Vadodara

Vagy Baroda, kinek mi.
Szombaton végre sikerült eljutnunk ebbe a 220 km-re fekvő városba. Múlt héten is oda indultunk, amikor nem kaptunk helyet a vonatra. Most is várólistásak voltunk, de kegyes volt hozzánk a Western Railways. De ne szaladjunk ennyire előre!

A Shatabdi Express menetrend szerinti érkezési/indulási ideje 8:40. Előző este kicsit későn sikerült lefeküdnöm (fél három), de azért nem okozhat gondot felkelni! De, okozott. Konkrétan 8:09-kor riadtam fel. Rohamtempóban készültünk össze, kávézásra és reggelizésre gondolni sem lehetett. Gyerünk a kocsival gyorsan az állomásra. Fél kilencre ott is voltunk. Nézzük a várólistát: hurrá, van helyünk! C4/44-43. Szuper! Már csak a vonat hiányzik. Most is késett húsz percet. Semmi gond, felszállunk a C4-es kocsiba, és keressük a helyünket. Ülnek ott. Nem gond, átmegyünk a következőbe, az tele van hellyel. Majd a kallerral megbeszéljük. Addig megreggelizünk, ha már benne van az árban. Ha-ha, ismét naivak voltunk! Mivel nem abba a kocsiba szól a jegyünk, ezért emberszámba sem vesz a kiszolgáló személyzet. Logisztikailag dilettáns banda! Ez egy rohadt hosszú vonat egy étel- és ivóvízkészlettel. Nem teljesen mindegy, hogy melyik kocsiban kapom meg az adagomat? Pláne a palackos vizemet. Szerintük nem.
Jön a kalauz. Nem hiszem el, amit látok! Két férfi a folyosó két oldalán ül. De pont mindkettőnek a másik helyére szól a jegye. Nem teketóriázik, a renitenseknek helyet kell cserélniük. Ezek után nekünk sincs esélyünk, menni kell. Kérdem, hogy üresek azok a helyek már? Persze! Átmegyünk. Persze, hogy nem azok. Vissza a kalauzért, aki mint egy egyenruhába bújt terminátor igazságot tesz: Maga másik kocsiba, az idő házaspár meg miért itt ül, amikor két székkel jobbra szól a jegyük?!
Rendnek kell lennie! Csak tudnám, hogy miért csak ezen a vonaton? Miért nem igaz ez már a pályaudvarokra, és pláne az azon kívüli világra? Mindegy, rájuk hagyjuk. Próbálunk aludni, ha már rohanósra sikerült a reggel. De hibernálni akarnak. Süvít a központi légkondi, kifejezetten fázunk. Két és fél óra fagyhalál közeli élmény után megérkezünk. A vonat szépen ledolgozta a késését. Dicséretes.

A pályaudvarról kilépve betámadnak a riksások. Miután közöljük, hogy csak az egyetemre akarunk menni, megmutatják az utat. Pár perc séta után meg is találjuk. De előtte enni kéne valamit, mert a vonaton nem kaptunk semmit. Találunk egy étkezdét, ahol sikerül csirkeburgerre és vízre szert tenni. Miután kilépünk a helyről, koldusgyerekek hada ront ránk lesből. Valahogyan átküzdjük magunkat az egyetem bejáratáig. Körbe sétáljuk az egyik épületet. Mindenki megbámul minket. Egy srác a mobilja kamerájával veszi fel Enikőt. Ez már aztán a pofátlanság! Szépen elmagyarázom neki, hogy nem adtunk engedélyt erre, és fizessen érte (persze csak ugratom, mert tudom, hogy nem fog fizetni). A barátai nevetnek rajta, ő egy értelmes mondatot nem tud a meglepettségtől kinyögni. Találunk egy Nescafé-t árusító helyet. A reggeli kávé is megvolt, bár kicsit késve.
Az egyetem parkjában egy kéregető nő vesz üldözőbe minket. Az egyik épületbe menekülünk be, ahol van egy csillagvizsgáló is. Sajnos oda nem lehet feljutni, de sétálunk a régi épületben. Kémia és zoológia tanszékek. Benézegetünk a laborokba, előadókba. A laborok semmivel sem rosszabbak, mint a Ch épületben lévők.

Miután végeztünk, gyalog neki vágtunk, hogy megtaláljunk egy könyvesboltot (Crossword), ahol még kávézó is van. Nem volt a legjobb ötlet, hogy gyalog mentünk. Kicsit nehezen is találtuk meg a boltot. Egy olyan utcában volt, ahol csak lakóépületek vannak. A fene sem érti. Első felirat, ami fogad: a kávézó átalakítás miatt zárva. Itt sem fogunk enni-inni. Kb. egy órát töltünk a tényleg hatalmas és nagyon színvonalas boltban. Végül indiai zenei válogatás cd-kel, Enikő új fotóstáskával és két filmmel távozunk.
Kint áll egy riksás. Menjünk az Inox nevű bevásárlóközpontba. Ott biztos tudunk inni, mert már taplót köpünk. Mennyi a viteldíj? Húsz rúpia (100 Ft). oké, ez eléggé barátságos. Pár perc kacskaringózás után elérjük a célt. Egy modern komplexum mozival, McDonald's-szal és színvonalas boltokkal. Miután végre ittunk, bevetjük magunkat a kétszintes ruhaboltba. Lenyűgöző választék és minőség. Nem a legolcsóbb, de hazai szinthez képest még mindig olcsó. Én lehet, hogy még visszatérek ide a ruhatáramat felfrissíteni, mert nagyon tetszett a kínálat.

Oké, idő van (16:05), lassan menjünk a pályaudvarra! Előkaparom a jegyet. Ledöbbenek! Úgy emlékeztem, hogy a vonat 16:47-kor megy. Nem. 16:12. Rohanunk, elkapjuk az első riksát. Ő negyven rúpiáért visz el. Nem érdekel, csak induljunk már! Egész tempósan megy, az állomás bejáratáig visz. Látom, hogy bent áll egy vonat. Rajta a tábla: Shatabdi Express. Ez az, futás! Megtaláljuk a kalauzunkat. Mondja az új helyünket: CE1/33-34. Ilyen kocsiról nem hallottunk eddig. Legyen akkor C1, futás! Pont felszállunk, a vonat már indul is. Kiderül, hogy ez a CE1 ez egy extra kocsi, mert túl sokan akartak ezzel a vonattal utazni, és pont a szerelvény másik végén van. Győzködöm a kiszolgálót, hogy legalább vizet adjon, mielőtt átmászunk a helyünkre. Nem ad. Elindulunk, tizenhárom kocsit kell végig gyalogolni. Közben zsákmányolunk két palackos vizet. A helyünk kivételesen üres, és még ételt is kapunk. Semmi különös, de arra jó, hogy elcsapja az éhséget.

Vapiba érkezve két nehézséggel kellett megküzdeni: leszállni a vonatról (egy kocsit kell átrohannunk, mert nem nyílnak az ajtók) és az autót megtalálni a vastag porréteg alatt, ami egész nap rárakódott. Vasárnap kocsimosással kezdtem a napot.