Várólista

Indian Railways: általánosan elfogadott nézet szerint a világ egyik legnagyobb vállalata, 66 000 km vasútvonallal. És számos meglepetéssel. Íme egy kis ízelítő!

Péntek délután elmentünk jegyet venni, hogy szombat reggel elmehessünk kirándulni Barodába (Vadodara, ha jobban tetszik). Kinéztük a vonatot: Shatabdi Express nevűre esett a választás, mert normális időben jön (fél 9 után), egész hamar legyőzi a 222 km-es távolságot (három óra), légkondis kocsik vannak (mint az otthoni IC kocsik) és még enni is kapunk a vonaton (árban benne van). Remek!
Első feladat: töltsük ki a formanyomtatványt, amivel lehetséges helyjegyet foglalni. Óh, nem úgy megy ez itt, hogy csak oda böffenti az ember, hogy "Barodáig két retúrt a Shatabdira!". De nem ám! Rutinunk már van a töltögetésben, de a kedvencem a következő két adat: honnan jön a vonat és hová tart. Magyarul a két végállomás. De minek kell ráírni, ha egyszer rávésem a vonat számát és nevét? Nem gond, mert felkészültünk minden adattal. Később kiderült, hogy nincs is rá szükség, mert csak megzavarja őket. Végig álltuk a hosszúnak nem mondható sort, ami eléggé lassan halad. Szerencsére a jegykiadót már ismerjük régebbről. Nyomtatvány bead, feszült várakozás. Gépel cefetül a figura, csak egyet kérdez: "Barodába?" "Igen.". Gépel. Majd felnéz. Várólistán vagyunk: 69. és 70 hely. Mint a magyar futballválogatott a világranglistán. Nem gond, holnapra csak kapunk ülésszámot. Adja csak ide, jó lesz az. Adja, fizetek: 780 Rs. Túl olcsó. 980 Rs lenne fejenként a retúr jegy. Ja, hogy még nincs székünk és úgy olcsóbb? Akkor jó!

Szombat, 8 óra 30 perc, Vapi, vasútállomás: az időjárás, a népek mennyisége a peronon, a kéregetők száma a szokásos. A kinyomatatott várólistán megkeressük a nevünket. Kocsiszám nincs mellé írva még mindig. Semmi gond, majd úgyis a kalauz megmondja, hogy hová szálljunk fel. A vonat késik közel fél órát. Érkezik a Shatabdi Express. Futás előre, mert oda voltak azok is kiírva, akik már kaptak helyet a várólistáról. A negyedik kocsi környékén látunk egy kalauzt, futunk, hogy elérjük. Közben jön szembe egy fehér srác hátizsákkal, aki most szállt le. Nem úgy néz ki, mint aki itt dolgozna, de ki tudja.
Megtaláljuk a listával a kezében álldogáló kallert. Mutatom a jegyet, ő nézi a listát. Reakció ennyi: "Wait here!" Oké, várunk. De mire? Ja arra, hogy a vonat elinduljon?! Mert közben bizony lassan, de elindul. Kaller meg ott hagy minket és több csodálkozó arcú indiait, és fellép az egyik kocsiba. Pár percig nem jutunk szóhoz az ámulattól. A vonat szépen kihúz az állomásról, mi meg csak állunk ott a várólistás jeggyel.

Oké, ez nem jött be. Gyerünk, váltsuk vissza! Tapasztalat: legalább egy héttel korábban meg kell venni a jegyet. A visszaváltás is eléggé viccesen alakult. Jegyet beadom, megbeszéljük, hogy akkor én ezt visszaváltanám. De ahhoz újra ki kell töltenem az igénylő(!) nyomtatványt! Rendben, megvan. Üti a billentyűket. Várólista ismét. Nem hiszem el! De nagyot léptünk előre: 12. helyen állunk már. Azok simán kapnak helyet még. Visszafelé meg a 18. helyen. Rendben. Osztás-szorzás-kivonás. Fizetnem kell még 940 Rs-át. Micsoda? Most váltom vissza a retúrjegyet, amiért fizetek 40 Rs-át! Ő sem érti mit akarok, én őt nem értem. Kérem, hogy újra mutassa meg azt a jegyet, amit odaadtam neki. Mutatja, én kérdem, hogy mégis miért van két oszlop a várólistás számokkal? Nem az mutatja, hogy innen oda, és onnan ide mik a helyezéseink? Nem, az valami más. Ez nem volt retúrjegy. Aha. Szóval ezért volt ilyen olcsó! Oké, elrendeződünk. Közben a sorban már a fehér srác kerül az ablakhoz, aki szintén valami várólistás dologról érdeklődik. Vele még a Ticket Reservation Center (eléggé nagyzoló név két-három ablakkal működő elővételi pénztárnak) előtt találkozunk, de az már egy újabb bejegyzés lesz.

Megvan a jegy, és talán jövő szombaton már nem csak bután nézünk a vonat után, hanem rajta leszünk.