A majdnem csoda

Amikor már a harmadik évemet kezdem meg Vapiban, és Judit is már lassan egy éve lesz itt, szóval ekkor már kevés dolog tud meglepni. Ami eleinte még csodálkozást váltott ki, azt már manapság egy nyugtázással elintézzük. De hiába telt el ennyi idő, még azért mindig ott van bennünk valami otthonról, ami miatt tudunk reménykedni kisebb indiai csodákban. Nem volt ez másképp a konyhabútort készítő asztalossal sem.

Még a karácsonyi szünet előtt a kollégák hathatós variálásának eredményeképp maradtunk a negyedik jelöltnél, aki valójában megegyezett az elsővel. Ez a versenytárgyalás végül azt eredményezte, hogy az anyagbeszerzők mindent azonnal be akartak szerezni. Csak nekik senki nem szólt, hogy két nap múlva elutazunk. Így végül most szombaton kerültek a szükséges szegek, csavarok, ragasztók és fogantyúk az erkélyünkre. A falemezeket a lift üzemzavar és segéderő hiánya miatt csak egy eldugott szegletbe lettek lerakva a földszinten. Vasárnap ismételten, immáron harmadszorra sikerült kiválasztani a fólia színét. Igaz, többször megbeszéltük, hogy belülre nem kell semmi minta, jó lesz a sima fehér. Ennek ellenére sikerült a kiválasztott mintából annyit venni, hogy még a padlóra is azt fogjuk teríteni. Sebaj, a lényeg, hogy hétfőn kezdi a munkát! – és ez az a pont, ahol még mindig reménykedtünk a kis indiai csodában.
Ma 11 órára volt megbeszélve, hogy jön. Előtte könnyed reggeli programként Judit beiktatott egy fogorvost, ami kissé elhúzódott, így a konyha bebútorozásának kezdetét egy órával eltoltuk. Már egy ideje vártunk itthon, amikor csengett a telefonom. Kollégám hívott, hogy mégsem tud jönni az asztalos, mert megsérült a kezén. Szinte láttam magam előtt, hogy a bal hüvelykujján egy nagy fehér kötés van miután telibe találta kalapáccsal. Ennek ellenére megígérte a keddi munkafelvételt.

Ma késő délután összefutottam az irodában az asztalosmesterrel. A balhüvelykujján fehér kötés volt.