Fűszerfarm

Az útikönyv is ajánlja, hogy akinek van ideje Goán, az ugorjon be egy fűszerfarmra. Floyd az indiai sorozatában maga is ellátogatott az egyik legismertebbre. A sofőrünk nem erre a helyre vitt, de később nem bántuk. Ő kapott egy kis pénzt ezért, mi meg nagyon jól szórakoztunk.
Az ültetvény egy kicsit eldugott volt, több percig a hegyek között haladtunk egy keskeny úton nem kis sebességgel. Szerencsére senki nem jött szembe. Mivel már nagyon éhesek voltunk, korgó gyomorral vártuk, hogy megérkezzünk. Ugyanis a program része volt egy ebéd is.

A parkolóból egy árnyas lépcsősoron lejutottunk a központi épülethez (inkább nevezzük egyszerű építménynek) vezető hídhoz. Ezen áthaladva jobb oldalt egy elefánt álldogált, többen fotózták. Fakultatív program lehetőség, hogy akár le is csutakolhatja a kedves vendég a „kis” jószágot. Érkezéskor citromfűteával kínáltak minket, amibe még szegfűszeget és gyömbért is belefőztek. Az ebéd büférendszerben volt. Főként dél-indiai ételek voltak az asztalon. Ezek kevésbé csípősek, és állagra is mások, mint az északiak. Aki látta a képeket az Onamról, nagyjából tudja már, hogy miként néznek ki a déli ételek. Az egymás mellett sorakozó kondérokból egy banánlevéllel bélelt tálcára kellett kiszedni az adagot. Egész finom volt, és kifejezetten jól esett, mert az ebédidő már jócskán elmúlt. Itt kipróbáltam a fenit, ami kesudiópálinka. Nem volt egy was-ist-das, az az igazság, annyira nem ízlett. Az étkezésünk befejeztével odajött hozzánk egy kedves hölgy személyében a túravezetőnk. Minden csoportot külön vezetnek körbe, nem kell társulni senkihez.

Elindultunk a kicsit dzsungel kinézetű rengetegbe. Hamar kiderült, hogy ami elsőre rendezetlen, az nem is az. A pálmák árnyékában csoportokban nőttek a különböző fűszernövények. Meg a termetes pókok fejmagasságban. Szegény Judit kissé megrémült a találkozástól. A vezetőnktől megtudtuk, hogy ezt a farmot direkt arra a célra hozták létre, hogy turisták megismerhessék, élőben láthassák a fűszereket. Én ezt azzal egészíteném ki, hogy végre személyesen találkozhassanak mindazzal, ami az elmúlt napokban leégette a hajukat, kimarta a gyomrukat, és esetleg megkeserítette a fajanszon eltöltött perceket.

Haladtunk szépen sorba. Minden egyes újabb növénynél meg kellett próbálnunk rövid ismertető vagy némi tárgyi segítség (a termés a nő kezében, aminek a belseje a fűszer, köszi!) kitalálni, hogy mi is az. Eszembe jutott az a keserves folyamat, amikor még gimnáziumban a Növényhatározóból kellett rengeteg különböző zöld vacak nevét megtanulni és képről felismerni. Már akkor is nehezen ment. Most, hogy ezt írom, és visszanéztem a fotókat, komoly problémát okoz, hogy felismerjem újra mindegyiket. Ha már kicsit segített, akkor én előnyben voltam, mert tudtam az angol nevüket ezeknek. Azért ennyi indiai főzőcskézés után már sikerült megtanulnom a legtöbb fűszer angol, párnak még a hindi megfelelőjét is.

Nekem a legmegdöbbentőbb a bors volt. Még otthonról hoztam ki ilyen színes borskeveréket. Meg voltam győződve, hogy mindegyik külön fajta. Aha, ahogy Petike azt elképzelte! Az, hogy az adott bors milyen színű, az csak attól függ, hogy mikor szedik le, és utána esetleg bedobják-e valami löttybe állni pár napra. Eltettem egy zöld színű borsfürtöt a táskámba, amit akkor szakított le a nő. Öt nap múlva, amikor elővettem, már fekete bors lett belőle! Már megérte elmenni, hogy ezt megtanuljam.

Sok érdekes dolgot láttunk: kurkuma, gyömbér, koriander, apró chilli (piri-piri), normál chilli (ezek az alap fűszerek egy indiai ételhez), bors, bételdió, kesudió, vanília, fahéj, szegfűszeg, babérlevél, kókuszdió (a tejét főzéshez használják) és ananász is volt. De a legjobbat a végére hagyták! Bemutatták, hogy miként szedik a bételdiót. Egy erre a feladatra szerződtetett férfi majomfürgeséggel mászott fel egy bételpálmára. Majd úgy mozgott, hogy a fa elkezdjen himbálódzni, és akkor elkapta a mellette állót, és átugrott arra, majd ismét himbálódzás, ugrás. A valóságban levagdossák a termést, amit a lent maradt segítők szednek össze. Mint nálunk: „Te meg babám szedjed!” Azt a feladatot kaptuk, hogy számoljunk el hangosan háromig. Még ki se mondtuk, hogy „three”, a fickó már le is csúszott a pálmán. Ami még ezek után várt ránk, arra nem voltunk felkészülve. Mivel ugye azért meleg van, és párás az idő, jól jön egy kis frissítés. Először Judit vállalkozott arra, hogy egy merőkanál vizet kapjon a nyakába. A vezetőnk előre szólt, hogy érdemes lesz fotózni. Rákészültem, de szerintem Juditot, a látottak alapján, jobban meglepte a jéghideg forrásvíz. Rajtam volt a sor. Oh, kemény leszek, nem lesz itt gond! Azt az antarktiszi hőmérsékletű vizet, amit a tarkóm kapott, majd villámgyorsan az egész hátam, egy ideig nem feledem. Eléggé elszoktam én már itt ettől.

Ezzel vége volt a fűszerismertető túránknak. Visszasétáltunk a parkolóba, de útközben már nem találkoztunk az elefánttal, akit Judit szeretett volna legalább megsimogatni. Szerencsénkre a kocsiktól kissé távolabb ott álldogált, és komótosan fogyasztotta az estebédjét. Lucy megkereste az idomárt, aki pár határozott szóval rávette az állatot, hogy kicsit hagyja abba a lakmározást. Most már meg lehetett simogatni. És volt még egy külön mutatvány is. A gazdája az agyarba kapaszkodva kiadott egy kurta utasítást, mire az elefánt felkapta a fejét, és így felemelte őt. Majd némi hezitálás után Judit is vállalkozott erre, és őt is meghintáztatta egy kicsit.

Rengeteg új és különleges élménnyel gazdagodva szálltunk be a kocsiba. Egy másik úton mentünk vissza a szállásunkra, és így legalább kocsiból láthattuk Old Goa keresztény templomait. Ez a település volt a portugál időkben a főváros.

Másnap reggel még gyorsan fürödtünk egyet a tengerben, majd kora délután némi késéssel elrepültünk Mumbaiba. Felszállás után még egy pillantást vetettünk a gyönyörű partszakaszra, majd eltűnt a szemünk elől a párában. Mumbaiba tetemes késéssel érkeztünk meg, mert egy ideig a tenger felett köröztünk, mivel nem kaptunk leszállási engedélyt. Ez Indiában teljesen normális, hogy estére minden repülő pár órás kését összeszed. Reggel elindul pl. Mumbaiból időben, elrepül Delhibe, onnan késve megy mondjuk Goára, ahonnan pláne késve száll fel Mumbaiba, ahol meg nem engedik sokáig leszállni.

Mumbaiban Viktorék vártak ránk. Vele egy cégnél dolgozom, csak ő ott lakik. Esti program volt a dugóban eljutni a lakásukig, ami az egyik legkellemesebb tengerparti szakaszon, Juhu beachen van. Majd mint a helyiek, mi is lementünk egy sétára a partra. Másnap Judittal elmentünk egy rövid városnézésre. Ezt úgy kell érteni, hogy egy óra legalább, amíg eljutsz a nevezetességekig, majd legalább ennyi, hogy vissza is érj. Pedig maximum tizenöt kilométerről van szó! A Gateway of India környéke fel volt túrva, mert pont a parkot rendezték, és így a szokásos nagy tömeg egy nagyon kicsi területre szorult be. Így inkább sétáltunk a környék utcáiban, és bementünk kicsit nézelődni a közeli egyetemre, ami még a viktoriánus és az indiai építészet keverékének jegyében épült a gyarmati időkben.

Késő este kimentünk a reptérre, Judit hazarepült, engem meg másnap Viktorék elhoztak Vapiba. Ez volt a kéthetes indiai utazásunk, köszönöm, hogy velem tartottak (Frei „világmögötte” Tamás után szabadon)! Ismét jönnek a hétköznapi élményekről a történetek, mert amíg ezt a túrát lejegyeztem, itt is voltak érdekes dolgok.