Lakásszépítés – 1. fejezet

Komoly munkahelyi elfoglaltságok miatt eddig nem tudtunk foglalkozni a lakás otthonosabbá tételével. Korábban annyit sikerült elérni, hogy vannak normális bútoraink, ventilátorok, légkondik, és az egyik fürdőszobában felszereltettünk egy bojlert. A hálószobai függöny pedig az itthon fellelt utolsó két méter spárgára volt felfűzve. A célnak ez is megfelelt. Bár ahogy teletek a hetek, a zsinór szépen kinyúlt, és így az ablak felső részét már nem nagyon takarta.
Pár napja Judit írt egy hosszú listát, hogy mik azok a legfontosabb teendők, amit végre el kéne intézni a lakással kapcsolatban. Az egyik legfontosabb pont természetesen a megfelelő karnisrúd beszerzése volt. Persze nem ezért indultunk kedden vásárolni, hanem fürdőszobai szekrényt szerettünk volna venni, de ez most mindegy is. Szerencsére találtunk egy boltot, ahol ezeket egy helyen meg lehet venni. Ez azért nagy szám, mert hiába laknak Vapiban sokan, azért az nem úgy megy, hogy beugrok a helyi OBI-ba egy-két kellékért a lakásba. Itt mindent darabonként kellett összeszedni.
Mert a karnisrúd a következőkből áll: természetesen van maga a rúd, amit legalább két tartóra kell felhelyezni. Ez eddig eléggé triviálisnak tűnik, de az első probléma magával a tartó kiválasztásával volt. Ugyanis a kapható standard elemek nem nyúltak annyira ki a falból, hogy légkondi vezetékei ne lennének útban. Az sem volt egyszerű, mire elmagyaráztam némi mutogatás keretében, hogy nekünk valami nagyobb kéne, vagy hosszabb. „Tudom is én, csak ne ilyen kicsit mutass harmadszorra is!” – gondoltam magamban, mire eladónknak leesett. Elővett egy szettet, aminek a segítségével két karnisrudat is fel lehet szerelni. Nagyon jó! Igaz nincs szüksége sima függönyre, amit egyébként nehéz is venni, mert itt inkább csak a sötétítő dívik. Láttam a szerkezeten, hogy át lehet szerelni monoverzióra, így gyorsan meg is vettük. A szett egyébiránt még tartalmazott négy karnisrúd lezáró gömböt, ami pont fedezni fogja a két ablak igényét. Elmondtuk a rudak méreteit, és egy pillanat múlva a sima kis szekrénynek hitt tárolóból valami Rodolfós trükkel kihúztak több méternyit csövet, és gyorsan méretre vágták. Sikerült bevarázsolni az autóba a két méteres és a 220 cm-es rudat. Nagy mutatvány volt, mert a Honda City hátsó üléseit sajnos nem lehet lenyitni.

Ma gondoltam egy merészet, és elkértem a munkahelyről az egyik ütvefúrót, és a hozzá járó emberi erőforrásról lemondtam, mert csak ki tudok fúrni pár lyukat, nem kell ahhoz szakvizsga! Megmutattam a vásárolt csavarokat és a tipliket, és a gépész kolléga határozottan rávágta, hogy ötös fúró jó lesz ehhez.
Mondanom se kell: nem lett jó. A gond ott kezdődött, hogy a tokmány nem volt rendesen meghúzva, és időnként a fúróhegy megállt, a fej meg pörgött körülötte. Gyors telefonos segítségkérés apámtól, hogy mégis hogyan is volt az a megoldás, amikor nincs tokmánykulcs? Ezt hamar megoldottam, de a fúrás még két meglepetéssel szolgált: egyik alkalommal hirtelen egy nagyobb mennyiségű port köpött egyenesen a képembe. Sejtettem, hogy valami meglepetés fog érni, ezért volt rajtam jó kis laboros védőszemüveg. Jól jött, mert még mindig mosnám a szememből a matériát.
A második váratlan dolog az volt, hogy a kifúrt lyukba a csavar ugyan belefért, de a tipli nem. Végül azt a megoldást választottam, hogy félbevágtam, bekalapáltam amennyire csak lehetett, majd a maradékot levágtam. Ilyen előzmények után nem volt egyszerű beletekerni az a négy hervadt csavart. Pláne, hogy itt az ún. tipli egy kemény műanyagcső, némi belső barázdáltsággal. Végül kemény küzdelmek után sikerült felszerelni a tartókat, és a függönnyel együtt a rudat is. Azért a további furkálások előtt én inkább összemérem a tipliket a fúróhegyekkel, mert a gépészbecslés most nem jött be.