Ablak becsuk, villany leó!

Ez a bejegyzés pont akkor kerül ki, amikor a menetrend szerint felszáll a repülőnk München felé. A lakást kipakoltuk, a bőröndöket pedig be. Igaz, szombat este nyolckor derült ki, hogy nem lesz elég hely az összes dolognak. Félóra alatt kerítettem egy újat, és így már sikerült betuszkolnunk mindent. Hat csomagot adunk fel, ami két személynek ennyi időt figyelembe véve nem is olyan sok. Na, majd meglátjuk, hogy súlyra sok lesz-e. Ha igen, akkor az tuti az öntött Buddha miatt lesz.

Most mondhatnám azt, hogy ennyi volt a blog, de nem teszem. Mert van még a tarsolyban pár történet, amit szeretnék leírni mielőtt a feledés homálya végleg betakarja. Otthon úgyis lesz idő rendezgetni az emlékeket, és így lesz alkalom is arra, hogy pár történetet és helyzetet visszatekintve megírjak.

Köszönöm mindenkinek, hogy rendszeresen olvasott, és ígérem érdemes lesz visszanézni ide még a következő hónapokban.

Mr. Peter

Utolsó nap a munkahelyen

Mivel eléggé mozgalmas volt az elmúlt két nap, ezért nem tudtam megírni, hogy mi volt az utolsó munkanapunkon. Van egy kedves szokás a cégnél, hogy az odalátogató magyar kollégák kapnak egy fát. Nem elvitelre, hanem vagy ültetni kell vagy az illetőnek dedikálják a már egy ideje cseperedő növényt. Miután már eléggé tele van ültetve a kert, ezért inkább az utóbbi ceremónia szokott lezajlani.
Judittal ki is néztünk egy egész aranyos pálmát az irodaépülettel szemben. Itt voltam három évet, Judit majdnem kettőt, gondoltam megérdemeljük ott. A gond az volt, mert miért is ment volna zökkenőmentesen, hogy senki nem mondta nekünk, hogy azok a pálmák VIP-személyeknek vannak fenntartva. Azoknak, akik odajönnek jópofizni, egy kukkot nem értenek abból amit megmutatunk nekik, majd egy óra múlva távoznak. Kifejezetten kellemetlen helyzet volt, amikor mindez pont akkor derült ki, amikor hozzákezdtünk volna a mókához. Gondolták meg fogja helyette tenni egy bokor a kerítés tövében. Na persze, mindenki fát kapott, majd pont mi, akik eddig a legtöbbet tartózkodtunk Vapiban meg egy hervadt bokrot. Akkor inkább keressünk valami szabad pálmát.
Van egy kis medence dekoráció céljából a parkban, és pont mellette volt egy kisebb pálma. Gyorsan le is csaptunk rá, mert ahogy egyik kollégám meg is jegyezte, ez van a legszebb környezetben. És tényleg szép helyen, nem eldugva. Jelképesen meglocsoltuk mindketten a fát, majd nevünket tartalmazó táblát próbáltuk belepasszírozni a fűbe. Az annyira sűrű volt, hogy esélytelen volt miden kísérlet. Majd jött a biztonságiak főnöke (én csak Saddam Hussein-nek hívtam kinézete és egyenruhája után), és két erőteljes bakancsos rúgással megoldotta a feladatot.



Este volt még egy közös vacsora a menedzserekkel, de mindenki kissé fáradt volt, így nem húztunk bele az éjszakába. Kaptunk egy ajándékot is! Itt az a szokás, hogy nem bontják ki a becsomagolt meglepetést, csak átveszik. Eléggé nagy és nehéz volt a csomag, ezért megkérdeztük, hogy mégis mit rejt. Egy Buddha-szoborral leptek meg minket. Örültünk neki, mert csak kisebbet szereztünk eddig. Hazafelé Judit megjegyezte, hogy reméli nem aranyszínű. Persze, hogy az volt, de majd otthon megoldjuk, hogy bronz vagy valami hasonló színűre változzon át. Szépen kidolgozott, de kegyetlenül nehéz, mert fémöntvény. Előre is elnézést kérek az illetékes osztálytól Budapesten, de valószínűleg vinni fogok egy túlsúlyszámlát a jövő héten.

T-4 nap

Ettől a naptól tartottunk a legjobban. Igaz reggel minden simán indult, mert kézhez kaptuk a kért dollárunkat, és a könyvek is már Mumbaiba értek reggelre. De hátra volt még a kellemetlen kötelesség, el kellett menni elintézni a vízumunk kiregisztrációját. Vagyis szólnunk kellett, hogy mi megyünk, és rakjon egy pecsétet a regisztrációs papírunkra, hogy ez tényleg így van. Valójában két pecsétről van szó, az egyik maga a szöveg, amit ki kell töltenie az ügyintézőnek, a másik meg hivatalos bélyegző.

Kedvenc utált ügyintézőnk a szokásos hatalmas iratkupacok mögött dolgozgatott amikor megérkeztünk. Pont egy kanadai és egy amerikai útlevéllel bajlódott, majd azzal az aktával, amiben a mi papírjaink voltak. Kissé nehezen de megtalálta. Számomra továbbra is érthetetlen módon, de fél perc alatt megtalálta a legalább harminc pecsétet tartalmazó kosárban azt a kettőt, amire szüksége volt. Jirí Menzel is simán tanulhatott volna tőle, hogy miként instruálja színészeit a pecsételéses jelenetek előtt. Ennyire akkurátus, megfontolt gyereknyomdázást, komolyan egy élmény végignézni! Összesen nyolc pecsétet kellett nyomnia, mert a rendőrség saját példányaira is kellett raknia, majd jött a kitöltés. Végül ezzel tizenöt perc alatt végzett is.
A dolog nehezebb része történetesen az volt, hogy a rendőrkapitánynak alá kellett írnia a dokumentumokat. Ő persze nagy és elfoglalt ember, akihez sorba kell állni. Nem biztos, hogy kíváncsi ránk, de sosem lehet tudni. A várakozást hirtelen éktelen gyerekzsivaj törte meg. Egy hatalmas, legalább ötven gyerekből álló iskoláscsoport jelent meg, és ömlött be a főrendőr irodájába. De mégis miért? Lehet, hogy az életre tanítják őket a suliban: "Gyerekek, ő itt a helyi hatalmasság, akivel nem árt kedvesnek lenni. Borítékot mindig szívesen fogad, és akkor nektek, öcsinek, apunak és anyunak is könnyebben elintéződnek a dolgai."

Na, a gyerekek vagy tíz percet voltak bent, de miután távoztak, még nem lehetett befáradni őhatalmasságához. Ami leginkább azért volt gond, mert kettőtől ebédszünet jött volna, és nekünk akkor lett volna még egy utunk Valsadba a mai napon. A trükk az volt, hogy a az irodájának bejárata fölé kitett óra 13:50-et mutatott, de az irodában lévő már 14:05. Kissé aggódtunk, hogy a bentire hivatkozva le fog lépni, de végül is sikerült elcsípni. Valamiért eléggé morcos volt, jól kioktatott mindenkit maga körül, a HR-esünk is kapott valamit. Nem nagyon értettem, de valami olyasmiről volt szó, hogy örüljünk annak, hogy egyáltalában szóba áll velünk (magyarul azt csinálja, amiért a fizetését kapja). Arrogáns és tenyérbemászó volt, de mi csak mosolyogtunk rá. Eszembe jutott Kelly hőseiből Telly Savalas, ahogy tiszteleg és szivarral mosolyog, miközben egy Dögölj meg! hagyja el a száját. Valami ilyesmi járt a fejemben, de közben már rákerültek a szignók a papírjainkra. Hamar szabadultunk az ügyintézőtől is, hiszen ő is menni akart ebédelni.


Most már nagyjából minden elrendeződött ahhoz, hogy elhagyjuk Indiát: pénzt átváltottuk, kilépési papírt megszereztük, könyvek úton. Már tényleg csak a csomagolás van hátra...

T-5 nap

Kemény kétnapos szájtépés után mára sikerült összehozni a könyveink postázását. Persze nem úgy alakult minden, ahogy elterveztük, de a helyzet megoldódott. Hiába próbáltam azt megértetni a kollégával, hogy a TNT-nek van saját doboza, és kérjen olyat, végül nem hoztak semmit sem, pedig folyamatosan ígérték. Helyette a cégnél fellelt két A4-es nyomtatópapíros dobozokat fogtunk be. Igaz nem voltak a legjobb állapotban, de bíztam az indiaiak csomagolási képességében. Most már az a kérdés, hogy otthon miként fogjuk tudni kibontani a ragasztószalaggal és műanyagpánttal megerősített dobozokat. Összeszámoltuk és lemértük a könyveinket: hetvenöt darabot pakoltunk be, és a harminc kilót nyomtak. Ez rengeteg pénz lett volna, ha túlsúlyként kell kifizetni. De így a hatodából kijött az egész, ami azért már tényleg elfogadható.

Az utolsó fizetésünk átváltása dollárra (itt inkább ezt könnyebb szerezni, mint eurót) kissé nehézkesen alakult eddig, de legalább már ez is sínen van. Voltunk a bankban, kivettük az összes pénzt, és megszüntettük a számlákat. Őszintén szólva az egyik legjobb élményem Indiában a Citibank helyi fiókja volt. Hiányozni fog a gyors és hatékony szolgáltatásuk. Természetesen megígértem nekik, hogy ha esetleg ismét Vapiban járok, akkor meglátogatom őket. Aki Indiába vetődne kiküldöttként, annak csak javasolni tudom, hogy ennél a banknál nyisson számlát.

Most már jöhet a rendes pakolás. Grrr! Most gondoltam bele, hogy mennyi ruhát kell összehajtogatni...

T-7 nap

Egy hét múlva ilyenkor már Budapesten leszünk, de addig még rengeteg elintéznivaló dolog akad itt. Például van egy rakás könyv, amit valahogyan haza kell juttatni. Eredetileg fel akartuk adni valami futárszolgálattal, de később úgy gondoltuk bele fogunk férni a súlykeretbe könyvestül. Aztán amikor bepakoltuk az összeset egy táskába, és saccra is huszonöt-harminc kiló lett, akkor úgy gondoltuk, hogy ez az elmélet megdőlt. Mivel harminc eurót kéne minden egyes plusz kilogrammért fizetni a légitársaságnak, ezért inkább megnéztük a futárokat. Szerencsére a TNT-nél volt egy kalkulátorszerű, és az azt mondta, hogy kb. 3-4 kg túlsúlyból meglenne az egész. Akkor inkább válasszuk mégiscsak ezt, csak adjanak szabványdobozt. Itt jelentkezett az első gond! Van, adjuk a könyveket, majd ők belerakják. Kár, hogy nem bízok bennük, ezért inkább én kérném a dobozt. Mire ezt az aktuális kollégám felfogta, azt beletelt pár perces magyarázásba. Jól van, délutánra lesz doboz. Mondanom sem kell, hogy nem lett. Ha holnap sem jelenik meg valaki ezzel a csomagolási egységgel, akkor valamelyik kollégát berakom a kocsiba, és a helyi TNT irodából szerzünk.

A kettes számú probléma az, hogy külföldiként én itt nem tudok rúpiát csak úgy bármilyen valutára átváltani. Igazolnom kell, hogy mit és mennyit váltottam be korábban rúpiára. És mi van, ha itt dolgozom, csókolom?! Akkor töltsek ki egy köteg papírt, ha akarok esetleg külföldre utalni. Köszönjük, ez a verzió sem tetszik. Nincs más hátra, az utolsó két fizunkat inkább dollárban kérjük, és oldjuk meg valahogyan okosan egy pénzváltóval. Kérésünket leírtam a pénzügyes kollégának múlt hét szerdáján. Ma bementem megkérdezni, hogy na mi van a dollárunkkal? Semmi még, mert ő nem tudja nekünk kiutalni dollárban. Ember, ki a fene beszélt itt direkt kifizetésről?! Éppen az, hogy a fizut nem kell utalnod, hanem készpénzben kifizeted, elmész a pénzváltóhoz és visszatérsz két havi fizetésünkkel dollárban. Csak megértette, de azért a végére kiderült, hogy hiába szóltam múlt héten, azért ők elutalták a fizetésünket ma. Bravó! A lényeg, hogy "tájékoztattak" arról, hogy nem csináltak semmi érdemlegest eddig. Remélem legkésőbb szombatig megkapjuk a pénzünket, mert különben kissé morcos leszek.

Látogatás a vén kuruzslónál

Bármikor eszembe jut a következő helyzet, mindig azon gondolkodom, hogy mennyire erőltetnem kellett magamat, hogy ne nevessek a doktor arcába. Történt ugyanis, hogy pár hete folyamatosan csípősebbnél csípősebb ételeket ettem egész héten át. Meg is lett az eredménye, de most nem gyomorrontás formájában. Valószínűleg a sok fűszer és csili rendesen kiütötte a bőrömet. Tele lettem eléggé nagy piros foltokkal, amik elképesztő módon viszkettek is. A helyzet nem tűrt további halasztást, főnököm segítségével kerestem egy bőrgyógyászt Vapiban.
Meg is látogattam még aznap az esti rendelési idő alatt. Várakozás közben nézegettem az orvosi rendelők elmaradhatatlan ijesztő kellékeit a szembelévő falon: az elérhető kezelések voltak előtte-utána képekkel megtámogatva. A bőrheg eltávolításától a lézeres szőrtelenítésen át egészen az arcvasalásig volt minden a tablón. A fényképek borzasztó minőségűek voltak, mert egytől egyig valami ócska mobillal készültek, aztán meg kinagyították őket. Végre én kerültem sorra, kikérdezett, megvizsgált, írt fel krémeket és gyógyszert, sőt még laborvizsgálatot is végeztetett. A vizeletvizsgálathoz a mintaprodukálást el kell mesélnem. Otthon azért minden laborban kisebb-nagyobb csészékbe vagy poharakba kell a tisztelt páciensnek céloznia. Itt meg mit adtak? Egy akkora kémcsövet, amit a vérvételhez használnak. Sok sikert! Ez még mind hagyján lett volna, ha a wc legalább megütötte volna egy harmincéves MÁV-vagon mellékhelyiségének tisztasági szintjét. Ez utóbbi egy csillogó és rózsaillatú terem ehhez képest. Azt hiszem nem túlzok, hogy ha azt mondom, ez volt a legmocskosabb wc amit eddig láttam Indiában. Ja, és azt nem is említettem, hogy ez mind egy kis magán kórházban volt, aminek része volt a bőrgyógyász rendelője is.
Szerencsére a felírt gyógyszerek és krémek hamar elmulasztották a panaszaimat. Egy hét múlva visszamentem kontrollra. Doktorhoz be, kérdezte javultam-e. Mondtam igen, már alig vannak kiütéseim. Megvizsgált, bólogatott, majd nagyon komolyan az arcomba nézett, és a következőt mondta:

-Látom eléggé ráncos a homloka, és a szeménél is vannak szarkalábak már. Ezek idővel egyre mélyebbek lesznek. Arcáról aggodalom sugárzik, és ez inkább elijeszti az embereket.

Tény, kicsit gondterheltebbek voltak azok a napok, ezért nem vigyorogtam rá. És akkor a bőrgyógyász levonta a következtetést, és a következő terápiát javasolta:

-Botoxszal kéne kezelni!

Micsoda?! Botox? Egy harmincéves férfinak? Azért ennyire nem vagyok még gyűrött, a fene enné meg! Majdnem kinevettem a vén kuruzslót - mert innentől már csak így tudtam gondolni rá. Próbáltam kedvesen lebeszélni, hogy nekem mindig is megvoltak ezek a ráncok (ami igaz, szerintem), meg hogy Európában a botox főleg a gazdagok heppje, és mennyire nem oké egy idegméreggel injekciózni, de csak győzködött. Végül megköszöntem az eddigi közreműködést, és egy újabb recepttel távoztam tőle. Nem, nem a botox ampulla volt felírva rá! Elvileg vissza kellett volna mennem még egy kontrollra, de ezek után már nem tudtam komolyan venni a vén kuruzslót.