Sárga ég

Nem tudom, hogy az álmoskönyvek mit tartanak a sárga égről, de szerintem nem jelent túl sok jót. Olyan volt minden, mintha egy sárga üvegű napszemüvegen át néztem volna a világot. Igen érdekes, bár inkább kissé ijesztő, amikor a naplemente előtt világossárga színben úszik minden. Nagyon valószínű, hogy a levegőben lévő irgalmatlan mennyiségű por és a nagyon párás idő miatt voltak ilyen fények. Előbbi igencsak zavaró, főleg éjjel. Ugyanis a a gyenge utcai világítás (konkrétan neoncsövek és energia takarékos izzók) miatt alig lehet eleve látni valamit. Ezt tovább tetézi a szemből jövő kocsik országúti fényszórói. Nem elég, hogy vakítanak, de a nagy por még jobban szórja a fényt.
Így mindent egybevetve, nem tartom túlságosan jónak ezt az időjárási jelenséget, pláne itt Vapiban.

Mondvacsinált szabályszegés

Azt hittem, hogy a nagyon jól sikerült hétvégénkről írhatok, de történt valami más ma, amin kicsit kiakadtunk. Már tegnap este is keresett az indiai főnököm telefonon, hogy megcsináltuk-e anno a vízumunk regisztrációját. Megnyugtattam, hogy minden rendben van, időben elintéztük. Ma reggel hasonló kérdésekkel fogadott a főnök kvázi helyettese is. Mivel ő sem volt tegnap, ezért mára ígérte valami rendőrségi küldönc, hogy visszajön.
Jött is, és hozott egy ékes gujarati nyelven (a betűk is másként néznek ki, mint a hindiben) íródott valamit. Mint kiderült egy felszólítást, miszerint mi nem regisztráltuk a biznisz-vízumunkat, és ezért el kell hagynunk Indiát szeptember 30-ig. Csak lestem, hogy mégis miről beszélnek. Ugyanis nekünk nem ún. biznisz, hanem munkavállalói vízumunk van. Nagyon nem egy és ugyanaz a kettő. Továbbá regisztrálva van a vízum a rendőrségen, enélkül el sem tudtuk volna hagyni az országot Húsvétkor és nyáron. Sajnos nem volt más lehetőségünk, menni kellett Valsadba a körzeti rendőrségre. A cég HR-es vezetője augusztus végén elment a cégtől, ezért ő, mint vízum ügyekben rutinnal rendelkező ember nem tudott segíteni. A többiek ugyan beszélnek gujaratiul, de angolul alig. Végül az indiai partnercég embere jött el velünk, mert ő legalább jobban beszéli az angolt.

A valsadi rendőrség épülete nem lett sokkal szebb év eleje óta, de legalább a fontos ember emeletéig felújították a padlót és a lépcsőt. Felette, a harmadikon továbbra is rohadt minden. Belefutottunk a már ismert ügyintézőnkbe, aki amint megtudta, hogy mi járatban vagyunk, egyből nem volt olyan segítőkész, mint korábban. Elkezdődött a kioktatás, hogy mégis miről szól a felszólítás, amit küldtek. Hiába magyaráztuk, hogy mégis miről beszél, mert nekünk munkavállalói vízumunk van, és amit ebben írnak az ránk nem vonatkozik. Konkrétan arról van szó, hogy a 180 napnál hosszabb érvényességű vízumokat regisztrálni kell. Ez rá is van írva a vízumra. De a helyi okostojás jobban tudja, mert szerinte akkor nem kell, ha ennyi időn beül elhagyjuk legalább egyszer Indiát. Ez nagyon-nagyon nem igaz, mert anno még Viktor is erre hivatkozott a reptéri kivándorlási hivatalnoknál, aki ezt cáfolta. És ha azok cáfolják, akkor nem túl könnyű elhagyni az országot, mert lazán megteheti, hogy nem enged tovább. A rövid szóváltások közben úgy nézegette a papírjainkat, mint aki még sohasem látott ilyet. Komolyan röhejes volt, ahogy nem tudott a saját keze munkájába belekötni.
Miután rájött, hogy ezzel nem igazán tud megfogni, akkor valahogy a beszélgetésből kiderült, hogy mi voltunk otthon idén. Erre lecsapott az aktakukac! Mi ezt nem jelentettük be a rendőrségen. Miről beszélsz?! Tavaly te magad mondtad nekünk, hogy csak akkor kell jelentkeznünk, amikor a vízum lejárta előtt akarunk kilépni az országból. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem létezik ilyen szabály, mert akkor folyamatosan túl lenne terhelve az összes ilyen ügyekkel foglalkozó iroda. Csak azt próbáljátok meg elképzelni, hogy Mumbaiban, ahol olyan 16 millióan laknak, és India gazdasági központja, mennyi külföldi dolgozik. Szóval volt már valamije, amibe bele tudott kötni. Innentől kezdve vissza kellett vonulnunk, mert ha erősködnénk, akkor semmi jó nem sülne ki belőle.
Természetesen érezte, hogy felülkerekedett, és el kezdett fenyegetőzni, hogy őneki jelentenie kell az "illegális" hazautat, amiről ők tudomást szereztek korábban (igen, tíz perce tőlünk), és ennek komoly következménye lesz. Azért megadta a minket elkísérő kollégának a telefonszámát, és kérte, hogy keresse még fel, de most dolgoznia kell. Akinek nem lenne világos, ez volt a felszólítás megvesztegetésre. A gyomrom kifordult az egész látogatástól. Nem baj, hamarosan megkapja a maga pár száz rúpiáját (egy-két ezer forintot), és utána az összes repülőjegyünket a december 14-ei útólsóval bezárólag. Aztán körmölheti valami füzetbe, hogy mikor hol vagyunk.

Az egész dologtól függetlenül, esténként fél kilenctől éjfélig megy a zenés ünneplés a lakópark udvarán, ugyanis most kezdődött a Navratri, ami kilenc napon keresztül garantálja ezt. Ha tetszik, ha nem, hallgatni kell a koncert hangerővel dübörgő nyekergést. Tényleg csak erre vágyunk esténként, pláne ilyen kalandok után. Talán tényleg jobb lenne engedni a hatóságoknak, és toloncoljanak ki innen. Az legalább megváltás lenne.


Judit az egész rendőrségi történetet oldalt, egy fotelben ülve szemlélte végig. Az ő kiegészítése: hogyan lehetne komolyan venni egy olyan rendőrégi alkalmazottat, aki a cipőjéből kibújva, mezítláb ücsörög, és mesefigurás kukája van az asztal alatt.

Back and forth

Ahogy nézem, már majdnem két hónapja nem firkáltam ide semmit sem. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy időközben voltunk otthon a szokásos éves szabadságon. Miután erről itt egy sor sem volt, ezért eléggé találó unokanővérem megjegyzése, miszerint illegálisan voltunk otthon. Maga a pihenés nagyon jól sikerült, kicsit vicces, hogy hazamegyünk a világ azon végéről, ahová mások nyaralni járnak, és nemhogy otthon maradnánk, hanem elmegyünk Koppenhágába. Mindig érdekes látni a kontrasztot India és Magyarország között, amikor megérkezünk. Ezt még most fokozta, hogy a hazatérés után egy héttel már Koppenhága elővárosában voltunk vendégek, és pár nap alatt felfedeztük a világ egyik legmagasabb életszínvonalával rendelkező városát. Elképesztő különbségek vannak, és itt nemcsak India vs. Dánia viszonylatra gondolok, hanem kishazánkra is.

Véget ért az augusztus, és mi annak rendje és módja szerint visszajöttünk Vapiba. Ilyenkor mindig izgulok. Egyrészt az út miatt, mert a bőröndben vannak hazai finomságok, és ezeket nem kéne látniuk az indiai vámosoknak. Másrészről a különböző biztonsági ellenőrzések mindig valahogy mások. Most például egy kémiai elemzésre alkalmas fém eszközt (ún. HPLC kolonnát - a szakértőknek, illetve a kevésbé szakértőknek: ez csinálja azokat a szép csúcsos elemzéseket a nyomozóknak a sorozatokban) hoztam a laptoptáskában. Ferihegyen természetesen megnézték, hogy mégis mi ez. Simán lehetne csőbombának is nézni, de ők inkább attól féltek, hogy valakit fejbe verek vele. Megnyugtattam őket, hogy ez nekem eléggé drága mulatság lenne. Frankfurtban valamiért még egyszer volt ellenőrzés, de akkor a kutyát sem érdekelte ez a tárgy. Ellenben a fotósfelszerelés igen, és követnem kellett valami biztonságit, aki elkísért egy vizsgáló helyiségben. Ott végigtörölték az összes optikát, és gyorsan ki is elemezte valami fénymásoló mérető gép. Persze nem találtak semmit. Az egész procedúrát nagyon kedvesen és udvariasan végezték el, mondanom se kell.
Mumbaiban simán áthoztuk a bőröndöket a vámon, mert manapság csak az indiaiakat állítják meg. A sofőr már várt minket, és pár óra alatt elzötyögtünk a helyenként a monszun áldásos tevékenysége miatt elmosott autópályán Vapiba. Természetesen tele voltunk kétségekkel, hogy miként élte túl a lakás azt az öt hetet, ameddig távol voltunk.

Egész jól: ugyanis nem áztunk be, kevés dolog lett penészes, de azokat ki lehet mosni, és a por sem állt nagyon vastagon a bútorokon. Igaz, egy hétbe telt mire rendbe szedtük a dolgainak, de mostanra minden normalizálódott.

Természetesen itt semmi sem változott, maximum az utak helyzete lett sokkal rosszabb, de ez a monszun miatt megszokott dolog. Főleg a vasút felett átívelő felüljáró alakult át egy féltengelytörési tesztpályává, és pontosan emiatt sokkal többen választják az a kis aluljárót, ami alig szélesebb a kocsinknál. Van egy-egy közlekedési lámpa a két oldalon, de ugye Indiában vagyunk, és ez semmit sem ér.
Csak a példa kedvéért: egyik nap jöttünk haza ebédelni. A lámpa pont pirosra váltott, én inkább szépen megálltam, mondván majd a következőn átjutunk. Mindig úgy állok, hogy legyen olyan riksa vagy autó, aki bemegy előttem, és ezzel „kitakarítja” az alagutat. Persze a helyi zsenik a „még simán átjutok” felkiáltással behajtottak a piros jelzés ellenére. Mondanom sem kell, nem sikerült nekik átérni, mert a túloldalon meg a zöld jelzés miatt indultak meg. A mi oldalunkon annyira ráállt az aluljáróra a többi okos – mert még ők is át akartak menni, hogy onnan se ki, se be nem lehetett jutni, tehát az egész átjáró két perc leforgása alatt bedugult. Az otthoni ebédet töröltük a programból, és mivel még pont sikerült kitolatni a tömegből (ezért jó úgy beállni, ahogy írtam), nagy kerülővel, de elmentünk az egyik helyi pizzázóba. Ehhez hasonló eset naponta előfordul, és nem képesek tanulni belőle. Bár szerintem a tanulságot sem képesek levonni. Így marad számunkra a vakszerencse, hogy mikor mennyi idő alatt tudunk haza vagy éppenséggel a munkahelyre bejutni.

A másik elszomorító dolog, az internetünk. A lakásban mobil netet használunk, amit a helyi Vodafone szolgáltat. Korábban egész jó volt, ha nem is villámgyors, de emailre, hírek olvasására vagy némi darabos webkamerázásra elégséges volt. Na, most már arra sem. A töredékét produkálja az egykori sebességnek, és mire bejön egy hír, addigra már el is avult annak a tartalma. A tv-ben meg folyamatosan megy a vezetéknélküli szélessávú internet reklámok. Rászántam az egyik estémet, és kivártam mire bejönnek a hirdető cégek oldalai. Láss csodát, Vapiban is szolgáltat az egyik! A lefedettségi térkép alapján még benne lennénk a zónában. Rémlett, hogy a főnökömnek van ilyen internete is. Másnap megkérdeztem, és tényleg. Gyorsan kölcsönkértem, és este leteszteltük. Működött, és pár pillanat alatt bejöttek azok az oldalak, amikre eddig perceket kellett várni. A legviccesebb az indiai hírportálok voltak, mert azok egy szemvillanás alatt töltődtek be. Csak lestünk igazság szerint. Másnap, amikor visszaadtuk a modemet, gyorsan kérvényeztem a főnöknél a jelenlegi mobil internet lecserélését. Szerencsére belement, és remélhetőleg a jövő hét elején megkapjuk a saját modemünket.

Most így hirtelen ennyi, de hamarosan megyünk Mumabiba Tiborhoz és Julcsihoz, és biztos, hogy lesz miről mesélni utána.