Rekordhideg

Írtam már korábban, hogy eléggé hűvös van éjjel. Tavaly néha fel kellett venni este a kardigánt, ha az ember kimozdult, de most otthon is szükség van rá. Nem úgy tűnik, mintha nagyon melegedni akarna. Ehhez jött ráadásként a ma reggeli időjárás-jelentés. Közölték, hogy Mumbaiban 10,8 °C volt az éjjel, ami az elmúlt negyvenöt év leghidegebb regisztrált hőmérséklete.
Nagyon jó! Amilyen mázlista vagyok bele fogok idén futni az elmúlt negyvenöt év legforróbb júniusába és a legcsapadékosabb monszunába. Én magam sem hiszem el, de várom, hogy végre meleg legyen. Mert az nagyon nem normális dolog, hogy reggel kilenckor egy trópusi klímájú helyen fűtenem kellett az autóban!

A szűk család

Tegnap el akartam menni ebédelni abba az étterembe, ahol a madzsar tésztát szolgálták fel. Már parkolnék le, amikor észre vettem, hogy három nagy busz áll előtte, és a bejárathoz közel, az árnyékban egy feldíszített esküvői autó is parkol. Gondoltam, hogy kibérelték a helyet, ezért inkább máshová mentem enni.

Ekkor kezdtem el gondolkozni azon, hogy mégis mekkora lehet a szűk családi kör Indiában, ha ide is ennyien jöttek. Ma, a délutáni teámat egyik kollégámmal kettesben iszogattuk. Megkérdeztem, hogy milyen volt az esküvő, amin egy hete volt. Kiderült, hogy kétnapos volt az esemény. Első nap a szertartás családtagok részvételével, másnap meg mulatság, eszem-iszom a meghívott vendégekkel. Érdeklődésemre elmondta, hogy a családi eseményen olyan százötvenen voltak a rokonok. Az egyik emeleten a vőlegény, a másikon a menyasszony hozzátartozói aludtak. Te jó ég, mekkora ház volt az?! A másnapi vendégségre olyan ezerötszázan jöttek el. Nem hittem a fülemnek! Kiderült, hogy az örömapának egy jólmenő boltja van, és nagyon sok embert ismer. Ezeket mind illik ilyenkor meghívni.
Aztán aki nem tudja zsebből kifizetni a nagy esküvőt, az hitelt vesz fel, és azt hosszú évekig fizeti vissza. De a rongyrázás megvolt, és csak ez számít. Kollégám is csak a fejét csóválta, hogy ez mennyire felesleges. Arról nem is beszélve, hogy a nagyobbnál nagyobb lagzik egy öngerjesztő folyamatot eredményeznek: én meghívtalak a fiam/lányom bazi nagy lagzijára, tehát te is meg fogsz hívni a gyereked legalább ennyire bazi nagy lagzijára.

Hogy mekkora a szűk indiai család egy átlagos esküvőn? Nos, ez a közel százötven fő úgy jött össze, hogy ott voltak: nagybácsik, nagynénik, unokatestvérek, nagyszülők, a pár közeli barátai. Eddig az otthoni létszámnál tartunk. Kollégám hozzátette, a szülők unokatestvérei, és természetesen azok családjai is a szűk körhöz tartoznak. Tehát őket is meghívják.

El sem merem képzelni, hogy mit kóstálhat egy igen tehetős család szemefényének a lagzija, ha a család "csak" ilyen szűk. És akkor még a másnapi vendégeket nem is számoltuk!

A kolónia

Az elmúlt napokban kaptam két emailt is olyan magyaroktól, akiket a sorsuk Indiába sodort. Az egyik egy lány volt, aki ide házasodott, és ő is most próbál megküzdeni a helyi bürokrácia egyik nagy rejtélyével, a vízumregisztrációval. A másik meg egy srác volt, aki három évig fog itt dolgozni tavasztól, és még csak ismerkedik a helyzettel. Azt persze mindenki tudja, hogy a magyarok ott vannak a világ minden sarkában, de kifejezetten érdekes látni, ahogy egyre többen leszünk itt. Persze még csak páran, és valószínűleg még lehetnek Mumbaiban élő magyarok (egy 14-15 millió lakosú városban ez nem lenne csoda), de alakul a kolónia.

Madzsar tészta

Tegnap kora délután betértem az egyik kedvenc szállodai éttermembe Vapiban. Mindig büférendszerű ebéd van egész elfogadható áron. A választékra nem volt eddig panaszom, mert annak ellenére, hogy ez Gujarat, nem vegetáriánus ételeket is készítenek.

Ahogy végeztem a levessel egyből elindultam körülnézni, hogy mi közül lehet ma főételt választani. Az egyik fogás nevét meglátva kicsit leesett az állam. Némi helyesírási hibával spékelve a következő volt olvasható: Pasta in Hungerien Souse. Az elírás miatt hívjuk csak így: tészta madzsaros szószban. Tészta étel és magyar?! Kíváncsian nyitottam fel a tálalóedény fedelét, hogy mégis mi lehet benne. Némi pirosas szószban (gondolom nem magyar pirospaprika miatt) tipikus olasz tészták és paprika darabok (otthon kaliforniai paprikának hívjuk ezt a fajtát). Lássuk milyen a helyiek szerint a magyar étel!
A szósz akár otthon is megállná a helyét, ugyanis taknyom-nyálam egybefolyt tőle, olyan csípős volt! Akár egy jó házi készítésű Erős Pista. Minden falat után kellett egy kanál raitát (joghurtba kevert zöldség) ennem, mert csak az tudta enyhíteni a csípős étel erejét.
Fizetéskor megjegyeztem a pincérnek, hogy igen csípős volt ez a madzsar tészta. Mire ő:a Hungerien szósz az mindig nagyon csípős. Mosolyogva mondtam neki, hogy én pont abból az országból jövök, amiről ezt elnevezték. Meglepődve, nagy szemekkel nézett rám.

Azért azt meg kell említenem, hogy nem ez volt az első alkalom, amikor magyarnak nevezett étellel találkoztam. Van egy szakácskönyvem, amit a mikrohullámú sütő vásárlásakor adtak. Abban az egyik recept a Hungarian Paneer (magyaros panír, azaz sajt). A kép alapján a Hortobágyi Palacsintára akar hasonlítani palacsinta és hústöltelék nélkül.

Szemétégetés

Igen kellemetlen füstszagra lettem figyelmes most. Az irodám ablakából kinézve láttam, hogy az autópálya túloldalán a hosszában lepakolt szemetet, hulladékot valaki begyújtotta. Elterjedt szokás, hogy az egy helyre összehordott szemetet időnként elégetik. Ez a háztartási szeméttel még valamennyire rendben is lenne, de a fene sem tudja, hogy mi volt itt lepakolva. Nehéz eldönteni, hogy melyik a jobb: az illegális szeméthegyek látványa vagy a lángoló hulladékkupac igen vegyes tartalommal.

II. évad

Ismét Indiában. Sikerült rekordot döntenem, és a Budapest-Bombay utat tíz óra alatt tettem meg a szokásos tizenegy-tizenkét órákhoz képest. Ehhez persze a Lufthansa hathatós közreműködése is kellett. Ugyanis a frankfurti járatom csak egy óra késéssel tudott felszállni, mert szeles idő miatt nem tudtak korábban fogadni minket. Ehhez még az is hozzájött, hogy két órás lett az út, ami több mint a normál menetidő. Délután egykor szálltam ki a gépből, és a buszból az épület felé utazva láttam azt a járatot, amire át kéne szállnom. Persze az se lenne rossz, ha a csomagom is elérné! Szerencse, hogy ismertem már a járást, amiből most egy sprint lett. Buszról le, jobb el, mozgólépcsőn fel, cikázás a japán csoport között, éles jobbos, újabb japán feltart egy szűkületben, majd futás tovább, jobb kezemben a laptop, balban a fotóstáska (egyik sem könnyű darab ilyen távon), B19, B20, B21… sosem érem el a B26-os kaput! Végre odaérek, többen érdeklődve néznek rám, ahogy a csomagjaimat lerakva, lihegve nekidőlök egy italautomatának.

A beszállás csak most kezdődött, de mégis milyen gépre? A kapu feletti monitor sötét, semmi információ. Az embereket elnézve akár még jó helyen is lehetek, de a társaságot sok európai utas hígítja. Miután újra normálisan kaptam levegőt, megpróbálok beszállni. Nem szólt senki, a jegyet beolvasó gép sem vinnyogott, hogy rossz helyen vagyok. Azért jó lenne tudni, hogy a csomaggal mi a helyzet. A beszállást irányító hölgy készségesen megnézte a rendszerben, és megnyugtatott, hogy átrakták a bőröndömet.

Nem kellett várnom még pár órát Indiára. A mellettem utazó indus iszonyatosan erős lábszaga hamar eszembe jutatta a helyi ájert. Egész úton egy árva szót sem szólt, csak landoláskor érezte kötelességének, hogy a munkám, családom és az indiai ételekhez fűződő viszonyomról érdeklődjön. A gépből kilépve a bombayi reptér semmivel sem összetéveszthető szaga fogadott. Nem büdös, de valahol a poshadt és a dohos között van félúton magas páratartalommal megspékelve. Nem sokkal később már kissé aggódva figyeltem a csomagokat, ahogy lassan köröztek a szalagon. Az enyém csak hosszú percek után tűnt fel. De a neheze még hátra volt. A bőrönd nagy részét különféle húskészítmények, otthoni fűszerek és csokik tették ki. No meg két üveg whisky. Hiába, a hazai mégiscsak hazai! Már elrejteni sem tudtam a sok ételt, mert alig csomagoltam ruhát. Itt kilépéskor is átvilágítják a bőröndöt, de sokszor nem figyelnek rá a vámosok. Csak kidumálom magam, pénz is van nálam borítékozás esetére. Olyan nyugodt képet vágtam, mint egy rutinos kokaincsempész, és elindultam a kijárat felé. Gyanús volt, hogy nem volt sor az átvilágító berendezés előtt. Persze, mert be sem volt kapcsolva. Hogy ez a késői órának vagy valami másnak köszönhető, nem tudom. De tavaly télen itt még hosszan kellett várakoznom éjjel kettőkor. Vapiba hajnal ötre értem, a lakás most rendben volt. Nem volt kövér csótány személyében fogadóbizottság, bár ezt nem is bántam.

Itt „tombol” az indiai tél: éjjel 14, nappal 27 fok van. Esküszöm, hogy fázom. De lesz ez még másként. Nagyon másként.