Hazautunk

Már egy bő hete sikeresen haza érkeztünk Indiából. Korábban aggódtam, hogy a ferihegyi sztrájk miatt ez nehezített feladat lesz. Őszintén szólva, ilyen simán sem mentek a dolgok a repülőgéptől a kijáratig. A gondok nem Pesten voltak, hanem Mumbaiban.

Direkt korán kimentünk, este fél 11-re már ott voltunk, a gépünk majdnem fél kettőkor indult. Mindenhonnan az lehetett hallani, hogy tessék még hamarabb megjelenni indulás előtt, mert fokozott biztonsági intézkedéseket léptettek életbe. Hááát... ha ez nekik a fokozott, akkor valami hiba van a szókincsükben. Látszatintézkedéseket sikerült hozni, semmi mást. A következőképpen alakult át a nemzetközi reptér élete:
Tudni kell, hogy az éjszakai órákban a legforgalmasabb ez a reptér. Ennek ellenére senki nem állította meg az autókat, nem vizsgálták át a csomagokat, nem néztek be a kocsik alá. Csak két nagyobb kerítést raktak keresztbe az úton, hogy szlalomozva lehessen áthajtani. Rendőr, katona egy darab sem volt ennél a pontnál. Az indulási szintre felhajtva megláttuk a "fokozott" biztonsági intézkedéseket: homokzsákokból kiépített lőállás szolgálta az elrettentést. A két sávot egyre szűkítették, így csak lépésben haladtunk, és a kiszállást is eléggé nehezen lehetett megoldani parkolóhelyek hiányában. Egy szakaszon két sávra bővült, ezért mindenki ott tömörült. Pakolászó utasok és búcsúzni kijött népes famíliák elegye volt.
Négy helyen lehet bejutni az épületbe, ahová csak érvényes repülőjeggyel engednek be. Az ajtókon belül álló fémdetektoros kapuk dísztárgyként funkcionáltak, mert egyiken sem hajtották át az utasokat. A biztonságra egy-két gépfegyveres katona vigyázott. Már amelyik bejáratnál, mert ahol mi léptük be, ott csak pár hordár serénykedett. Szokás szerint a feladásra kerülő csomagokat az utas jelenlétében átvilágították, és lepántolják, hogy ne lehessen már felnyitni. A kézi poggyászt csak a végső biztonsági ellenőrzéskor nézik meg.
A csomagok feladása után már minden a megszokott volt. Kisebb várakozás volt a kivándorlási pultoknál, majd a lezárt vízumregisztrációs papírunkat kisebb tanakodás után megtartotta az ügyintéző. Eléggé nagy szemeket meresztett az A4-es dokumentum kötegre, mert nagyobb városokban már kis füzetet adnak ehelyett. Legnagyobb meglepetésemre elnézést kért azért a kellemetlenségért, hogy ekkora köteg irattal kell mennem mindig a reptérre.

A gép indulásáig eseménytelenül telt az idő. Vagyis a tervezett indulásig telt eseménytelenül. Történt, hogy négy okostojás vízum nélkül próbált meg belépni Indiába. nem lehetséges ezt beszerezni a reptéren, ezért ki kellett toloncolni őket. Ez eddig rendben is volna, csak a hatóságok mindenáron arra a gépre (jelen esetben a mienkre) akarták felrakni őket, amivel érkeztek. Hiába volt még egy gép az éjjel, ami Németország felé repült egy órával később, az nem volt alternatíva. Természetesen iszonyatosan lassan mehetett az ügyintézés, mert egy óra késéssel szálltunk fel. És innentől lett érdekes a történet, mert nekünk egyórás átszállási időnk volt Münchenben. Valahogyan sikerült a késést tizenöt percre lefaragni, de schengeni zónán kívülről érkezőknek is át kell esniük egy alapos biztonsági ellenőrzésen. Kifejezett érdekelte a két német biztonságis hölgyet, hogy mi is van a fotóstáskámban. Robbanóanyagot keresve végig törölgették a vázat és az objektíveket, majd az utóbbiakon keresztül néztek, hogy tényleg azok-e, amiknek látszanak. Két perccel a beszállítás vége előtt, utolsóként sikerült a buszra felszállnunk. Végül nem miattunk, hanem a jégtelenítés időigényessége miatt értünk kis késéssel Budapestre.