És akkor az ég megnyílt...
Szombat, délután két óra magasságában Enikő felhívott, hogy milyen az idő itt Vapiban? Milyen lenne? Lerohad rólam a gatya, mert pont a zöldségesnél vásárolok! Ők meg vonaton döcögnek Mumbai felé, és koromfekete felhőkből zúdul le az áldás. Pár óra múlva jelentkezik: annyit késett a vonat (több órát), hogy nem érték el a Vapiba induló vonatot. Nézem az internetet, az összes vonat tele, nincs szabad hely. Telefon a főnöknek, szerzünk sofőrt, és megyünk értük. Amíg a ház előtt telefonálok, látom, hogy itt is készülődik valami. Még össze kell szednem a cuccaimat, és indulhatok a céghez. Ott találkozom Satis-szal, a sofőrrel.
És akkor az ég megnyílt...
Nem esett, nem zuhogott, nem ömlött. Csak megnyílt. Sietek amennyire tudok, de gyorsan körbe kell néznem, hogy minden zárva van-e, sehol nem jön-e be a víz, a légkondik biztosítékait inkább lekapcsolom, mert azokat közvetlenül éri az eső most. És lőn áramszünet! Nem meglepő ilyen esőzés alatt. Kinézek a kocsira, látom már tenger van körülötte. Az utcán egyre emelkedik a vízszint. Aki kimerészkedik, az bokáig gázol benne. A vezetőoldali tetőrészre zubog a ház tetejéről a víz egy vastag sugárban (itt nincs ereszcsatorna, hanem egy vastag cső nyúlik ki a házakból, és azon zúdul ki az esővíz), így ott esélytelen lesz beszállni.
Nincs mit tenni! A cipőmet, zoknimat, iratokat és egy törülközőt egy zacskóba csomagolom, és esernyővel felszerelkezve megpróbálok eljutni a kocsihoz, és az anyósülésre beszállni. Az ernyő csak arra jó, hogy ne ázzak ronggyá teljesen. Tényleg bokáig gázolok a vízben, tarkóra kapom a kocsi tetejéről a vizet egy széllökésnek köszönhetően. Bent miután megtörölköztem és felszenvedtem magamra a cipőmet, elindulok. A teljes lakóközösség víz alatt, az összes utca, ahol haladok szintén. A vasútállomásnál felveszem végül a sofőrt, és kisebb kitérő után az irányt Mumbai felé vesszük fél nyolckor.
Nagyjából negyven percig szakadt le folyamatosan az ég (ha lehet ilyent mondani), és utána normális esőre csendesedett. Mire éjfélre visszaértünk, az utcák szárazak voltak, a ház előtt csak kisebb tócsák emlékeztettek az özönvízre.
És akkor az ég megnyílt...
Nem esett, nem zuhogott, nem ömlött. Csak megnyílt. Sietek amennyire tudok, de gyorsan körbe kell néznem, hogy minden zárva van-e, sehol nem jön-e be a víz, a légkondik biztosítékait inkább lekapcsolom, mert azokat közvetlenül éri az eső most. És lőn áramszünet! Nem meglepő ilyen esőzés alatt. Kinézek a kocsira, látom már tenger van körülötte. Az utcán egyre emelkedik a vízszint. Aki kimerészkedik, az bokáig gázol benne. A vezetőoldali tetőrészre zubog a ház tetejéről a víz egy vastag sugárban (itt nincs ereszcsatorna, hanem egy vastag cső nyúlik ki a házakból, és azon zúdul ki az esővíz), így ott esélytelen lesz beszállni.
Nincs mit tenni! A cipőmet, zoknimat, iratokat és egy törülközőt egy zacskóba csomagolom, és esernyővel felszerelkezve megpróbálok eljutni a kocsihoz, és az anyósülésre beszállni. Az ernyő csak arra jó, hogy ne ázzak ronggyá teljesen. Tényleg bokáig gázolok a vízben, tarkóra kapom a kocsi tetejéről a vizet egy széllökésnek köszönhetően. Bent miután megtörölköztem és felszenvedtem magamra a cipőmet, elindulok. A teljes lakóközösség víz alatt, az összes utca, ahol haladok szintén. A vasútállomásnál felveszem végül a sofőrt, és kisebb kitérő után az irányt Mumbai felé vesszük fél nyolckor.
Nagyjából negyven percig szakadt le folyamatosan az ég (ha lehet ilyent mondani), és utána normális esőre csendesedett. Mire éjfélre visszaértünk, az utcák szárazak voltak, a ház előtt csak kisebb tócsák emlékeztettek az özönvízre.
posted by ip at
20:29
