Back and forth

Ahogy nézem, már majdnem két hónapja nem firkáltam ide semmit sem. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy időközben voltunk otthon a szokásos éves szabadságon. Miután erről itt egy sor sem volt, ezért eléggé találó unokanővérem megjegyzése, miszerint illegálisan voltunk otthon. Maga a pihenés nagyon jól sikerült, kicsit vicces, hogy hazamegyünk a világ azon végéről, ahová mások nyaralni járnak, és nemhogy otthon maradnánk, hanem elmegyünk Koppenhágába. Mindig érdekes látni a kontrasztot India és Magyarország között, amikor megérkezünk. Ezt még most fokozta, hogy a hazatérés után egy héttel már Koppenhága elővárosában voltunk vendégek, és pár nap alatt felfedeztük a világ egyik legmagasabb életszínvonalával rendelkező városát. Elképesztő különbségek vannak, és itt nemcsak India vs. Dánia viszonylatra gondolok, hanem kishazánkra is.

Véget ért az augusztus, és mi annak rendje és módja szerint visszajöttünk Vapiba. Ilyenkor mindig izgulok. Egyrészt az út miatt, mert a bőröndben vannak hazai finomságok, és ezeket nem kéne látniuk az indiai vámosoknak. Másrészről a különböző biztonsági ellenőrzések mindig valahogy mások. Most például egy kémiai elemzésre alkalmas fém eszközt (ún. HPLC kolonnát - a szakértőknek, illetve a kevésbé szakértőknek: ez csinálja azokat a szép csúcsos elemzéseket a nyomozóknak a sorozatokban) hoztam a laptoptáskában. Ferihegyen természetesen megnézték, hogy mégis mi ez. Simán lehetne csőbombának is nézni, de ők inkább attól féltek, hogy valakit fejbe verek vele. Megnyugtattam őket, hogy ez nekem eléggé drága mulatság lenne. Frankfurtban valamiért még egyszer volt ellenőrzés, de akkor a kutyát sem érdekelte ez a tárgy. Ellenben a fotósfelszerelés igen, és követnem kellett valami biztonságit, aki elkísért egy vizsgáló helyiségben. Ott végigtörölték az összes optikát, és gyorsan ki is elemezte valami fénymásoló mérető gép. Persze nem találtak semmit. Az egész procedúrát nagyon kedvesen és udvariasan végezték el, mondanom se kell.
Mumbaiban simán áthoztuk a bőröndöket a vámon, mert manapság csak az indiaiakat állítják meg. A sofőr már várt minket, és pár óra alatt elzötyögtünk a helyenként a monszun áldásos tevékenysége miatt elmosott autópályán Vapiba. Természetesen tele voltunk kétségekkel, hogy miként élte túl a lakás azt az öt hetet, ameddig távol voltunk.

Egész jól: ugyanis nem áztunk be, kevés dolog lett penészes, de azokat ki lehet mosni, és a por sem állt nagyon vastagon a bútorokon. Igaz, egy hétbe telt mire rendbe szedtük a dolgainak, de mostanra minden normalizálódott.

Természetesen itt semmi sem változott, maximum az utak helyzete lett sokkal rosszabb, de ez a monszun miatt megszokott dolog. Főleg a vasút felett átívelő felüljáró alakult át egy féltengelytörési tesztpályává, és pontosan emiatt sokkal többen választják az a kis aluljárót, ami alig szélesebb a kocsinknál. Van egy-egy közlekedési lámpa a két oldalon, de ugye Indiában vagyunk, és ez semmit sem ér.
Csak a példa kedvéért: egyik nap jöttünk haza ebédelni. A lámpa pont pirosra váltott, én inkább szépen megálltam, mondván majd a következőn átjutunk. Mindig úgy állok, hogy legyen olyan riksa vagy autó, aki bemegy előttem, és ezzel „kitakarítja” az alagutat. Persze a helyi zsenik a „még simán átjutok” felkiáltással behajtottak a piros jelzés ellenére. Mondanom sem kell, nem sikerült nekik átérni, mert a túloldalon meg a zöld jelzés miatt indultak meg. A mi oldalunkon annyira ráállt az aluljáróra a többi okos – mert még ők is át akartak menni, hogy onnan se ki, se be nem lehetett jutni, tehát az egész átjáró két perc leforgása alatt bedugult. Az otthoni ebédet töröltük a programból, és mivel még pont sikerült kitolatni a tömegből (ezért jó úgy beállni, ahogy írtam), nagy kerülővel, de elmentünk az egyik helyi pizzázóba. Ehhez hasonló eset naponta előfordul, és nem képesek tanulni belőle. Bár szerintem a tanulságot sem képesek levonni. Így marad számunkra a vakszerencse, hogy mikor mennyi idő alatt tudunk haza vagy éppenséggel a munkahelyre bejutni.

A másik elszomorító dolog, az internetünk. A lakásban mobil netet használunk, amit a helyi Vodafone szolgáltat. Korábban egész jó volt, ha nem is villámgyors, de emailre, hírek olvasására vagy némi darabos webkamerázásra elégséges volt. Na, most már arra sem. A töredékét produkálja az egykori sebességnek, és mire bejön egy hír, addigra már el is avult annak a tartalma. A tv-ben meg folyamatosan megy a vezetéknélküli szélessávú internet reklámok. Rászántam az egyik estémet, és kivártam mire bejönnek a hirdető cégek oldalai. Láss csodát, Vapiban is szolgáltat az egyik! A lefedettségi térkép alapján még benne lennénk a zónában. Rémlett, hogy a főnökömnek van ilyen internete is. Másnap megkérdeztem, és tényleg. Gyorsan kölcsönkértem, és este leteszteltük. Működött, és pár pillanat alatt bejöttek azok az oldalak, amikre eddig perceket kellett várni. A legviccesebb az indiai hírportálok voltak, mert azok egy szemvillanás alatt töltődtek be. Csak lestünk igazság szerint. Másnap, amikor visszaadtuk a modemet, gyorsan kérvényeztem a főnöknél a jelenlegi mobil internet lecserélését. Szerencsére belement, és remélhetőleg a jövő hét elején megkapjuk a saját modemünket.

Most így hirtelen ennyi, de hamarosan megyünk Mumabiba Tiborhoz és Julcsihoz, és biztos, hogy lesz miről mesélni utána.