Goa

Ahogy az előző bejegyzés végén írtam, Delhiből egy indiai fapados légitársasággal repültünk Goára. A gép nem egy régi csotrogány volt, hanem egy Airbus A320-as. Bár belülről azért látszott, hogy nem kímélték az utasok. Az én ülésemet nem lehetett hátradönteni, és a tisztaság sem volt a legnagyobb. Az út során egy rendkívüli esemény történt. Annak ellenére, hogy itt is többször bemondták, a mobiltelefonok használata tilos, egy indus az út kétharmadánál elkezdett telefonálgatni. Tényleg nem értem ezeket az embereket! Az, hogy nem érti a kérés okát, az egy dolog. De valahogy itt azok a szavak, hogy „szabály”, „tilos”, „nem megengedett” értelmetlenül csengenek nekik. Már mástól is hallottam, és én is tapasztaltam, hogy az Indiába tartó gépeken csak az indiaiak nem ülnek le, ha erre kérik őket az „öveket becsatolni” felirattal. Csak ők kezdik bekapcsolni a telefonjaikat, amikor itt leszálláshoz közelednek. Nem tudom, hogy mennyire veszélyes egy mobiltelefont repülőn használni, de nem azon a járaton szerettem volna megtudni, amin mi is utaztunk. Határozottan szóltam az egyik stewardessnek, hogy szóljon rá a férfira, mert ez szigorúan tilos. A pasas nem úgy tűnt, mint aki nagyon értette volna, hogy mi a gond, de többet nem telefonált.

Goa partjaival párhuzamosan repültünk leszállás előtt. A kék óceánt és az üde, zöld partot elnézve boldogan állapítottuk meg, hogy nem lesz ez rossz hely. Csak érnénk már oda! Ugyanis legalább két teljes iskolakört repültünk, ha nem többet, mielőtt leszálltunk a Dabolim reptérre. Mint kiderült, ez egy félig katonai, félig polgári repülőtér. Ez a megoldás eléggé elterjed errefelé. A leszállópályáról katonai helikopterek és felderítőgépek közé fordultunk be, majd még három gépet be kellett várni, mire visszagurultunk a terminálhoz a kifutópályán, mert nem volt külön gurulóút. A gépből kilépve igazán meleg és párás idő fogadott bennünket. Az egész tisztának és rendezettnek mondható reptéren hamar megkaptuk a csomagjainkat. A nehezebb feladat az volt, hogy meg kellett találni az értünk küldött embert. A szállásunk nem volt túl közel, ezért jobbnak láttam előre transzfert kérni. Szerencsére a hamar észrevettem a nevemet (Miklos Peter, csak így szimplán) az egyik táblán, és átvágtuk magunkat a várakozók sorfalán. Öt perc sem telt el, és már a kocsiban ültünk, és vittek is minket. A várakozás alatt aggódva kérdeztem az emberünket, hogy még mindig esős-e az idő itt? Nyugtatgatott, hogy csak egy-egy zápor van, de már nem esik egész nap. Na ja, ennyi benne van a pakliban, ha az ember még a monszun végén, a szezon előtt utazik ide. De egy percig sem bántuk, hogy ilyenkor jöttünk!

Az autóút során meg kellett állapítanom, hogy mennyivel másabb hely, mint ahol eddig jártunk. A közlekedés rendezettebb, keveset dudálnak, érezhető tisztaság van. Oké, indiai mértékkel érezhető! Ennek biztos van valami köze ahhoz, hogy Goa portugál gyarmat volt, az itt élők főként keresztények. Mások a szokások, más a neveltetésük is.
A célhoz közeledve elkapott minket egy erősebb zápor, és ezzel egyidőben a kocsi is eléggé furcsa hangokat kezdett hallatni. Pont egy kicsit elállt az eső, amikor kiszálltunk megnézni, hogy mi történhetett. A kipufogó szakadt le. Visszaszálltam, a sofőrünk meg próbált valami zsineget keríteni az egyik közeli házból. Szegény, pont a nyakába kapta az égi áldást, de egy srác segített neki, és tartott egy ernyőt szerelés közben. Bár ez akkor már késő volt, bőrig ázott.

A hotelunk Calangute-on volt. Ez az egyik, nyugatiak által igen kedvelt falu Észak-Goán. Szerencsénk volt, mert két, forgalmasabb rész között laktunk, de a mi környékünk teljesen nyugodt volt. A tengerpart kb. tizenöt perc sétára volt. A szállással volt pár kisebb gond, de nem egetverően nagyok. Még nagyban készültek a szezonra, ami november elején indul. Ez azt jelentette, hogy a földszinten mindenhol festettek, a portán, a medence környékén és a bárpultot is felújították. Ez nem nagyon zavart minket, mert úgysem terveztünk sok időt eltölteni a szálláson. Ami viszont kicsit bosszantó volt, hogy az árban benne volt a reggeli, de nem közölték, hogy azért mégis mit kapunk. Amikor kiderült, hogy az a fél fogunkra sem elég, akkor inkább rendeltünk, és a különbözetet kifizettük a végén. Az is kisebb káoszt okozott nekik, hogy pont akkor álltak át az új étlapra. Az egyik reggel egy tehetségtelen srác szolgált ki minket. Az már igazán dühítő volt, hogy húsz perc után sem kaptuk meg az ételt. Pláne azért, mert aki utánunk érkezett, már rég vígan falatozott. Mivel még a reggeli kávém előtt voltam, ezért kissé nehezen viseltem a várakozást. Az idősödő angol(!) tulajdonosnő intézkedett. A reggeli vége felé láttam, hogy a srácot nem igazán dicsérték meg az alakításért. Szerencsére másnap már egy igazán ügyes pincér vette fel a rendelést. Ja igen, angol tulaj. Jó lenne, tényleg, csak a konyhát kéne a helyiekre bíznia. Most már én is megbizonyosodhattam arról, hogy az angolok nem a legjobb szakácsok, pedig csak reggeliről beszélünk.
A legrosszabb a sok szúnyog volt, mert a szobánk, ami egyébként tiszta és pont megfelelően nagy volt, több ablakán nem volt szúnyogháló. Ezek a kis dögök itt sokkal kellemetlenebbek, mint Vapiban! Igenis viszket a csípésük, és több napig látszik a nyomuk. De mindezért kárpótolt minket az, amiről még nem is meséltem! A tengerpartról, mert ugye ide főként ezért jön az ember.

Azt hiszem, ez már közel van nekem a tökéletes tengerparthoz! Pálmafás, homokos (bár nem fehér), halászcsónakok sorakoznak a parton, és a föveny szélén egymást érik az úgynevezett shack-ek. Ezek kisebb-nagyobb bárok, éttermek. A legtöbbször pálmalevéllel vannak borítva. De nem is ez a legjobb bennük, hanem, hogy napközben kiraknak napozóágyakat, este meg a tengerparton székekben ülve, kis asztal és némi alkohol társaságában lehet végignézni a naplementét. Pontosan olyan hely, ahol tökéletesen ki lehet zárni a külvilágot. Vagyis csak lehetne, mert időről-időre megjelenik valaki, aki hennát, ékszert, masszázst vagy pedikűr-manikűrt kínál. Mivel még kevés volt a turista, ezért eléggé nehéz volt lerázni őket. Egy hennafestést és egy masszázst Judit kipróbált. Az előbbi ennyi pénzért lehetett volna nagyobb, de az utóbbi azért rendes szolgáltatás volt. Bár szegény utána eléggé ragadt a kókuszolajtól.

Az égen vonultak a felhők, de szerencsére egyik nap sem kellett fedett helyre szaladni, az esőket megúsztuk. Az elutazásunk napján még délelőtt lementünk egy utolsót napozni és fürödni. Szerencsénk volt, már egy kóbor felhő sem volt az égen, és a tenger zavartalanul kéken ragyogott. Ehhez akkora hullámok társultak, hogy az egyik úgy kivágott vagy húsz méterről, hogy végigtörölte velem a partot.

A négy nap során beiktattunk kirándulós napot is egy vízeséshez és egy fűszerfarmra. Jó döntés volt, mert aznap végig borús idő volt, és még időnként esett is. Erről mesélek legközelebb.