II. évad

Ismét Indiában. Sikerült rekordot döntenem, és a Budapest-Bombay utat tíz óra alatt tettem meg a szokásos tizenegy-tizenkét órákhoz képest. Ehhez persze a Lufthansa hathatós közreműködése is kellett. Ugyanis a frankfurti járatom csak egy óra késéssel tudott felszállni, mert szeles idő miatt nem tudtak korábban fogadni minket. Ehhez még az is hozzájött, hogy két órás lett az út, ami több mint a normál menetidő. Délután egykor szálltam ki a gépből, és a buszból az épület felé utazva láttam azt a járatot, amire át kéne szállnom. Persze az se lenne rossz, ha a csomagom is elérné! Szerencse, hogy ismertem már a járást, amiből most egy sprint lett. Buszról le, jobb el, mozgólépcsőn fel, cikázás a japán csoport között, éles jobbos, újabb japán feltart egy szűkületben, majd futás tovább, jobb kezemben a laptop, balban a fotóstáska (egyik sem könnyű darab ilyen távon), B19, B20, B21… sosem érem el a B26-os kaput! Végre odaérek, többen érdeklődve néznek rám, ahogy a csomagjaimat lerakva, lihegve nekidőlök egy italautomatának.

A beszállás csak most kezdődött, de mégis milyen gépre? A kapu feletti monitor sötét, semmi információ. Az embereket elnézve akár még jó helyen is lehetek, de a társaságot sok európai utas hígítja. Miután újra normálisan kaptam levegőt, megpróbálok beszállni. Nem szólt senki, a jegyet beolvasó gép sem vinnyogott, hogy rossz helyen vagyok. Azért jó lenne tudni, hogy a csomaggal mi a helyzet. A beszállást irányító hölgy készségesen megnézte a rendszerben, és megnyugtatott, hogy átrakták a bőröndömet.

Nem kellett várnom még pár órát Indiára. A mellettem utazó indus iszonyatosan erős lábszaga hamar eszembe jutatta a helyi ájert. Egész úton egy árva szót sem szólt, csak landoláskor érezte kötelességének, hogy a munkám, családom és az indiai ételekhez fűződő viszonyomról érdeklődjön. A gépből kilépve a bombayi reptér semmivel sem összetéveszthető szaga fogadott. Nem büdös, de valahol a poshadt és a dohos között van félúton magas páratartalommal megspékelve. Nem sokkal később már kissé aggódva figyeltem a csomagokat, ahogy lassan köröztek a szalagon. Az enyém csak hosszú percek után tűnt fel. De a neheze még hátra volt. A bőrönd nagy részét különféle húskészítmények, otthoni fűszerek és csokik tették ki. No meg két üveg whisky. Hiába, a hazai mégiscsak hazai! Már elrejteni sem tudtam a sok ételt, mert alig csomagoltam ruhát. Itt kilépéskor is átvilágítják a bőröndöt, de sokszor nem figyelnek rá a vámosok. Csak kidumálom magam, pénz is van nálam borítékozás esetére. Olyan nyugodt képet vágtam, mint egy rutinos kokaincsempész, és elindultam a kijárat felé. Gyanús volt, hogy nem volt sor az átvilágító berendezés előtt. Persze, mert be sem volt kapcsolva. Hogy ez a késői órának vagy valami másnak köszönhető, nem tudom. De tavaly télen itt még hosszan kellett várakoznom éjjel kettőkor. Vapiba hajnal ötre értem, a lakás most rendben volt. Nem volt kövér csótány személyében fogadóbizottság, bár ezt nem is bántam.

Itt „tombol” az indiai tél: éjjel 14, nappal 27 fok van. Esküszöm, hogy fázom. De lesz ez még másként. Nagyon másként.