Hajókázás Keralában

Most, hogy már egy hete visszatértünk az utazásról, úgy gondoltam, hogy az élménybeszámolókat folyamatosan fogom megírni. Akkor fognak ki kerülni, amikor a képeket feltöltöttem hozzájuk. A mostani kalandok után fel fognak tűnni régebben történt események is, mert már jó ideje szeretném elmesélni azokat.

Már az elején sejthető volt, hogy nem fognak gördülékenyen menni a dolgok. Igaz, az indiai légitársaságok szoktak késni, ezért az nem volt meglepő, hogy a mi gépünk fél, Szilvi és Szabolcs gépe pedig egy órát késett. Ők pár nappal korábban érkeztek Delhibe, és onnan repültek le délre. Kochi repterén vártunk rájuk, kissé éhesen, de a reptéri boltban vett kesudió megtette ebéd kiegészítőnek, mert a repülőn kapott kaja volt nem túl nagy adag. Érkezésük után gyorsan béreltünk egy nagyobb kocsit, mert négy nagy hátizsákot nehéz bepakolni egy átlagos helyi autóba (erre később rácáfoltunk párszor). Persze a nagy örömködés közepette elfelejtettük lebeszélni a légkondit, így a sofőr hamar megszabadított minket plusz 400 rúpiától. Igaz 80-100 km-t autóztunk Alleppeybe, és kintről 35 fok feletti nagyon párás levegő ömlött a felforrósodott kocsiba. Kicsit nehezen találtuk meg a szállást, de csak meglett. Egy egyszerű, de kellemes fogadó volt. Mivel alulbecsültük a meleget, így utólag kértünk légkondicionálást. Ez annyit jelentett, hogy megkaptuk a berendezések távirányítóit. A felárat sikerült lealkudni 300 Rs/2 szobára, ami eléggé jónak mondható ilyen kategóriában.

Reggelre megérkezett a beígért taxi is. Egy Tata Indica-t küldtek, amit valahol úgy jellemeztek a neten, hogy olyan, mint a Peugeot 206, de szerethető részletek nélkül. A csomagtartóba egy hátizsák fért csak be, a többi ment a kis tetőcsomagtartóra, amit gondosan lekötött a melegtől ziháló sofőrünk. A nehézkes levegővétel és a teljes tanácstalanság, hogy mégis hová kell vinni minket arra engedett következtetni, hogy nem helyi volt az illető, vagy csak a szomszéd városból küldték át. Azért pár telefon után sikerült megtalálni a kikötőnket, de a hajónk persze még nem volt ott. Negyedóra várakozás után befutott. Nagyon megkönnyebbültem, mert igazából pár kép és levélváltás alapján döntöttünk mellettük. Ez a hajófajtát (kettuvallam) régen rizsszállításra használták, de manapság már nagyüzemben gyártják a vastag pénztárcájú turisták szállítására. Az előző esti szállásunk tulajának is volt kettő, ezért neki is szegeztem a kérdést: mennyibe kerül egy ilyen bárka? Két hálószobával rendelkező olyan 3,5 millió rúpia körül van, ami olyan 18-20 millió forint. Mivel ez a hajókázás az egyik legdrágább mulatság Indiában, ezért ha csak a vendégéjszakákra kifizetett pénzt nézem, és mást nem veszek figyelembe, akkor legalább egy éven keresztül kell foglaltnak lennie, hogy kitermelje az árát. Az biztos, hogy bőven megéri jó minőségű, szépen kialakított hajót gyártatni, mert az élettartamuk olyan 15-20 év.
Ahogy mi is láttuk, a minőségre egy árva szavunk sem lehetett. A két hálószoba légkondicionált volt, a fürdő szép tiszta, nyugati igényeknek megfelelő. A hajó elején volt egy fedett rész, ahol az ebédlőasztal és a társalgó volt kialakítva. Két oldalt végig pad, így kényelmesen lehetett gyönyörködi a tájban üldögélés közben. De a legjobb, és pontosan ezért választottuk ezt a hajót az emelet volt. Igazából nem egy teljes szint, hanem az előbb említett étkező-társalgó feletti fedett terasz. Itt is karosszékek és asztal várt ránk. A délután nagy részét itt töltöttük, székeket menetirányba fordítottuk, és lábunkat kényelmesen a korlátnak támaszkodva nézelődtünk.

Maga az út két részből állt: az első, számomra érdekesebb, amikor a néha szűk csatornákon keresztül kijutottunk a nagyobb vízi útig. A partokon az emberek a mindennapos életüket élték, mostak a vízben, halakat és rákokat gyűjtöttek be a hálókból, várták a vízibuszt. Még egy félnapig is el tudtam volna nézegetni, fotózgatni a részleteket és embereket, de ebédidő magasságában már egy nagyobb csatornán hajóztunk. Egyszer álltunk meg, ahol a személyzet beszerezte az ebédrevaló halat.

Tovább indultunk, a háromfős személyzetből ketten a konyhában főztek, egy meg vezetett. Mire elkészültek az ételek, a hajót is kikötötték. A környéken nem volt semmi, lakóházat nem lehetett látni, pálmák is csak elvétve akadtak. A csatorna gátjai mögött hatalmas rizsföldek terültek el. Ezért is volt meglepő, amikor hirtelen egy család tűnt fel a vékony töltésen, és szépen tovább sétáltak a közeli vízibuszmegállóhoz.
A kiadós ebédünk dél-indiai vega ételekből és korábbi megállóban vásárolt halakból állt. Délen az ételek kevésbé csípősek, és jellemző rájuk, hogy a kókuszt használnak hozzá. Emiatt ízben nagyon különböznek az északi, igazi hajleégetős falatoktól. Akkora adagot hoztak mindenből, hogy először teljesen értetlenül néztünk, hogy mégis hány emberre főztek?! Később kiderült, hogy ez az egész hajónak az ebédje, és a személyzet is evett belőle később. A délután hátralévő részét már szélesebb vizeken hajókázva töltöttük. A távolban mindig lehetett látni hasonló bárkákat. Néha a rizsföldeket határoló másik csatornán haladtak ezek, és akkor úgy tűnt, mintha a megművelt mezőkön úsznának.

Éjszakát egy töltésen lévő kis kunyhó mellé kikötve töltöttük a társaság másik két bárkájával együtt. Az elszigeteltség ellenére a házban volt villany, így a hajókat rá tudták kapcsolni. Nappal egy kis generátor biztosítja a vízijárművek elektromos ellátását, ami ventilátorok és pár izzó ellátására elég. Éjjel azonban több fény kellett, valamint a hálókban a légkondikat is lehetett így működtetni. Érdekes érzés volt egy hajón aludni, ahol a szobák felszereltsége simán egy középkategóriás szállodának is megfelelne.
A környezet még akár idilli is lehetett volna, de nem tudtuk nem észrevenni az egyik pálma tövében lévő nagyobb szemétkupacot. Tényleg nagyon sajnálatos, hogy ennyi eszük sincs a különböző hajók személyzetének, hogy ezeket továbbvigyék magukkal, és ne itt rondítsa a tájat és a Backwater-ről kialakult szép képet.

Másnap reggel sajnos már nem volt hátra sok az útból. Kb. egy órás hajókázás során egy nagyobb tóra jutottunk ki, ahonnan hamar befordultunk egy oldalágba. Ez már Kumarakom nevű falu volt, a végállomás. A parton már várt ránk egy régies kinézetű, de valójában egészen új fehér Ambassador, amivel a hegyek felé vettük az irányt.

És itt vannak az ígért képek kicsiben (nagyobb méretben itt):