Riksásunk rövid tekergés után megérkezett ahhoz a kereszteződéshez, ahonnan be lehet sétálni a Vörös Erőd felé. Pár rendőrkordon és számos áruson át kell préselnie magát az embernek, hogy némi nyugalma legyen. Az erőd előtti nagyobb térről ki vannak ugyan tiltva ezek a kullancstermészetű emberek, de az utcai bejáratnál támadnak, függetlenül, hogy melyik irányba tartasz.
A jegyet egy félig föld alá süllyesztett pénztárban kell megvenni. Örültem, hogy a külföldi turistáknak külön ablaknál kell megszabadulniuk a jócskán magasabb belépti díjtól, mint a helyieknek. Még örömködtem, amikor a kijárat felé fordulva hirtelen valaki kitüntetett. Azon kaptam magam, hogy egy idősebb nő Ghandi szövőszékével díszített kis indiai trikolort tűz a mellkasunkra. Közben mint egy gép nyomta a sódert: ő egy tanárnő és adományt gyűjt iskolásoknak (mutatja is a markában szorongatott pénzköteget), és adakozzunk annyit, amennyit jónak érzünk. Na, ez az a duma, amit már a budapesti metróaluljáróban sem vettem be, pedig nekik még kitűzőjük és papírjuk is volt, amire felírták az adakozókat. Valami szöveggel hárítottam most is, hogy mi csak hivatalosan adakozunk. Erre a nő gunyorosan mosolyogva levette a kitűzőket, és közölte:
no money – no problem. Persze, hogy nem gond, hiszen naponta akad pár balek nyugati, aki párszáz rúpiát a kezébe nyom. Amiből egy árva garast sem látnak az iskolások, ellenben a pénztáros, aki megtűri ezt az élősködőt, igen.
Az erőd egy része még ma is laktanyaként funkcionál. Ez hamar tudatosul az emberben, amikor a nagy, vörös homokkő kapukon keresztül átesik a motozáson, és bejut az első udvarra, ahol egy géppuskafészek fogadja a látogatót.
A következő hosszabb átjáró egy nagyobb bazársor. Gondolom az árak itt eléggé magasak a város többi részéhez képest. A hátsókert felé van egy elsőre jellegtelennek tűnő épület. Sima emelvény oszlopokkal. A szigorú őrök megmondják, hogy merről mehetsz fel, merre kell továbbmenni. Az ilyentől tudok itt meghülyülni! Ott kiabál, mutogat nekem, hogy merre haladjak, miközben az istenadta nép meg káoszállapot kialakulását szimulálja. Ahogy később kiderült, mert jól titkolták, a jellegtelen építmény sötétjében, a káoszos tömegen túl van az uralkodó által napi kihallgatáskor használt márvány emelvény. Egy igen lehangoló háló mögé rejtve.
A nyilvános kihallgatáskor használt épület takarta a nagyobb parkot, ahol egymás mellett sorakoztak fehér márványból a palota többi részei. A park, és ami még érdekesebb volt, maguk az épületek is át voltak szőve sekély csatornákkal, amikben korábban víz csörgedezett. Az esztétikai hatáson túl még hűtött is. Mivel már régen szárazon állnak, és az építményeket csak kívülről lehetett megnézni, ezért a déli forróságban kezdtünk eléggé kimerülni. Szerencsénkre az erőd északi végében bolyongtunk, amikor rátaláltunk a valószínűleg egyetlen teázó-étterem jellegű vendéglátóegységre. A fal tövében megbújó épületből igazi gyöngyszem étkezdét lehetne kialakítani, de úgy látszik eddig még senki sem fedezte fel magának.
A könnyű ebéd után, ami zöldséges és csirkés birjani (rizses étel) volt raitával (fűszeres joghurt) és némi indiai kenyérrel, kényelmesen visszasétáltunk az erőd főbejárata felé. A park árnyékos fái alá még leültünk, és figyeltük a mókusokat, akik a turisták által elhullajtott kajamaradékokért szaladgáltak fel és alá. Visszafelé nem volt egyszerű átverekedni magunkat a nagyobb csoportokon, többször meg kellett állni, hogy magunk elé engedjük őket. Így lehet csak nyugodtabban - mert nyugodtan eléggé nehéz - sétálni a legtöbb helyen. Ellenkező esetben hamar azon kapja magát az ember, hogy egy indiai família passzív tagja lett, és sodródik a családtagokkal együtt egyik bolttól a másik büféig.
Az erőd előtt, ott ahová nem jöhetnek be árusok, már a riksások vadásznak a kifelé sétálókra. Mindenki Old Delhit akarta nekünk megmutatni, de mi csak a legközelebbi metróállomásra akartunk eljutni. Végül egy nagydumással állapodtunk meg. Igaz nem volt a legkönnyebb eset a fickó. Vagy öt percen keresztül magyarázta, hogy neki bizony komoly külföldi visszajáró vendégei vannak. Meg a
csakli-pabli. Hogy mi, nem értem?! Na mindegy, annyira nem fontos, csak vigyen el a célunkhoz. Átvergődtünk az út két oldalát elválasztó sávba, ahol még nyomta tovább a marketinget. És jött ismét a
csakli-pabli-val. Már nem sikerült értetlenségemet palástolni, ezért megismételte:
csakli-pabli, és állítása bizonyítására előhúzott egy névjegyet a tárcájából. Valami szláv nő neve, semmi
csakli-pabli. Dehogynem! Ott virított egy hatalmas cseh címer is. Ekkor világosodtam meg, hogy emberünk igen érdekes tájszólásban próbálta kimondani a Czech Republic szókombinációt.
Csakli-pabli…, na inkább induljunk!
Minden határozottságunk ellenére csak akart nekünk valamit megmutatni Old Delhiből. Tekert, és közben hátrafordulva magyarázott. Majd megálltunk, és folytatta. Kezdtünk kicsit türelmetlenek lenni, mert biciklis városnézésben állapodtunk meg, és ilyenkor végül ezért még pénzt akarnak kérni, amit nem szeretek. A második ilyen megálláskor, amikor már az utcagyerekek is vegzáltak minket, Judit nagyon határozottan rászólt, hogy csak vigyen minket a metróállomáshoz. Na, figuránk rendesen megszeppent, és félve kérdezte, hogy ő akkor most rossz ember-e. Judit megnyugtatta, hogy nem erről van szó, csak tegye azt, amiben megállapodtunk: vigyen a metróállomásra.
Hamarosan leparkoltunk egy mellékutca szemetes szélén, és közölte, hogy megérkeztünk. Néztem jobbra-balra, sehol semmi állomás. Mutat egy kerítéssel szegélyezett, gyalogos teli utcácskára, hogy arra kell menni. Csak nem akar átvágni minket, emberek is jönnek arról. Fizetésre került a sor, amikor közölte, hogy amiben megállapodtunk, azt fejenként kell érteni. Eléggé szigorú arcot vágtam, és közöltem, hogy ezt az üzletkötéskor nem említette, azaz nincs miről beszélni, és egyébként sem most jöttem Indiába, amit fizetek, az bőven több, mint a helyi tarifa. Erre kínos nevetéssel vágta ki magát, hogy csak viccelt. Nem, nem viccelt, próbálkozott. Valakinél ez működik. Nálunk speciel nem jött be.
Két perc séta után meg is találtuk a metróállomásra levezető lépcsősort. Hamarosan úton is voltunk Delhi külvárosa felé, hogy megnézzük a város másik fontos jelképét, a Qutb Minar-t
