Elmentek...

Ez a hét eléggé mozgalmasra sikerült. Először Dórit kísértük be kedd este Mumbaiba, hogy a szerda hajnalban induló gépét elérje. Jó kis éjszaka volt! Vonattal bezötyögtünk, majd taxival irány a Leopold nevű bár. A sofőr bemutatott pár cikázást, centis pontosságú elhaladást két kocsi között. A kocsi eléggé régi volt, gyorsulásról még fénykorában sem hallott.
A bárból laza sörözgetés és vodkázás után kettőkor mennünk kellett. A legtöbb hely ekkor zár be. A pincérsrác felajánlatotta, hogy elvisz minket olyan helyre, ami még nyitva van. Sajnos két helyen is próbálkoztunk, de zárva voltak azok is. Talán azért, mert hétköznap voltunk. Így nem volt mit tenni, fél három felé elindultunk a reptérre egy félelmetes optikai tuninggal rendelkező taxival. Úgy éreztem magam benne, mint egy karácsonyi kirakodó vásáron, ahol mindenféle kis fényfüzér villog. Aranyos pillanat volt, amikor a sofőr megkérdezte, hogy bekapcsolja-e a légkondit. Három légbefúvórács volt előttem, az is színes, fluoreszkáló csíkkal körberagasztva. Hirtelen kapcsoltam, hogy maximum ventilátort tud beindítani, mert a sima taxiban (fekete-sárga) nincs légkondi. Az csak a kékre festett, sötétített ablakú Cool Cab-ben van.
A reptér ilyen késői órán eléggé kihalt volt. Elbúcsúztunk, majd végre sikerült egy frissen főzött kávét inni. Az elmúlt sok hónapban csak Nescafé jutott. Annyira örültem ennek a kávénak, hogy sikeresen le is forráztam a nyelvemet vele. A vonatunk indulásáig a reptér melletti éjjel-nappali étteremben töltöttük az időt. Már nem lepődtek meg rajtunk, mert az elmúlt másfél hónapban többször megfordultunk ott. Öt óra magasságában gondoltuk, hogy itt az ideje indulni a vasútállomásra. Szerencsénkre a reptéren előrefizetős taxik vannak. Így olcsóbb is volt, meg nem tudtak átvágni. Egy idősebb ember odakísért a kocsinkhoz. Beültettek minket, majd a sofőr eltűnt pár percre. Valamit intézkedni kellett a kihajtáshoz a "taxicsekkel". Nem is India lenne, ha egy papírt nem kéne legalább két helyen bemutatni/aláíratni/lepecsételni. Ugyanezt a cetlit a rend éber őre megnézte kihajtáskor. Kb. háromnegyed órán át tekeregtünk a városban nem kis sebességgel, mire kiértünk a pályaudvarra. Persze az utat végig aludtuk kisebb megszakításokkal. Az egyik ilyen volt, amikor egy felüljárón arra ébredtem, hogy iszonyatos orrfacsaró bűz jön kintről. Nem lehetett lelátni a hídról, de nem is akarom tudni, hogy mi volt lent. Húszperccel a vonat indulása előtt érkeztünk meg, szerencsére már bent állt. Vapiba úgy érkeztünk meg, hogy nekem az arcomon az izmok közel álltak az elfagyáshoz, Enikő meg megint megfázott. Ez ismét a gondoskodó államvasutaknak köszönhető, akik tartós tizenhat fokot szolgáltatnak a kocsikban. Kint meg negyvenhárom van...

Aztán péntekig a készülődés jegyében teltek a napok. Ugyanis tegnap Enikőt és Bonnie-t vittük be a reptérre. Az utcában Bonnie távozására összegyűltek a gyerekek. Persze páran lemaradtak, azok ma fáradhatatlanul szólítgatták (Bonyííí). Mumbai előtt van egy kellemes hotel, ott mindig meg szoktunk állni. Meg egy utolsó adag sütit vettünk, ami remélem az otthon maradtaknak is ízleni fog. A városban szokás szerint este tízkor dugó volt, de időben kiértünk. Kerítettünk egy embert, aki segített eljutni Enikőnek a becsekkoláshoz. Ugyanis a reptér épületébe csak az juthat be, akinek érvényes repülőjegye van. Külön látogatói jeggyel (60 Rs) egy korlát mögül lehet szemlélni azokat, akik sorban állnak a csomagjuk átvilágításához. Miután minden sikeresen elrendeződött, megnyugodva elindultunk a sofőrrel vissza Vapiba. Már az autópályán voltunk, amikor 0:50-kor (a gép indulásakor) csöngött a telefonom. Enikő volt az. Miután úgy kezdte, hogy "Ezt nem hiszed el.. (majd megszakadt a vonal)" kisebb szívbajt kaptam, hogy lekéste a gépet. Miután újra hívott, kiderült mi is történt. A rendkívül "rendes" és "segítőkész" indiai határőrök közölték, hogy át akarják nézni a kézi poggyászát, de félóráig hozzá sem nyúltak a táskához, és nem is engedték tovább menni. Utolsó pillanatban szállhatott fel a gépre. Persze, hogy szívóznak, mert olyan helyen kell dolgozniuk, ahol nem lehet elfogadni kenőpénzt, mert túl sokan vannak mindenhol és bekamerázott terület.

Szóval, most kiürült a ház. Még furcsa érzés, hogy egyedül vagyok, és még Bonnie sem szalad a konyhába érdeklődve minden zacskócsörgésre vagy hűtőnyitásra. Aki erre járna, ugorjon be! Van sör is behűtve.