Hat hónap után újra itthon

Nem hirdettem, mert igazából időm se volt rá, de szépen, csendben haza értünk pénteken. Itt volt már az ideje, mert ahogy a kivándorlási tiszt pecsétjét elnéztem, pontosan fél évet töltöttem el Indiában (január 17. - július 17.).

Még szerdán megnéztük, hogy mi a helyzet a lakásunkkal. Nem sok dolog változott, de aki eddig is figyelemmel kísérte a történeteimet, az talán már nem is csodálkozik rajta. Igaz, a lépcsőház burkolása már készen van, bár oda még nem lehet másként bejutni, csak egy nagy gödrön át. Semmi gond, végre lehet azt a maradék egy lakást is burkolni, ahol még eddig nem végeztek. Azaz a miénket. A látogatás idejére odahívtunk egy asztalost, akivel lebeszéltük, hogy a konyhába milyen beépített szekrényt készítsen. Itt ez szokásos, konyhabútort a beépített pult, ami egy kőlap, köré fabrikálnak. Lebeszéltük, hogy mi mekkora legyen, minden műszaki rajz tudásomat összeszedve készítettem valami axonometrikus ábrát, és azt méreteztem be. Ez nem volt egyszerű, mert emberünk mindent collban és lábban mondott, én meg centiméterben. Szerencsére a mérőszalagon mindkét skála rajta volt, így könnyen megoldottuk a problémát. Választottunk színt a fóliáknak, reméljük, szépen dolgoznak, és legalább annyira gyorsan, hogy szeptemberre készen legyenek.
Csütörtökön már reggel elindultunk Mumbaiba, hogy még az éjjeli elutazás előtt próbáljunk bútorokat találni a lakásba. A gond az, hogy az ágy és az étkezőasztal a miénk, de azért a beépített gardróbot nem tudjuk magunkkal hurcolni, és jó lenne valahová leülni. Amit feltétlenül találnunk kellett, az egy kanapé és valami ruhásszekrény. Főnököm több boltot is javasolt, ahol jó minőségű bútorok vannak. Kicsit aggódtunk, amikor Mumbaiba beérve kihalt utak fogadtak minket. Hofi jutott eszembe: "Mi van Pesten, tífusz?!". Nem, az nem volt, de valami ünnep viszont igen, és voltak olyan üzletek, amik zárva tartottak. Szerencsére ahová mi mentünk az nem. Sikeres volt a nézelődés, európai szemmel is normális darabokat tudtunk választani. Augusztus utolsó napjaiban viszik majd ki Vapiba, addig tudja raktározni az eladó. Így legalább az esetleges monszunos penészedés nem a mi gondunk a visszaérkezésig.

Volt még egy kalandunk, hol máshol, mint a reptéren. Nagy munkában vannak a nemzetközi terminálnál, aminek mi lett az eredménye: iszonyatos tumultus, az eddigi maximum kétszer tizenötperces ellenőrzés majdnem egyórásra nyúlt. De legalább nem kellett a beszállás előtt a biztonsági vizsgálaton átesni, mert az már korábban megtörtént. Eléggé káosz uralkodik, de arról a részről ami elkészül már, ki lehet jelenteni, hogy kihozták belőle a legjobbat. Egész modern lett a környezet, és lassan tényleg lesz egy normális repülőtere India gazdasági központjának.
Az éjjel 2:50-es indulás eléggé megviselt minket, pláne, hogy előző éjjel sem aludtunk négy óránál többet a pakolás és korai indulás miatt. Azt hiszem, ez volt az utolsó eset, hogy Frankfurton át kértem a repülőjegyet hazafelé, mert télen ez még rosszabb lesz, akkor egy órával később indul a Lufthansa járata.

Természetesen megvolt a tipikus "valamit otthagytam" érzésem. Másfél nap eltelt, mire kiderült, hogy mégis miért. A laptomom adapteréhez tartozó hálózati kábelt nem hoztam magammal. Vagyis elhoztam, de az indiai csatlakozóval felszereltet, és a magyar meg kint maradt. Hétfő reggel mehetek az informatikára, hogy kölcsönözzenek egyet amíg itthon vagyok.

Emlékszik valaki még arra, hogy decemberben majdnem nem engedtek ki Indiából? És arra, hogy a vízum regisztrációt két részletben csináltuk meg? Szóval nálunk volt a papír, de a kutya nem volt rá kíváncsi. Most vagy a rendszerük tudta, hogy minden rendben, vagy csak tavaly volt nagy a felhajtás.

Van mit mesélnem és bepótolnom ebben a naplóban. Szerintem fogok itthon is írogatni, talán több időm lesz egy kicsivel.

Cyberabad

Majdnem olyan voltam, mint Pista bácsi az állatkertben a zsiráf előtt állva: „Ilyen állat márpedig nincs”. Valahogy így éreztem magam Hyderabadban a hétvégén, hogy ez nem lehet India! Az egész úgy indult, hogy munkával kapcsolatos ügyben pénteken hivatalosak voltunk Judittal egy céghez. Mivel nem akartunk nagyon korán indulni Mumbaiból, ezért már előző este odarepültünk. A hyderabadi reptér az új helyi, sőt országos csoda, amit idén adtak át. Tetszett is rendesen a tágas acél-üveg csarnok az éjszakai kivilágításban, de az állam csak akkor esett le igazából, amikor kiértünk az épületből, és a fogadásunkra küldött kocsival elindultunk a város felé. Az volt az érzésem, mintha egy olajban dúskáló arab országban szállt volna le a gép: a reptér minden szeglete fényárban úszott, a vörösesbarna homok környezetben zöld szigetekkel övezet, kivilágított, kétszer kétsávos út vitt a város felé. Igaz, csak egy darabon, de látszott, hogy az építkezés nem fejeződött be, és hamarosan közvetlen, Hyderabadot elkerülő út fog vinni a Hitec city nevű városrészbe.
A városba bevezető út közepén nagy munka folyt még késő este is, ugyanis egy tizenegy(!) kilométer hosszú felüljárót építettek. Ez lesz majd a helyi gyorsforgalmi, egy komplett autópálya lesz pillérekre rakva. Persze azért jellemző indiai képeket is láttunk: kecske nyájakat terelgető emberek az elővárosban, forgalommal szembe haladó kocsik (azért sokkal kevesebb, mint Gujaratban). Valahogy az egész sokkal rendezettebbnek, tisztábbnak és élhetőbbnek tűnt európai szemmel. Pláne, hogy az egyik elegánsabb környéken vitt át az utunk, ahol a legtöbb nyugati márkának volt saját egy-két szintes üzlete.

Másnap reggel az utunk a Hitec city-be vitt. Hamar odaértünk a budapesti infoparkra hasonlító, de méreteiben azt többszörösen felülmúló városrészbe. Reggel szabályosan hömpölygött az ember, motor és kocsi áradat az oda bevezető úton. Nem volt egyszerű megtalálni a helyet, ahová igyekeztünk a sok modern épületegyüttes között. Mert hát hiba IT központ, azért az utak kitáblázása itt sem nevezhető jónak. Nem vagyok jártas az IT-cégek körében, de lépten-nyomon ismerős neveket láttam hatalmas betűkkel virítani a különböző acél-üveg épületcsodákon. Tényleg találó a város tréfásan átírt neve: Cyberabad.
A cég egy irodaépület hetedik emeletén volt, ahonnan jól be lehetett látni a környéket. Az egyik irányba az említett csodaépületek és rendezett táj, mögöttük elegáns, újépítésű lakóparkok, míg az irodaház mögött már majdnem szegénynegyednek nevezhető környék. Fentről úgy tűnt, mintha az egész IT-városrész bekebelezné ezeket a viskókat: körös-körül újabb alapokat ástak ki a munkagépek, a reptér felől már majdnem ideért az autóút. Csak idő kérdése, és a szegénynegyed helyét újabb multinacionális mamutcégek veszik át.

Szombaton megnéztük a történelmi nevezetességeket, és közben igen sokat keringtünk a városban. Az addig tapasztaltakat csak alátámasztotta az, amit láttunk. Vasárnap reggel, amikor a reptérre vittek ki minket, az egyik nagyobb kereszteződésben egy kettős felüljáró átadásához készülődtek. Szépen feldíszítették a korlátokat, rengeteg utcaseprő takarította az utakat. A meglepő az volt, hogy nem nagyon akadt mit. A kivezető úton továbbra is rendületlenül folyt az említett gyorsforgalmi útnak az építése előre legyártott elemekből. Két órával később már a Mumbaiban voltunk, ahol a belföldi reptér bekötő útjánál a felüljárót már legalább két éve építgetik valami ősi módszerrel. Olyan dugót okoznak naponta, hogy kb. két kilométert másfél óra alatt tettünk meg, amikor csütörtök délután arra jártunk. Azt hiszem ez a piszmogás, amit útépítés címen sok helyen előadnak India szerte, mutatja a legjobban a Hyderabad és más helyek közti különbséget.

Aztán arról a mocsok- és szeméthegyről, ami a Bandra pályaudvar körül volt, ahonnan a vonatunk indult Vapiba, már nem is beszélnék.

Egy magyar lány Indiában

Engedélyt kaptam arra, hogy megosszam mindenkivel Judit blogját. Eleinte csak az ismerősöknek és a családnak árulta el az elérhetőséget, de végül rászánta magát, hogy mások is olvashassák. Remélem így gyakrabban fogja leírni az élményeit, ami segít bemutatni más szemszögből is a kalandjainkat.

Jó olvasgatást a bloghoz!

Tejföl

Nem lehet azt mondani, hogy hiányt szenvednénk a hazai ízekben. Hoztunk otthonról piros paprikát, vegetát, fűszerkeverékeket, a hűtőben ott figyel a piros arany is, már elfogyott két kisebb rúd szalámi, egy parasztkolbász is, és van még egy rakás májkrém és különféle pástétom a spájzban. Lehet, hogy most kicsit furcsán hangzik ez, de bármennyire is finom és fűszeres az indiai konyha, azért időnként kellenek az otthoni ételek.
Itt eddig mindent sikerült megvenni, ami kell egy magyaros, vagy európai ebéd elkészítéséhez. Egy valamit kivéve: tejfölt. Tej, joghurt, tejszín, író (vaj és túrógyártás mellékterméke) van, de tejföl az nincs. Pedig sokszor jó lett volna már tavaly is. Keresgéltem a neten, hátha találok valami jó helyettesítő ötletet. Amit megnéztem, az mind arról szólt, hogy miként kell házilag tejfölt készíteni. Gondoltam, hogy esetleg próbálkozom, de nem akartam a konyhát egy tejipari részegységgé alakítani.
Aztán pár hónapja kaptunk egy tippet Viktoréktól, hogy ők miként pótolják: joghurtot kevernek össze tejszínnel. Ugyanis az itteni joghurt, a dahi eléggé savanykás, a tejszín meg zsíros. Igaz nem mindig sikerül olyan igazán tejföl állagúra és ízűre, de legalább már van valami, ami megközelíti. Például a holnapra sütött rakott krumplihoz készített is egész jó lett.

Akinek van ötlete marhahús pótlására, az szóljon.

Reggeli égiáldás

Na, kellett nekem siránkozni, hogy nem esik rendesen! Kedd reggelre már ömlött, az utcakép Velencét idézte, bár építészetileg a környék eléggé elmaradt tőle. Még igazából magamhoz sem tértem, de gondoltam lefotózom a látványt. Lebotorkáltam a fényképezőgépemért, majd felérve kitártam az erkély ajtaját. Erős széllökések voltak kint, párszor képen is nyomott az esőfüggöny, de legalább túlestem a reggeli mosakodáson. Azt hiszem a kép eléggé jól mutatja, hogy mennyire "üdítő" látvány a monszun a mi utcánkban. Ilyenkor olyan mennyiségű víz gyűlik össze, hogy simán bokáig elmerül benne az ember. Miután eláll, kell még pár óra mire lefolyik az esővíz innen.


Ja, és azóta is esik tisztességgel.