdett lefelé menni a Nap. Az éles fehér csillogás elmúlt, a színek lassan átmentek melegebb árnyalatokba, és a részletek előbújtak. Igazából egy teljes napot is el lehet itt tölteni, nézni az apró részleteket, gyönyörködni művészi módon megtervezett kertben.
Nehéz a Taj Mahalról írni. Eléggé sok közhelyet lehet mondani róla. Az, hogy beválasztották a világ új hét csodája közé, érthető. Elég csak megnézni a fényképeket. A többi csoda is lenyűgöző, de ez az alkotás kiemelkedik ragyogásával. Ott állni, és látni a csillogó épületet, érezni, hogy mennyi munka volt így megalkotni… hihetetlen érzés volt. Sosem gondoltam volna, hogy eljutok ide. Gyűjtsetek, és menjetek megnézni! Ha mást nem is láttok Indiából, már ezért megéri kijönni ide.