Kirándulás Goán - Dudhsagar-vízesés

Egyik este Baga beach-ről (Calangute-tal összenőtt kisváros) tartottunk haza taxival. Sofőrünk megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvünk kirándulni egy vízeséshez és megnézni egy fűszerfarmot. Egész napos program lenne, az ár attól függ, hogy légkondis kocsit kérünk vagy sem. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy rendben, legyen a kényelmesebb, légkondicionált autó. Megállapodtunk, hogy másnap reggel ő jön értünk, de ne mondjuk a szállodában senkinek (itt is szeret mindenki a saját szakállára dolgozni, és elkerülni az osztozkodást).

Szóval Lucy (így hívták), a sofőrünk időben ott is volt, és fél kilenckor nekivágtunk az útnak. Aznap teljesen be volt borulva, így hamar rájöttünk, hogy jól döntöttünk a napi programról. Az úticélunk a parttól távol, keleti irányban volt. Egész hamar, másfél óra múlva megérkeztünk egy apró faluba. A központot az a viskó alkotta, ami büféként szolgált. Itt gyülekeztek azok, akik a vízeséshez tartottak. Ugyanis oda kocsival nem lehet eljutni, csak terepjáróval. A kirándulás ára attól függ, hogy hányan vagyunk egy jeepre. Szerencsére már volt ott két turista, így már csak további két delikvense vártunk. Sem ők, sem mi nem akartunk feleslegesen fizetni, ha úgyis sokan jönnek ide. Nem telt el öt perc sem, egy indiai házaspár is feltűnt. Megvolt a csapat, bekászálódtunk a járműbe. Ez tipikus indiai kialakítású volt: két sor ülés (5 utas + a sofőr részére), és a csomagtartó részen lenyitható pad mindkét oldalt (2 külföldi vagy 4 indiai számára). És milyen gyártmány volt? Hát persze, hogy TATA! Induláskor két öreg bepakolt kesut és mogyorót, hogy az a majmoknak(?) van. Oké, indulás!

Gyorsan kiderült, hogy miért csak jeep a megengedett közlekedési eszköz. Alig ötven méterrel a falu határa után egy kisebb patakon küzdöttük át magunkat. Sofőrünk mondta, hogy lesz még egy nagyobb. Hamar elértük a természetvédelmi övezet határát. A belépődíj nem volt borsos, de a fényképezőgépért külön fizetni kellett. Én úgy vagyok ezzel itt, hogy nem bliccelem el, mert ez nem zsebre megy, költsék a parkok megóvására. A két külföldi csaj (talán angolok voltak) eldugta a gépeit, és ők nem voltak hajlandóak fizetni. Nem emlékszem pontosan, hogy mennyit kellett fizetni, de valami filléres összeget (talán 20 Rs, 100 Ft). Hiába, a jólét időnként garasoskodással társul, ugyebár. A legjobb az a felirat volt a bejárat mellett, hogy majmok etetése tilos. Most akkor hogy is van ez?! Átjutottunk a kapun, majd hamarosan elértük a második patakot. Ez már nem tűnt olyan egyszerű feladatnak. Az átkelés nehézségét jól mutatta az a kép, ami elénk tárult: az előttünk indult járművet egy egész csoport próbálta kitolni, mert elakadt átkelés közben. Az utasok bent ültek, az indiaiak meg erőlködtek. Oké, nem azért fizetett a vendég, hogy kitolja a jeept, de én ilyenkor kiszállnék, és segítenék. Legalább tíz percbe, ha nem többe telt, mire átjutottak a túlpartra. A sofőrünk tanult az esetből, és más nyomvonalat választott. Volt egy olyan rész, ahol a patak fenekén lévő kövek mint egy kisebb gát sorakoztak. Ott mi egyből át tudtunk gázolni, és utána a vezetőnket tapssal dicsértük meg.
Az úton az az összes vesekövem is porrá zúzódott, ami esetleg volt. Hiába volt kvázi normális földút, azért hepehupás volt, és a TATA nem a legjobb rugózással volt megáldva. Útközben láttunk pár házat, és az erdőben dolgozó, na jó, pont henyélő erdőlakót. Kiderült, hogy van egy hindu templom, és azt felügyelik igazából. Arra a kérdésemre, hogy monszun alatt hogyan jutnak be a legközelebbi településre, igen egyszerű választ kaptam. Van egy kicsi, eldugott vasúti megálló, és így nem kell átküzdeniük magunkat a megáradt patakokon.

Nagyjából félóra rázkódás után megérkeztünk. Még ki sem szálltunk, a majmok már ott sürögtek a kocsi körül. Szerencsére nem az erőszakos fajtából valók voltak. Hogy valójában milyenek voltak, azt én nem tudom, nekem csak majom. Aki a kép alapján tudja, az írja meg! Oké, a hozott magokat hamar magukba tömték, indulhattunk a vízesés felé. Gyalog, egy árnyas ösvényen lehetett eljutni oda. Nem volt tíz perc, és elénk tárult a kb. 300 méter magas Dudhsagar-vízesés. Mivel pont a monszun végén jártunk ott, ezért rendesen zuhogott a víz lefelé. Több nagyobb sziklát megmászva a tövéhez lehetett jutni, ahol egy kisebb tó volt. Lehetett volna benne fürödni is, így is készültünk. De ilyenkor még eléggé hideg a víz, és az eső is lassan cseperegni kezdett. Ezért inkább csak az impozáns látványban gyönyörködtünk, amit fokozott a magasban átívelő vasúti híd is. Mivel lassan, de biztosan rákezdett az eső, ezért elindultunk vissza. Tényleg meglepő, amikor egy kifejezetten túracipő megcsúszik a nedves kövön. Kétszer sikerült majdnem egy dupla leszúrt Vitrayt bemutatnom tarkós tompítással. Alig vártam, hogy lejussak onnan! A visszaút hasonlóan rázkódós volt, de a két patakot ismét gond nélkül abszolváltuk.

Miután megérkeztünk a faluba, ki kellett fizetni a jeepes túradíját. Ez így volt megbeszélve. Még az is rendben lett volna, hogy azokért a magokért, amiket a majmok magukba tömtek, fizetnünk kell. De ugye ezt illik előre közölni. Még ez sem lett volna akkora gond! De hogy az egész társaság által szétosztogatott eledel árát rajtam akarja a két erőszakos öreg bevasalni, az nem volt rendben. Hajlandó voltam a harmadát bevállalni, mert mégiscsak hatan voltunk utasok. Persze a két csajhoz nem mertek odamenni, az indiai meg úgy küldte volna el őket, hogy azt nem köszönik meg. Mindegy, amit adtam nekik, az nagyjából annyi volt, amennyit boltban is fizetni kéne ezért. Ez a módszer, amit a két öreg követett, tipikus indiai stikli. Sajnos eléggé bosszantó, de néha érthető is. Szeretnének megélni.

Beültünk a kocsinkba, és a fűszerfarm felé vettük az irányt. Erről mesélek legközelebb.