Old Delhi - Jama Masjid

Most, hogy ismét Vapiban vagyunk, és sikerült kicsit kiolvadni, folytatom az élménybeszámolókat.

Delhiben a második nap reggel a város régi felébe vettük az irányt. Igen furcsa volt a modern metróállomásról egy olyan kereszteződésbe feljönni, ahol a kesze-kusza villanyvezetékektől alig lehetett látni a házakat, az utcák szűkösek voltak, és sok szemét volt amerre csak néztem. Egy ideig próbálkoztam, hogy kitalálni, hogy merre kell mennünk, de inkább egy biciklis riksással vitettük el magunkat a Jama Masjid-hoz. Emberünk keményen tekert, és lassan feltűnt az utca végében India legnagyobb mecsete.
Több oldalról hatalmas lépcsősorokon lehet a kapukhoz feljutni. Szépen felkapaszkodtunk, hogy valahogyan bejussunk. Nem volt könnyű, mert magyaráznak a fotójegyért pénzt beszedők, cipőket felügyelő öregek, képeslapárusok és a megfelelő öltözetért is. Mindezt persze egyszerre. A bazári jelenet után már majdnem bejutottunk, amikor elém pattant egy fickó, kezében egy hatalmas lepellel, amit pár artikulálatlan szó után a derekam köré tekert. Gondolom nem találta eléggé hosszúnak a nadrágomat. Végre sikerült belépni az udvarra, ahol állítólag 25 000 ember tud egyszerre összegyűlni imára. Szerencsére most ennél sokkal kevesebb turista volt jelen. A pár imára mosakodó férfi a legtöbb látogató kedvenc fotótémája lett. Mi inkább a lábunkat kapkodtuk, mert óvatlanul letértünk a lefektetett gyékényekről. Hamar rájöttünk, hogy nem véletlenül vannak ott, hanem a forró kőtől védik meg a rutintalan nézelődőket.
Az épületegyüttes nem túl díszes, de annál lenyűgözőbb a mérete. A hatalmas udvarra három kapun át lehet bejutni, az árkádsor ablakain keresztül látni lehet a Vörös Erőd falait és bástyáit.


Pont ezekben gyönyörködtem, amikor az elmúlt több mint egy év legbunkóbb indiai duójával találkoztam. Bicskanyitogató stílusban, artikulálatlanul ordítva követelték a fotósjegyemet az egyik kapuban, amibe fényképezés céljából sétáltam be. Ahogy írtam, több kapun lehet bejutni, és mindegyiknél lehet belépőket is venni. Hirtelen szólni sem tudtam, annyira meglepett a viselkedésük. Mégis hogyan lennék egy abroszba félig becsavarva, ha nem ők adták volna rám?! Elhoztam a hotelból reggeli után? Ha meg becsavartak, akkor fizettem is. Dühömben magyarul kezdtem velük vitatkozni. Mikor rájöttek, hogy ismerem az alapvető indiai szabályt, kezdtek visszavenni a hangjukból. A szabály egyszerű: kiabálj, mert csak akkor tűnsz erősebbnek. Nehezen, de előkapartam a jegyeket, ami után már befogták a szájukat.
Borzasztó, hogy én a legnagyobb óvatossággal, tapintattal próbálok viszonyulni az ő vallásukban, életükben fontos szerepet játszó helyhez, ők meg minősíthetetlenül viselkednek. Végülis nekem nem akkora gond, ha nem jutnak a Paradicsomba. Majd akkor próbálják meg kérni valakitől a fotósjegyet!

Még egy ideig sétálgattunk az udvaron és az épület árkádjai alatt, majd kifelé vettük az irányt. Abroszomat leszedték, majd tartották a markukat. Tartotta mindenki, aki csak élt és mozgott ott. De csak a turistáknak! Indiai nem játszik, ott nem is próbálkoznak. Egyedül a cipőket felügyelő embernek illik adni tíz rúpiát. Úgyis egy banda ez, majd osztoznak. Az utcán rövid tanakodás után egy újabb biciklis riksával elvitettük magunkat a Vörös Erődhöz.