Tengerparti kirándulás

Vasárnap tervbe vettük, hogy valahová el kéne vinni Bonniet, hogy kicsit kifussa magát. Elég nehéz itt bármi olyan szabadtérre menni, ahol nincsenek kóbor kutyák. Ahol emberek vannak, ott vannak kajáldák, így természetesen a kutyák is odacsapódnak. Szegény Bonnie meg sokszor azt hiszi, hogy ezekkel le lehet állni játszani. Persze akad köztük olyan is, aki jámbor, de a nagyja vicsorogva támad egyből. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy Indiában a legnagyobb (állítólag) a veszett kutyák aránya. Egyszóval igen nehéz nyugodt, kutyamentes szaladgáló helyet találni.

 

Elsőként megnéztünk itt egy parkot. Két részből áll: egy kisebb, virágos, ösvényes részből, és egy nagyobb mezőből, ahol sokszor kriketteznek a gyerekek. Sajnos vasárnap is ez volt. Az a tervünk, hogy a parkban kifuthatja magát, sajnos meghiúsult. De volt B-terv! Menjünk el a közeli tengerpartra (Tithal-beach), amit a hivatalos gujarati turizmus honlap ajánlott. Nincs is messze, kb. 25 km, az utat kinéztem az interneten. Nosza, ki az autópályára. A forgalom eléggé gyér volt, mert vasárnap azért itt is munkaszüneti nap. Egész jól haladtunk előre, sikerrel vettük az autópálya-kaput is. Még szerencse, hogy tudtam, hogy lehet kérni "return-ticket"-et, és így olcsóbb a kétszeri áthaladás egy nap. Árgus szemekkel figyeltük a falucska nevét, ahol le kellett térni balra. Így legalább nem kellett Valsadba (70 ezres város) bemenni, amin sokkal nehezebb lett volna átvergődni. Kicsit bizonytalan voltam, hogy jó helyen mentünk-e le az autópályáról. Ezt a gondolatom erősítette az is, hogy nem sokan voltak előttünk. Konkrétan egy motoros csak, és az út is egyre keskenyebb lett és rosszabb minőségű.

És akkor elértünk egy kereszteződésbe, ahol se tábla, se jelzés. Gyorsan leintettem a motorost, és kézzel-lábbal megtudakoltam tőle a helyes irányt. Apró falvakon át kikeveredtünk egy nagyobb útra, ahol már volt forgalom. Gyanítottuk, hogy jó irányba tartunk, de semmi konkrétat nem tudtunk. Bekeveredtünk valami város szélére (valószínűleg Valsad volt). Próbáltuk tartani azt, hogy mindig balra tartsunk, mert arra van a tenger. A sok emberrel teli riksa és nem gujarati rendszámú autó mutatta meg végül az utat. Még egyszer rákérdeztem egy elágazásnál, hogy merre van az arra. Végül a szűk, nagyon kanyargós, és egyáltalában nem belátható (ahol egyszerre két riksa és egy autó egymás mellett jön szembe!) utakon lejutottunk a tengerhez.

 

Hááát... Pont valami nagy munkában voltak a helyi indusok, mert mindenhol markolók és földet megmozgató teherautók voltak. Leparkoltunk, és kezdődjön a séta Bonnieval. Na ennek lett vége két percen belül! Ugyanis az első bódésornál kapásból négy kutya kezdett veszettül ugatni és vicsorogni rá. Gyorsan vissza a kocsiba, kicsit lejjebb autóztunk a parton, ahol már nem volt senki. Itt egész tiszta volt a part (indiai viszonylatban), mert az előző helyen először nem lehetett megkülönbözetni a parton heverésző embereket a sok szeméttől. Borzasztó, hogy mennyire nem ügyelnek a tisztaságra!

Ezen a partszakaszon is megerősödött Enikőben az a gondolat, hogy India a fél pár papucsok hazája. Mindig csak egy darabot lát az ember az elhagyott, elhasznált pacskerekből. A víz nagyon meglepő volt. Sötétbarna homoktól eléggé bizarr színe volt a tengernek. Az, hogy ez itt az esetleges szennyezéstől ilyen, vagy ez a normális, nem tudom. De azért végül én is belegyalogoltam térdig (nem lett semmi bajom). Bonnie is szaladgált egy kicsit, jól megijesztett két kisgyereket, de ő nem nagyon merészkedett be a vízbe. Remélem, ha egyszer eljutunk Goára, akkor ott szebb tengerpart fogad majd minket.

 

Kissé csalódottan elindultunk haza. Kiderült, hogy egy kijárattal hamarabb fordultam le, és azért tettük meg azt a vargabetűs kitérőt. A forgalom eléggé megerősödött már, sokan igyekeztek haza. De mindentől eltekintve nagyon jó volt tengerbe egy kicsit belesétálni.

 

Nagyon hamar el kell meni Goára, érzem.

 

Pár képet lehet látni Enikő képei között!